Nagy-Románia létrehozása az I. világháború után (Köztes-Európa térképgyűjtemény, http://terkeptar.transindex.ro/belso.php?nev=183)

A háború végétől Trianonig: Csehszlovákia és Nagy-Románia megalakulása

A Trianonban aláírt békediktátum előtt már hatalmas területeket foglalt el a Magyar Királyság területéből a román és az új csehszlovák állam. Az alábbiakban az első világháború végétől Trianonig, azaz 1920. június 4-éig tekintjük át – vázlatosan – az érdekesebb eseményeket, Csehszlovákia megalakítását és a román „egyesítést”.

„A román nemzetgyűlés kimondta a Romániához való csatlakozást” – ez volt a főcíme a Pesti Hírlap 1918. december 3-i számának, amely arról a december elsejei gyulafehérvári gyűlésről számolt be, amely ma délkeleti szomszédunkban nemzeti ünnep. Az „egyesülés”, Erdély és a Regát, azaz a királyi Románia fúziója évszázados bukaresti álmokat teljesített be, és a Magyar Királyság feldarabolásának a magyarok által talán legfájdalmasabban megélt emléke. E cikkünkben azonban nem magyar szempontból elemezzük az 1918-as eseményeket (Trianonnal és értelmezésével foglalkozunk majd az elsovh.hu későbbi cikkében), hanem Nagy-Románia és Cseh(-)szlovákia létrehozásának pillanatait idézzük fel. A Pesti Hírlap december 3-i számában egyébként sem csak a gyulafehérvári gyűlésről lehet olvasni: a címlap „második főcíme” például arról szól, hogy „Marosvásárhelyre bevonultak a románok”.

A címoldalon a vezércikk sem kizárólag a román „egyesülési” nagygyűlésre koncentrált, hanem kitért a Magyarországból minél nagyobb részt megszerezni kívánó cseh vezetőkre is: „Gyulafehérvárott a román gyűlés kijelentette, hogy a magyarországi románok Romániához csatlakoznak, Prágából pedig dezavuálták követüknek a magyar kormánnyal eddig kötött megállapodásait. Csehek és oláhok egyáltalán nem kívánnak a magyarokkal békésen tárgyalni, hanem fegyveres erővel minél mélyebbre igyekeznek betörni Magyarországba s ebből a magyarok lakta vidékeket is el akarják hódítani.”

A helyzet ennél azonban jóval bonyolultabb volt, ahogyan az Ormos Mária Padovától Trianonig című kötetéből és a Pesti Hírlap két nappal korábbi, december elsejei tudósításából kiderül. Milan Hodža, Prága küldötte és a magyar kormány ugyanis ekkor már napok óta tárgyaltak a Felvidék, illetve Szlovákia sorsáról. Ekkor még nem jutottak egyezségre, ezt az állapotot tükrözte a Pesti Hírlap december 3-i megjegyzése. Korábbi cikkünkben azonban már idéztük, hogy egy tűnő pillanatra, 1918 decemberében a Károlyi-kormány engedett a történelmi Magyarország egészének megőrzéséből, mint alapvető politikai célból. S éppen a csehszlovákokkal egyeztek meg: csak éppen az antant nem tartotta be a Károlyiékkal kötött megállapodást. Így például a Felvidéken, azaz a mai Szlovákia területén nagyjából az etnikai határoknak megfelelő, az ún. Bartha–Hodža-féle demarkációs vonalról 1918. december 6-án létrejött egy egyezmény Hodža és Bartha Albert magyar hadügyminiszter között. Erre az alkura azért volt szükség, mert nem lehetett „kívülről” igazságot tenni a magyar területvédelmi erők és a mai Szlovákia területére beszivárgó cseh alakulatok közötti konfliktusok során, és ezért a franciák az adott pillanatban támogatták a csehszlovák–magyar egyezményt.

