1915 első hónapjában a Népszava fő témája a háborús élelmezés volt: az általános drágaság, a bevezetett hatósági árszabás kudarca, a gabonakészlet felhalmozása és zárolása, a fővárosi liszthiány és a péksztrájk lehetősége, a liszthez kevert adalékanyagok használatának elrendelése stb. Minden héten, egyes időszakokban naponta jelentek meg ezzel kapcsolatos kisebb-nagyobb hírek, főleg Budapest és más nagyobb városok élelmezési problémáiról. A magyar kormány intézkedései a tudósítások szerint elégtelenek és megkésettek voltak, így például a korábban bevezetett hatósági árszabás sem működött jól a gyakorlatban. Eszerint minden városban és minden megyei járásban külön-külön határozták meg a gabona legmagasabb árát, így a városi ármegszabó bizottságokban inkább a fogyasztó érdeke nyilvánult meg, alacsonyabb árakkal; vidéken ellenben inkább a termelők szempontja érvényesült, azaz magasabb áron kelt el a gabona. A piaci logika alapján viszont a különbözően megszabott árak mellett a városokban liszt- és élelmiszerhiány volt jellemző, virágzott az élelmiszeruzsora.
A szociáldemokrata újság kezdetektől fogva egy hatékony megoldást látott ez utóbbinak letörésére: az összes gabona- és lisztkészletet lefoglalását, az élelmiszer-monopólium bevezetését, az élelmiszeripar államosítását. Álláspontját a tömegek érdekére és kívánságára való hivatkozás mellett külföldi és hazai példákkal próbálta alátámasztani. A lap tudósításai szerint a német kormányintézkedések sokkal határozottabbak és eredményesebbek voltak, ahogy egyes magyar városok önálló kezdeményezései is: vagy saját eszközökkel próbáltak fellépni az élelmiszerellátás biztosítása és a drágaság csökkentése érdekében (például Miskolcon), vagy engedélyt kértek a rekvirálásra (Arad, Zombor), vagy föliratot intéztek a kormányhoz az állami élelmiszer-monopólium bevezetésére (Debrecen).

Végül a Népszava január végi vezércikke általános keretben foglalta össze, hogy „a háború ércpörölye” milyen „elgondolhatatlanul súlyos csapást mért a magántulajdon intézményére”, és a „konzervatív háborús szocializmus” hogyan kezdi ki a magántulajdonon nyugvó társadalmi rendet.

Felhasznált irodalom:

Érthetetlen kímélet = Népszava, 1915. január 5.
A háborús élelmezés kérdése. A hatósági árszabás nem használt semmit. A német példa = Népszava, 1915. január 5.
Mozgalom a hatósági gabonaárak újabb szabályozására = Népszava, 1915. január 7.
A végleges hatósági árszabás. Nincs lényeges változás = Népszava, 1915. január 8.
Háborús közgazdaság. Miniszteri rendeletek gabonakészletek lefoglalásáról és a részvénytársaságok mérlegéről = Népszava, 1915. január 16.
A miskolci polgármester dolgozik = Népszava, 1915. január 20.
Élelmezési nehézségek. A gazdák győzelme a hatásági gabonaárak dolgában = Népszava, 1915. január 21.
A pékek sztrájkra készülnek. Liszthiány a fővárosban = Népszava, 1915. január 23.
Mi az oka a kenyérdrágaságnak. A rendőrség rávilágít a malmok uzsorájára = Népszava, 1915. január 26.
A gabonakészletek lefoglalása = Népszava, 1915. január 27.
Fehér holló. Pékmester az uzsorások ellen = Népszava, 1915. január 27.
A malmok garázdálkodása = Népszava, 1915. január 29.
A végnélküli toldozás-foltozás. A kormány legújabb rendelete a lisztárakról = Népszava, 1915. január 30.
Háborús szocializmus = Népszava, 1915. január 31.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1915. január 31.

