A Vilmos sosem tartozott a leggyakoribb magyar keresztnevek közé, a kilencvenes évek elején pedig tovább gyengítette pozícióit a Família Kft.-ből szárnyra kelő „Vili, te nagyon hülye”–kijelentés, mely a sorozatban többször hangzott el, mint ahány hadihajót Németországban avatták a tirpitzi flottaépítési program 1898-as beindítása után. Azonban ha hihetünk a Világ 1915. január 24-i számában megjelent, erősen propagandisztikus Vilmos császár, mint modell című cikknek, az 1888-ban trónra lépő és harminc éven át uralkodó II. Vilmosnak (1859–1941) az 1897-es budapesti látogatása alkalmával, a magyar nemzet tiszteletére mondott pohárköszöntőjét követően, olyan nagy tisztelete lett Magyarországon, hogy róla keresztelték el „az évben a legtöbb fiú-újszülöttet”.
Az első világháború kitörésével pedig „újból és fokozottabb mértékben lett aktuálissá érdekes személye, markáns egyénisége” a Német Birodalom uralkodójának, úgyhogy már nemcsak újszülöttek kapták a nevét, de 1914 őszén a – Németország felé vezető – Váci körutat is átkeresztelték Vilmos császár úttá (és ezzel együtt a Nyugati pályaudvar előtt fekvő teret Berlin térré). „A fejedelmi férfi, kinek nevével e főutunkat ékesítenők, megtestesítője mindannak, ami most lelkünkben remeg, amitől most a levegő forró. Az erőé, mely a műveltségnek; a hatalomé, mely az emberségnek; az alázatos elszántságé, mely a jóság és tisztesség szolgálatára esküdött” – idézi Bárczy István polgármester 1914. szeptember 1-jei átnevezési indítványát a háborús propaganda eme szimbolikus térfoglaló aktusáról tanulmányt jegyző Vörös Boldizsár. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa áldását is adta az átnevezésre, ezzel demonstrálva hazánk és a hatalmas szövetséges Németország közt meglévő viszony „bensőséges jellegét”.
Miképp napjaink Storyja a magyar miniszterelnököt néhány kedélyesen pálinkázó képpel, úgy akarta közelebb hozni olvasóinak a német császárt a Világ az alább közölt intim cikkel, melyben a II. Vilmosról korábban portrét festő Arthur von Ferraris (1856 v. 1867–1938) számolt be arról, hogy a császár mennyire odafigyelő, hálás modell, és próbálta néhány illusztratív személyiség-ecsetvonással még megnyerőbbé tenné a magyarok számára az uralkodót. A katartikus csúcspontnak minden bizonnyal a császárnak a cikket záró utolsó mondatát szánták, amelyben a „mélyen meghatódott” II. Vilmos az ő „derék magyarjait” említi. Népek hazája, nagyvilág, ez aztán igazán nem semmi – kaphatta föl a fejét a Világ-olvasó: a szövetséges Németországot vezető uralkodó egy amolyan szigorú, kérlelhetetlen, ámde odafigyelő, környezetével együtt lélegző atya: hát lehetne jobb kezekben a központi hatalmak sorsa?
Két hírem van: az első, hogy lehetett volna, ugyanis a cikkben megjelenített „odafigyelő atya” inkább egy olyan passzív-agresszív karakter volt, aki előszeretettel tárgyalt lovon ülve. Militarista vonzalmaival és a világpolitika meghirdetésével testi hibája, tudniillik kacska keze miatt érzett frusztrációját kompenzálta a vulgárpszichológiai megfejtés szerint. Másfelől azonban az első világháború alatt nem II. Vilmos kezében volt Németország: a háború kitörésekor ugyanis effektíve idegösszeroppanást kapott, az irányítást pedig a tábornokok vették át. „Már 1914 őszén így panaszkodott II. Vilmos: A vezérkar semmit nem közöl velem és nem is kérdez meg engem. Nagyon tévednek, ha azt képzelik, hogy én irányítom a hadsereget. És így folytatta idegesen: Teát iszom és fát fűrészelek és sétálok és aztán időről időre megtudom, hogy ez és ez történt, egészen az urak kénye-kedve szerint.” Az egyre inkább elborult császár ez irányú háború alatti elfoglaltságaihoz csatlakozott levelezése Houston Stewart Chamberlain fajelméleti ideológussal is – amint azt megtudhatjuk az „árnyékcsászárról” író Joachim Mohr cikkéből. (Az „árnyékcsászár” kifejezést John Röhl alkalmazta II. Vilmos-életrajzában.) Csak érdekességképp jegyzem meg, hogy II. Vilmost utóbb a Németországot a háború második felében irányító Erich Ludendorff tábornok is követte a „szabadkőműves világösszeesküvés”-hitének mélységeibe.