Ormos Mária szerint a Prágával való megegyezés volt „az első világos bizonyítéka annak, hogy Károlyi a gyakorlatban lemondott az integritás-politikáról”. Ugyanakkor ez csak epizód maradt, hisz az antant utóbb egyoldalúan felrúgta a megállapodást. Pedig ez a Bartha–Hodža megállapodás Gömör megyében például tényleg megfelelt az etnikai arányoknak, szlovákokat és magyarokat képes volt nagyjából elhatárolni – erről Kerényi Éva, a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum munkatársa beszélt egy idén októberben, Egerben, 1918: vég és kezdet címmel rendezett konferencián.

Visszatérve a románokra, felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy Nagy-Románia egy részét Bécs és Budapest szentesítésével kebelezte be Bukarest. A központi hatalmakkal, így Ausztria–Magyarországgal is kötött 1918 tavaszi különbékében megkapott Besszarábiával, majd a Monarchia felbomlása után Romániához kerülő Bukovinával is kiegészült ugyanis az új állam. (Besszarábia – átmeneti – román megszerzését korábbi cikkünkben tekintettük át röviden.)

A Pesti Hírlap december 3-án a vezércikk alatt beszámolt magáról a gyulafehérvári gyűlésről is: „Vasárnap délelőtt a Gyulafehérvárra összehívott román nemzetgyűlés […] kimondotta a Romániához való csatlakozást. A nemzetgyűlés alkalmából nagy tömegben érkeztek Gyulafehérvárra a románok. Képviseltették magukat a bukovinai és besszarábiai románok is. Elmaradtak azonban a bánáti románok: a szerbek, akik Torontál megyét megszállva tartják, mintegy kétszáz nemzetgyűlési tagtól megtagadták az utazási engedélyt. A románok között nagy elkeseredést keltett a szerbeknek ez az eljárása és talán ennek tulajdonítható az, hogy Goldis László a nemzetgyűlésen tartott beszédében, amikor felsorolta azokat a románokat, akik különböző impérium alatt el vannak nyomva, nem felejtkezett meg a Szerbiában, a Torontál megyében lakó románokról sem.”

Vagyis a Pesti Hírlap megpróbálta a románok számára egyetlen negatívumként értékelhető mozzanatot a tudósítás elején kiemelni. Az újság a románok megosztottságát is igyekezett bizonygatni ezután, és részletesen beszámolt a gyűlés előtti politikai alkukról is. Miskolczy Ambrus pedig egy írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a december elsejei gyűlés előtt Vasile Goldiş (vagyis a Pesti Hírlap cikkében Goldis Lászlóként emlegetett erdélyi román politikus) még Erdély autonómiáját is felvetette, ami jelzi a helyi, „transzszilván” román elit félelmét a bukaresti központosító törekvésektől. Látható tehát, hogy mekkora nézeteltérések voltak közöttük, a románok 1918-ban mégis képesek voltak egységesen fellépni – ellentétben a magyar politikusokkal. Így sikeresebben képviselték a románok a nemzeti érdekeiket az első világháború utáni zűrzavaros helyzetben. (Ez a véleménye a Hajdu–Pollmann szerzőpárosnak is, amikor a Kárpát-medencében a magyarok és a többi nemzet, nemzetiség elitjét hasonlítják össze.)

A Pesti Hírlap szerint a „román komité” (vagyis az erdélyi román nemzeti tanács, amely Szász Zoltán könyve szerint október végén alakult meg) arról a határozati javaslatról tanácskozott, amelyet a nemzetgyűlés elé szántak terjeszteni. „Ez a tanácskozás feltűnően sokáig, egészen éjfélig tartott s […] erős kapacitálásnak kellett lefolynia a román szocialisták és a komité sovén nacionalista polgári tagjai között” – vélte a budapesti újság. „A román szocialisták tudvalevőleg azt követelték, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés csak föltételesen arra az esetre mondja ki a csatlakozást, ha Románia is demokratizálódik.” A Regátból érkezett küldöttek azonban tudtukra adták, hogy ezt nem látnák „szívesen”a román királyi udvarnál. Így a román szocialisták végül „behódoltak”. Ily módon a másnap, december elsején a gyulafehérvári nemzetgyűlésre érkezett román tömegek „a vár alatti térségen helyezkedtek el, ott, ahol valamikor Horeát, Cloşcá és Crişant kivégezték”. Ezzel a lap a Mária Terézia idején levert erdélyi román parasztfelkelés vezetőinek sorsára utalt.