Háborús szocializmus

A népesség megélhetését nem lehet a véletlenre vagy a gazdasági erők szabad játékára bízni, hanem tervszerű szervezettel kell gondoskodni a legfontosabb életszükségletek kielégítéséről.
A kormány kötelessége arról gondoskodni, hogy legyen ennivaló és senki se haljon éhen.
Az, hogy ennivaló legyen és élelem híján senki se haljon éhen: a legfontosabb közérdek. A kormány kötelessége a közérdeket a jogos és jogosulatlan magánérdekkel szemben egyaránt diadalra juttatni és érvényesíteni. Ha valaki olyat tesz, ami ezzel az elsőrangú közérdekkel ellenkezik: büntetendő cselekedetet követ el.
A mai társadalmi berendezések alapja a magántulajdon. Akinek tulajdona van: az tulajdonával azt teheti, amit akar. Szabadon rendelkezik vele. Ha akarja, eladja, ha nem akarja, nem adja el. Ha akarja, elhasználja, ha nem akarja, nem nyúl hozzá. Ha akarja, elpusztítja, ha nem akarja, megóvja a pusztulástól. A magántulajdon a szabad rendelkezést jelenti. A magántulajdonban levő urasági parkot elzárják vagy kinyitják a közönség előtt, a tulajdonos tetszése szerint; a közös tulajdont alkotó városi vagy községi liget mindenki előtt mindenkor nyitva van. Ott nincsen joga egy embernek kirekeszteni a többit a kert nyújtotta élvezetekből. Nem adhatja el, nem hevertetheti parlagon, nem építheti be. Nincsen szabad rendelkezési joga, mert nem magántulajdona a kert.
A gabona és liszt a föld birtokosainak magántulajdona. A német kormánynak az a rendelete, amely az egész birodalomban található lisztet és gabonát lefoglalja, kisajátítja, expropriálja: Németországban megszünteti a lisztnek és gabonának magántulajdonként való birtoklását és az összes liszt- és gabonakészletet közös tulajdonná, egyéni tulajdonból köztulajdonná teszi, az egyéni tulajdont társadalmi tulajdonná teszi, szocializálja.

A gabonának és lisztnek magántulajdonként való birtoklása mellett nem biztosítható az a fontos közérdek, hogy a népességnek ennivalója legyen. A magántulajdon intézménye ellentétbe jutott a nép táplálkozásának fontos közérdekével. Az egyéni tulajdon a társadalmi élet gátjává es veszélyeztetőjévé lett. Az egyéni tulajdont, a magántulajdont meg kell szüntetni: közös tulajdonná kell tenni, szocializálni kell. A világnak egyik legkonzervatívabb, a magántulajdonon alapuló társadalmi rendet legerősebben védelmező hatalmasságát: a német kormányt a háború rávezette arra, ami a szocializmusnak egyik legalapvetőbb tanítása volt mindenkor. A német kormány belátja, mert cselekedeteivel kénytelen elismerni és hirdetni, hogy a magántulajdon nem fér össze a társadalom fönnállásával: a hadviselő államok összességének érdeke azt követeli, hogy a magán-tulajdont a gazdasági élet egy fontos területén szüntessék meg. A háború ércpörölye elgondolhatatlanul súlyos csapást mért a magántulajdon intézményére és ezzel kikezdte a társadalmi rendnek alapjait is: az individualista rendetlenség helyére a szocialista rendet állította.
A magántulajdonnak ez a részleges és időleges megszüntetése csak egyik láncszeme a gazdasági intézkedések ama sorozatának, amelyre a háború többé-kevésbé rákényszerítette a mai gazdasági rend alapján álló kormányzatokat. A magántulajdonnál nem kevésbé szilárd alapja a mai társadalmi rendnek az, amit szabad versenynek és a munka szabadságának neveznek. Az állam háborús gazdasági fölkészültsége ennek a szabad versenynek a megszüntetését is megkövetelte: az állam nem bízhatta a legfontosabb árucikkeknek: az élelmiszereknek áralakulását a szabad versenyre, a kínálat és kereslet szabad játékára. Hanem kénytelen volt a szabad versenyt ezen a területen korlátozni és ezzel más oldalon kezdeni ki a magántulajdonon nyugvó társadalmi rendet.