Vilmos császár mint modell: tündöklő hősiesség, férfiasság, tehetség. És ami Ferraris képe mögött van: bizonytalanság, elzárkózás, depresszió.
Készítette: Csunderlik Péter
Felhasznált irodalom:
Vilmos császár, mint modell = Világ, 1915. január 24.
Joachim Mohr: Az „árnyékcsászár”. = Az első világháború. A XX. század őskatasztrófája. Szerk.: Stephan Burgdorff – Klaus Wiegrefe, Budapest, 138–141.
Vörös Boldizsár: Nemzeti Park, Vilmos Császár út és a Hősök Söre: Háborús névadások Budapesten 1914–1918 között = Médiakutató, 2010/1. 116–121.
Világ, 1915. január 24.
Vilmos császár, mint modell
A németek hatalmas uralkodója mindig aktuális volt nálunk, ahol hosszú idő óta nincs népszerűbb német ember II. Vilmosnál, a háború kitörésével azonban újból és fokozottabb mértékben lett aktuálissá érdekes személye, markáns egyénisége. Ferraris Artur, a Bécsben élő, magyar származású kiváló festő több ízben festette meg a császár arcképét és most néhány kedves epizódot beszél el felséges modelljéről, aki az „ülések” alkalmával fesztelenül beszélgetett a magyar festővel és igaz emberi mivoltában mutatkozott be. „Vilmos császár – beszéli Ferraris Artur – nem volt nyugodt modell, de azért kitűnő médium volt. Mintegy tizenkét évvel ezelőtt festettem Berlinben a királyi palotában a császár életnagyságú portréját. A császár folyton beszélgetett az emelvényen, szeretett tréfálkozni, szavai mindig szellemesek voltak, de elhallgatott olyankor, amikor észrevette, hogy figyelmesen nézem arcát. Oldalt tükröt állítottam fel, hogy a császár abban állandóan figyelemmel kísérhette a készülő képet. Rendesen vele jött egyik hadsegéde is. Egy alkalommal az egyik ilyen úr oly helyzetben foglalt helyet, hogy a császárnak mindig meg kellett fordulnia, ha vele beszélt. Mikor Vilmos császár észrevette, hogy ez zavar a munkában, mosolyogva szólt az adjutánshoz: „Üljön már, kérem, oda, mert Ferraris úr már haragos pillantásokat vet felénk.” Más alkalommal a császár rosszkedvűen ült le az emelvényre. Nem szólt egy szót sem. Egyszer egy hajtűt pillantott meg a szőnyegen. Elmosolyodott. „Az ördögbe is, Ferraris – mondta – úgy látszik, önt egy rendez-vous-ban zavartam meg.” Ha jól emlékszem, ez alkalommal ott volt a császárné is. – Nagyon szeretett velem a császár tréfálkozni. Örült, ha sikerült „felhúzni” festőjét. Egy alkalommal így szólt hozzám: „Mondja csak, kedves Ferraris, hogyan van az, hogy én annyi portrét látok évről-évre és mégis oly kevés a sikerült köztük?” Azonnal észrevettem, hogy a császár ingerkedő kedvében van. „Felség – feleltem, – ez onnan van, hogy különfélék az arcképfestők. Tegyük fel, hogy egy állatfestő kerül egy műkedvelő házába, ahol arra kényszerítik, fesse le a szép háziasszonyt. Képzelheti felséged, milyen arckép lesz az.” A császár elgondolkozott, aztán mosolyogva kérdezte: „Mondja csak, Ferraris, sok állatot festett már ön?” A császár tudta, hogy magyar vagyok és ezért előszeretettel beszélt velem a magyarokról. Elmondtam neki egy ízben, mennyire szeretik őt nálunk, hogy híres millenniumi pohárköszöntőjét bekeretezve kiaggatták az iskolák tantermeiben és az évben a legtöbb fiú-újszülöttet Vilmos névre keresztelték. A császárt mélyen meghatotta ez a közlés: „Igen, az én derék magyarjaim – mondta, elgondolkozva – tudom, mennyire szeretnek.”