A „hagyomány szerint” (ez Miskolczy Ambrus kifejezése) százezres nemzetgyűlést Ștefan Cicio Pop nyilvánvalóan szűkebb körben, a gyulafehérvári várban levő katonai kaszinó nagytermében nyitotta meg. (Pop-Csicsó István néven addig a magyar parlament képviselője volt, majd később Nagy-Romániában jutott nagyobb politikai szerephez: Erdély-ügyi miniszter is volt.) „Gyulafehérvár szent városa a románoknak, – mondotta – mert román vér folyt érte. Mi, magyarországi románok, mindeddig nagyon sokat szenvedtünk. Testvéreink közül sok százat és ezret a Bánátból, Erdélyből és más helyekről internáltak, börtönbe vetettek. […] Ez volt a helyzetünk akkor is, amidőn a mi román anyaországunk harcot kezdett érettünk.” „Éljen Románia!” – szakították meg ekkor az összegyűltek, majd Cicio Pop így folytatta:„Segítségünkre jött és testvérét óhajtotta felszabadítani Erdélyben, Bánátban és Magyarországon és meg akart szabadítani bennünket a száz évnél hosszabb rabszolgaságból. Amiért háborúba jött anyaországunk, ugyanezért fokozottabban büntettek bennünket”– mondta az erdélyi politikus, az 1916-os román támadásra utalva, amit német segítséggel vert vissza az Osztrák–Magyar Monarchia.

„Kívánhatja-e még államférfiú, hogy tűrje tovább ezt a tragikus szerepet egy szabadság után vágyakozó nép”– tette fel a kérdést a szónok. – „Nem tűrjük tovább!” – válaszolt a „nép”. Cicio Pop ezután arról beszélt, hogy „ütött a szabadulás órája”: „A kezdeményező lépést a szabad Amerika tette meg és nagynevű elnökétől, Wilsontól hallottuk először, hogy a népeknek joguk van saját sorsuk felett rendelkezni.” Szerinte a „magyarországi románok nyolcvan százalékának imája nem hallatszott hiába.” Vagyis a tudósítás finoman jelezte, hogy nem minden erdélyi román álmodozott erről. (Hogy Cicio Pop valóban így fogalmazott-e, vagy a tudósítás torzított – ennek részleteibe nem megyünk bele, de az bizonyos, hogy a tömeg „Éljen Franciaország! Éljen Anglia!” kiáltásokkal fogadta szavait.)

A szónok utalt a nagyhatalmak támogatására is. Jól látszik, nem a francia támaszt hangsúlyozta, hanem az amerikai külügyminiszter és elnök bíztatását emelte ki: „Megjött Lansing államtitkár nyilatkozata, aki Wilson üzenetét tolmácsolta nekünk. Amerika nagynevű elnöke elismerte aspirációink jogosságát, azt, hogy Romániával egyesülünk, de kijelentette azt is, hogy megvéd bennünket minden jogtalan törekvés ellen és támogatja kérelmünket.”