Ha az állam egyszer fölismerte azt, hogy a lakosságnak élelemmel való ellátása oly fontos közérdek, amely a magántulajdonnal nem fér össze: nem elégedhetik meg azzal, hogy a lisztet és gabonát kisajátítja, hanem gondoskodnia kell arról is, hogy a gabona és liszt termelésében ne történjék fönnakadás. Ezt csak úgy érheti el, ha legalább erre a területre munkakényszert léptet életbe. Ezt a munkakényszert a magyar kivételes törvény is megállapítja, és e törvény novellája, amelyet a háború alatt hoztak, ezt a munkakényszert a 18–50 év között álló nőkre is kiterjeszti. A munkakényszer? Persze, a munkásosztály, a proletár minden külön törvény nélkül is egész életében ez alatt a munkakényszer alatt áll: az éhség korbácsa, a dologház és tolonckocsi jelentik az ő számára a munkakényszert. De a háborús közgazdaság elvben legalább jogot ad a kormánynak arra, hogy a munkakényszert az egész társadalomra, annak minden tagjára kiterjessze, hogy ne csak a munkásasszony és a parasztasszony, hanem az ügyvédné, a grófné, a bankárné is dolgozzék, és ha nem akar, erre a törvény erejével kényszeríteni is lehessen. Dologtalan, here ember számára nincsen hely a társadalomban. Mindenki köteles dolgozni. Aki nem dolgozik, ne egyék, mindez benne lappang a munkakényszer elvében. Amint a magántulajdon, a szabad verseny akadálya annak, hogy a társadalom teljesítőképessége a legmagasabb fokra emelkedjék: éppúgy csak teher az államon, kolonc a társadalmon a nem dolgozó, here ember. Az a követelés, hogy mindenki dolgozzék, hogy a munkanélküli jövedelem megszűnjék: minden szocialista rendszernek ősrégi követelése. Néhány év előtt jelent csak meg egy utópista szocialista írónak, Lynkeus (Josef Popper) munkája „Die allgemeine Nährpflicht”, amelyben azt a követelést állította föl, hogy minden ember 18–30 éves koráig szolgáljon a „Nährarmee”-ban, vagyis olyan hadseregben, amelynek az élelmiszerek előállítása a föladata. Ha nem is ebben a formában, de a tudományos szocializmusnak is egyik legfontosabb követelése, hogy a munka szerveztessék és hogy a társadalomra fontos munkák elvégzéséből mindenki kivegye részét. Mennyit támadták a szocializmust a munkakötelezettség eme elvének hirdetéséért! Mennyiszer hallottuk, hogy a szocialisták azzal, hogy mindenkit munkára akarnak kényszeríteni, valósággal fegyházat akarnak csinálni a társadalomból. És íme, most látjuk, hogy az állam, amikor valóban a lehető legjobban akarja intézni a társadalom dolgait: kénytelen ezen a ponton is a szocializmus gazdasági eszméinek fegyvertárához nyúlni!

A szocialisták mindezt nagyon meg fogják jegyezni. S mivel ők a kormányokkal ellentétben azt hiszik, hogy nemcsak háború idején szégyen és veszedelem, ha nincs ennivaló, hanem szégyen és veszedelem béke idején is, s mivel továbbá azt is hiszik, hogy nemcsak enni kell okvetlenül, hanem lakni is kell, öltözködni is kell, olvasni is kell, fürdeni is kell, szórakozni is kell, testet-lelket ápolni és fönntartani is kell: hát a háború után mindenütt követelni fogják, hogy mindarról, ami emberi és emberséges megélhetéshez kell, legalább annyira gondoskodjék a kormány, mint ahogy most próbálkozik a német kormány az élelmiszerekről gondoskodni. De lesz-e szükség arra, hogy a szocialisták ezt és hasonló dolgokat követeljenek, amikor a kormányok most, a szocialisták agitációjának megbénulásakor, amúgy is rálépnek erre az útra? A kormányok konzervatív szocializmusa mellett lesz-e szükség még a munkások demokratikus szocializmusára?

A háborús kormányok konzervatív államszocializmusa a szocialista intézkedések keretét kapitalista, a vagyonos osztályok érdekeit védő tartalommal tölti meg. Az árakat szabályozzák: de akkor, amikor azok már olyan magasak, hogy a földjáradék soha nem látott magasságra jutott el. Maximális ár van, de kenyeret kevesen tudnak vásárolni. Munkakényszer is lesz, de a grófnők nem fognak kapálni és a bankárnék nem ülnek majd a szövőgép mellett. A magántulajdont megszüntetik egy időre, de akkora kárpótlást fizetnek érte, hogy az átmeneti idő elmúltával a gazdagabbak még gazdagabbak lesznek, mint most, vagyis a magántulajdon gazdaságilag erősebb lesz, mint azelőtt volt. A szocializmus ruháját kapitalista társadalomra kapitalista kormány adja föl. A tőkésekre és földbirtokosokra támaszkodó és az ő nevükben és megbízásukból működő kormányoknak nincsen erejük arra, hogy a szocialista keretet demokratikus tartalommal töltsék meg. Erre csak akkor lehet majd a kormányokat rákényszeríteni, ha a társadalomban a munkásoknak lesz akkora hatalmuk, mint most a bankigazgatóknak, a parasztoknak lesz akkora hatalmuk, mint amilyen most a földesuraknak van. Ha ezeknek a társadalmi osztályoknak ellenőrzése alá kerülnek majd a kormányok: akkor a maximális árak alacsonyak lesznek, a munkakényszer valóban minden épkézláb emberre kiterjed és az élet elemi szükségleteiről való gondoskodás nemcsak háborús kötelesség lesz. Semmi sem mutatja jobban, milyen dőre azok álma, akik a szocializmus megvalósítását a konzervatív hatalmaktól várják, mint az, hogy milyen rosszul él ma az emberiség a konzervatív szocializmus uralma alatt.