Ormos Máriától tudjuk: az erdélyi románok igencsak tartottak a magyaroktól ekkor még, és igyekeztek katonai támogatást szerezni a nagyhatalmaktól vagy a királyi Romániától az egyesülés kimondása előtt. Ekkor döntött úgy a francia Berthelot tábornok, aki Párizst képviselte a románok körében, hogy – túllépve hatáskörét – engedélyezi a román hadseregnek a korábban meghatározott demarkációs vonal átlépését. (A magyar Károlyi kormány és az antant parancsnoksága között létrejött 1918. november 13-i belgrádi konvenció utáni a románok egy hét alatt megszállták Erdély déli sávját, a történelmi országrész körülbelül egynegyedét.) Berthelot döntése nyomán aztán december 15-én Máramarossziget, Nagybánya, Szatmárnémeti, Nagykároly, Kolozsvár, Nagyvárad és Arad felé megindultak a románok. Marosvásárhelyre és Szászrégenbe viszont már a december 3-i Pesti Hírlap szerint bevonultak, Nagyszebenbe és Brassóba pedig december 7-én, illetve 12-én értek.

De térjünk vissza gyulafehérvári gyűlésre, ahol Cicio Pop szónokolt: „proklamációt intéztünk az összes népekhez, melyben kifejtettük, hogy semmilyen körülmények között nem vagyunk hajlandók tovább magyar uralom alatt élni, hanem önálló államot akadunk alkotni. Mi teljesítettük kötelességünket, most rajtatok a sor. (Közbekiáltások: Egyesülni akarunk Romániával! Nagy-Romániát akarunk! Taps.) A román népben megvan a kellő érettség, hogy sorsa felett maga rendelkezzék.” Ezután a tömeg „nemzetgyűléssé” alakult, Vasile Goldiş pedig határozati javaslatokat terjesztett elő, amelyek a Pesti Hírlap szerint így hangzottak: „1. Erdély, a Bánát és Magyarország összes románjainak nemzetgyűlése kimondja az összes románok és román lakta területek Romániával való egyesülését és az egész Bánáthoz való jogát a Maros, a Tisza és a Duna között. 2. Az alkotmányozó nemzetgyűlés összeüléséig a mai nemzetgyűlés ideiglenes autonómiát biztosít a fent említett összes területeknek.”

A határozat anyanyelvi tanulást, vallásszabadságot ígért a népeknek, és „egy teljesen demokratikus uralom életre hívásá”-ról szólt. Általános, egyenlő, titkos, közvetlen választójogot is ígért a nyilatkozat, radikális agrárreformmal, a nagybirtokok felosztásával, „hogy minden földmívesnek legyen annyi földje, amennyit megművelhet”. Ezután a nemzetgyűlés határozatának megfelelően „megválasztották a százhúsz tagú nagy nemzeti tanácsot”, ezt a testületet később ki fogják egészíteni, és ebből alakítják a Pesti Hírlap szerint „a végrehajtó bizottságot, amely tulajdonképpen a magyarországi, erdélyi és bánáti románok kormánya lesz. Ennek a kormánynak vezetését Maniu Gyula fogja átvenni.”

De hogyan jutottak el a románok a gyulafehérvári gyűlésig? Nagy-Románia megalakulását Szász Zoltán A románok története című munkájában így foglalja össze: a Budapesten október végén megalakult a Román Nemzeti Tanács novemberben áttette székhelyét Aradra, és „a helyi román nemzeti tanácsok segítségével igyekezett átvenni fokozatosan a politikai hatalmat Erdély felett, majd írásban hatalomátadásra szólította fel a magyar kormányt”. Szász szerint „a Károlyi-kormány delegációja Jászi Oszkár vezetésével Aradra utazott, november 13–15-én tárgyalásokat folytatott a Román Nemzeti Tanáccsal, igen széleskörű nemzeti autonómiát kínált fel neki, megpróbálván egy föderatív, demokratikus Magyarország keretében megoldani a nemzetiségi kérdést. A román fél azonban a teljes elszakadást kívánta, annál is inkább, mert már ismeretes volt az antant álláspontja a történelmi Magyarország teljes felbontásáról.” Miskolczy ennek kapcsán megjegyzi, hogy a tárgyalásra késve érkező Iuliu Maniu mondta ki a „teljes elszakadást”, mint fő követelésüket.

Ezután a december elsejei gyulafehérvári Nemzeti Gyűlésen „kinyilatkoztatták Erdély, a Bánság, Bihar és Máramaros egyesülését a Román Királysággal”. Másnap megalakult a Kormányzótanács Iuliu Maniu vezetésével, amely Szász szerint „a román hadsereggel együtt kormányozta Erdély déli és keleti részeit”. A magyar történész megemlíti, hogy Kolozsváron az erdélyi Magyar Nemzeti Tanács hívott össze december 22-re népgyűlést. Ez az erdélyi magyarok önrendelkezési jogát hangoztatta és a Magyar Népköztársasággal (azaz a Károlyi vezette magyar állammal) államközösséget akart fenntartani. Ám ezt hiába akarták a Kolozsváron összegyűlt magyarok: december 24-én a románok bevonultak e városba, megszüntették – a gyulafehérvári nyilatkozattal szöges ellentétben – a sajtó-, gyülekezési és szervezkedési szabadságot, és Szász szerint a magyar őszirózsás forradalom nyomán kialakult „demokratikusabb politikai viszonyokat” is felszámolták.

Január végére a románok elérték a Máramarossziget–Zilah–Csucsa–Zám vonalat. A szászok január 8-i gyűlésükön kimondták a csatlakozást Romániához. A bánsági svábok augusztus 10-én tették meg ezt. Szász szerint „március 20-án Budapesten átadták az antant ún. Vix-jegyzékét, amely a magyar-román demarkációs vonalat ismét nyugatabbra jelölte ki: Szatmár, Nagyvárad és Arad környékét a román csapatoknak ítélte. Ezt a Károlyi-kormány nem fogadhatta el, lemondott. Magyarországon kikiáltották a Tanácsköztársaságot, amely nem engedett az antant nyomásának. A román csapatok április 15-én indítottak támadást, a Vörös Hadsereget május 1-ig visszanyomták a Tisza vonalára.”

A magyar Vörös Hadsereg ezután sikeres északi hadjáratot hajtott végre Csehszlovákia ellen, mire az antant, illetve a párizsi békekonferencia Szász szerint felajánlotta Kun Béláéknak, hogy ha feladják az északi területeket, akkor a románok kivonulnak a Tiszántúl egy részéről. „A tanácskormány eleget tett a felszólításnak, a román kormány azonban nem vonta vissza erőit. Július 20-án a Vörös Hadsereg megpróbálta kiszorítani a román csapatokat a Tiszántúlról, támadása azonban megtört, július 30-án három román hadosztály átkelt a Tiszán, s augusztus 4-én a román hadsereg bevonult Budapestre, a proletárdiktatúra megdöntésével jó szolgálatot téve az antantnak is. A békekonferencia többszöri sürgetésére, majd ultimátuma nyomán, november közepén a román hadsereg kivonult Budapestről.” Az 1920. június 4-én megkötött trianoni béke azután Szász szerint „szentesítette az új román–magyar határt is. A régi Magyarországtól 102 200 km², 5,32 millió lakos, köztük 1,7 millió magyar és 560 ezer német átkerült a román állam kötelékébe”. (Romsics Ignác 20. századi magyar történeti monográfiája szerint Bukarest 103 093 négyzetkilométert kapott, 5,26 millió lakossal, akik közül 31,6% volt magyar.)

Vagyis megállapíthatjuk, hogy Nagy-Románia végül több területet kapott a Magyar Királyságból, mint a megmaradt „csonka” ország, amelynek területe 93 ezer négyzetkilométerre csökkent. Erre Catherine Durandin A román nép története című munkájában adott magyarázatot: a francia vezérkar 1919-ben Romániát a bolsevik terjeszkedés elleni védőbástyául választotta. Ez a veszély nemcsak Moszkvát jelentette ekkor, hanem Budapestet is. Ráadásul Durandin szerint a párizsi lobbik, román partnereikkel együtt, Romániát „Franciaország tükörképeként”, a francia érdekek lelkes támogatójaként tüntették fel. Persze a francia „fölényről” a leginkább románbarát francia tábornok, Berthelot sem feledkezett meg. 1919 januárjában ezt írta a hadügyminiszternek: „Ha megadjuk a románoknak azokat az elégtételeket, amelyekhez joguk van, s ha betartjuk ígéreteinket, Romániával egy több mint 15 millió lakosú valóságos francia gyarmatra teszünk szert, ahol fejleszteni tudjuk kereskedelmünket és iparunkat, s úgy érezhetjük magunkat, mintha otthon volnánk.”

Mindez mutatja a franciák térségünkhöz való hozzáállását, és azt, hogy még régióbeli szövetségeseiket is belső levelezésükben gyarmati szinten kezelték. Időközben, a béketárgyalások közben szerveződni kezdett a kisantantnak nevezett együttműködés Románia, Csehszlovákia és a későbbi Jugoszlávia (ekkor még Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) között. Ádám Magda az 1920–1921-ben megalakult trióról már az 1980-as években igyekezett eloszlatni egy mítoszt. A kisantant szerinte egy politikai és katonai szövetség volt a három ország között. „Fő célja az első világháború utáni status quo megőrzése volt. Tagjai a magyar revíziós törekvések és a Habsburg-restauráció megakadályozására szövetkeztek.” Ádám szerint a kisantant elnevezését a Pesti Hírlap újságírójától kapta, aki 1920 áprilisában „Apró-Antant”-nak nevezte a három állam együttműködését a párizsi békekonferencián. Ez később a tömb hivatalos neve lett. (Csak megjegyezzük: a Pesti Hírlap 1920. február 26-án közölt „Apró ántánt” címmel egy aláírás nélküli cikket.)

Ádám szerint ugyanakkor tévedés, hogy a kisantant létrejöttét a francia külpolitika kezdeményezte volna, és nem volt összefüggésben a francia diplomácia 1920-ban aktuális Duna-völgyi koncepciójával sem. Azzal ugyanis éppen hogy szembementek a cseh Beneš törekvései. Ádám ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy „a kisantantellenes francia külpolitika rövid életű volt, csupán 1920 januárjától őszéig tartott”. A kutatónő szerint az téveszti meg az utókort, hogy az említett rövid időszakot leszámítva, „Franciaország politikailag több mint másfél évtizeden keresztül támogatta a kisantantot”. Párizs tehát csak később kezdte keleti politikája egyik fő támaszának tekinteni ezt – az akarata ellenére megalakult – szövetségi rendszert.

Csehszlovákia létrehozása az I. világháború után (Köztes-Európa térképgyűjtemény, http://terkeptar.transindex.ro/legbelso.php?nev=163)

 
A kisantant kérdésköre átvezet Csehszlovákia megalakulásához. A Budapesti Hírlap 1918. október 4-én számolt be az akkor még létező Osztrák–Magyar Monarchia bécsi birodalmi parlamentjének, a Reichsratnak üléséről. Klofáč cseh képviselő eszerint az előző napon kijelentette: „A béke lehetetlen addig, amíg a német és a magyar szellem uralkodik. A nem német és nem magyar népeknek a béke eszméje nem fog akadályba ütközni. Hívei vagyunk a békének, amint azt Wilson kívánja. A csehek kívánják a cseh-tót államot és ügyük közös a délszláv és lengyel testvérekével, akik közép-európai egyesült államokat akarnak teremteni, amelyek kapcsolatban fognak állani a szabad, demokratikus balkáni államszövetséggel és az orosz államszövetséggel.”

A csehek tehát egy demokratikus közép-európai államszövetségről álmodoztak 1918 októberében, de novemberben, amikor már megalakították a Csehszlovák Köztársaságot, már változott a helyzet. Sőt januárban már a lengyelekkel háborúztak Teschenért. A Pesti Hírlap a csehszlovák állam november 14-ei megalakulásról így számolt be: „A régi tartománygyűlés épületének ülésterme egészen megtelt. 11 óra 40 perckor szűnni nem akaró éljenzés közepette megjelent a teremben a nemzeti tanács elnöke, dr. Kramars és átvette az elnöklést és a nemzetgyűlést a nemzeti tanács nevében megnyitotta. Beszédében mindazoknak, akik a cseh-szlovák állam szabadságáért küzdöttek és szenvedtek, a nemzetgyűlés üdvözletét tolmácsolta és üdvözölte a cseh-szlovák köztársaság első elnökét, Masaryk tanárt.”

A még aznap megválasztott első csehszlovák miniszterelnök, Kramař (merthogy így írják a csehek a nevét) a magyar lap szerint így folytatta: „Az összeköttetésnek a mi szlovák testvéreinkkel (a ház tagjai felállanak), akik velünk egyazon nép, feltétlenül meg kell történnie.” Vagyis jól látható, hogy a csehszlovák állam a cseh és a szlovák nép azonosságának fikciójára épült 1918-ban ugyanúgy, mint ahogy ezt korábbi cikkünkben az „egységes délszláv nép” fikciójára épülő jugoszláv egységállam kapcsán már megírtuk. Csehszlovákia és Jugoszlávia végül szinte azonos időben bomlott szét 1991-ben, de a két állam külön-külön elbukott már a második világháborúban is (Jugoszlávia lerohanása 1941-ben), illetve annak előestéjén (1938-as müncheni szerződés Csehszlovákia felosztásáról), részben a nagyhatalmak asszisztálása mellett.

Visszatérve 1918-ra, a csehszlovák nemzetgyűlésről novemberében hiányoztak a németek – és ez a két világháború közötti csehszlovák állam későbbi belső feszültségeit is előre jelezte. Ahogyan a Trianonban megszerzett egymillió (a csehszlovákok szerint 7-800 ezer) magyar sem stabilizálta „csehszlovák” nemzet államát, amit még jelentős ruszin és 140 ezer lengyel alkotott (utóbbiak a lengyelek által elvesztett hétnapos háború eredményeként 1919-től kerültek csehszlovák fennhatóság alá).

1918 novemberében azonban Kramař ezt még nem látta – vagy nem akarta látni – és így zárta beszédét: „Az osztrák és magyar elnyomás béklyói lehullottak, a kötelékek, amelyek a Habsburg-Lotaringiai-házzal összefűztek, elszakadtak. Kijelentjük, hogy a mi csehszlovák államunk szabad cseh-szlovák köztársaság.” Ezután bejelentette, hogy Masarykot a cseh-szlovák köztársaság elnökévé választották, és „ezennel mint nemzetgyűlés megalakultunk.” Ezután a nemzetgyűlés dr. Bella „tót képviselőt” (a Pesti Hírlap szerint) alelnökké választotta. „Bella kijelentette, hogy a tót nép ezer esztendei szenvedés után a mai napon ismét belépett a történelembe. Köszönetet mond a cseh népnek a tótok felszabadításáért és megjegyzi, hogy a tótoknak csak a lelke szabadult fel, a teste még bilincsben van. A cseh nép még most is harcol a cseh-szlovák csapatok segítségével. Kéri a nemzetgyűlést, segítsen a tót népen. A magyarok szabadságot ígértek nekünk, mi azonban nyíltan kijelentjük, hogy ebből a szabadságból nem kérünk. […] A cseh-szlovák szabadságot akarjuk.” A nemzetgyűlés ezután megválasztotta a kormány tagjait. Miniszterelnök a már említett Kramař lett, de a kormányba bekerült Beneš, Klofáč és Bella is.

A Pesti Hírlap egy zavaró incidensről is beszámolt a nemzetgyűlés megalakulásakor: a külső bejáratánál „nagy számban jelentek meg a bebocsátást kérők”, de sokan közülük nem jutottak be a tanácskozásra. „A tömeg egyre izgatottabb lett és ilyen kiáltások hallatszottak: – Hol van itt a demokrácia? […] Ezután katonákat állítottak fel a rend fenntartására.” Ez ellen a tömeg tiltakozott, mire Klofáč megjelent az egyik ablakban: „nyugalomra kérte az embereket azzal, hogy a teremben nincsen elég hely, nem lehet mindenkit bebocsátani. Amikor ez sem használt, a tömeg tovább zúgott, Klofac így szólt: – Nem akarom feltételezni, hogy a tömegben Bécsben felfogadott ágensek vannak, akik arra vállalkoztak, hogy a tartománygyűlés előtt zavargásokat idézzenek elő. Klofac e szavai megtették a kívánt hatást, a künn várakozók legnagyobb része elvonult és a rend és a nyugalom helyreállt” – írta a Pesti Hírlap.

Csehszlovákia tehát megalakult, de a magyarokkal közös határ kérdése nyitottnak tűnhetett: előbb a már említett Bartha–Hodža-féle magyar–csehszlovák demarkációs vonal miatt, amelyet később az antant felrúgott, majd a Tanácsköztársaság idején a szintén már említett északi hadjárat a Felvidék keleti részén jelentős területeket átmenetileg visszaszerzett Magyarországnak, míg végül a nagyhatalmak döntöttel róla a párizsi békekonferencián. A hosszas alkudozás folyamatait Romcsics Ignác több írásában is részletesen elemzi, ezek közül most csak azt emeljük ki, hogy téves az a hiedelem, hogy a Tanácsköztársaság miatt rosszabbodtak volna jelentősen a magyar békefeltételek, legalábbis a csehszlovák határ mentén. Romsics a tárgyalások menetét lépésről lépésre elemezve kimutatja, hogy a Kun Béláék előtti békefeltételek és a Tanácsköztársaság bukása utáni csehszlovák–magyar határvonal között két ponton volt eltérés: Pozsonynál kapott Csehszlovákia egy „plusz” hídfőt a Duna „innenső”, azaz magyar oldalán, Pozsonyligetfalu révén, illetve Ipolyság mint fontos vasúti csomópont került Csehszlovákiához. Romsics összefoglaló jellegű, 20. századi magyar történeti monográfiája szerint Csehszlovákia végül 61 633 négyzetkilométert kapott a Magyar Királyságból Trianonban. Az elcsatolt területen 3,52 millió lakos élt, akiknek 30,3%-a volt magyar.

 
Felhasznált irodalom:
A reichsrat külpolitikai vitája = Budapesti Hírlap, 1918. október 4.
A cseh-szlovák köztársaság megalakult. = Pesti Hírlap, 1918. november 15.
Incidens a cseh-szlovák nemzetgyűlés megnyitásánál = Pesti Hírlap, 1918. november 15.
A cseh-szlovák kérdés lényeges pontjaiban megegyezés jött létre = Pesti Hírlap, 1918. december 1.
A román nemzetgyűlés kimondta a Romániához való csatlakozást = Pesti Hírlap, 1918. december 3.
A gyulafehérvári román nemzetgyűlés = Pesti Hírlap, 1918. december 3.
A románok megszállták Marosvásárhelyt = Pesti Hírlap, 1918. december 3.
Apró ántánt = Pesti Hírlap, 1920. február 26.
Ádám Magda: A kisantant (1920–1938). Budapest, 1981.
Ormos Mária: Padovától Trianonig, 1918–1920. Budapest, 1983.
Szász Zoltán: A románok története. Budapest, [1994].
Catherine Durandin: A román nép története. Budapest, 1998.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 1999.
Romsics Ignác: Viták a csehszlovák-magyar határról. Rubicon, 2001/7–8. 43–51.
Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon, 1867–1918. Rubicon, 2001/8–9. 33–39.
Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja, 1914–1918. Budapest, 2014.

 
Készítette: Szegő Iván Miklós