A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság etnikai viszonyai, 1921 (Köztes-Európa térképgyűjtemény, http://terkeptar.transindex.ro/belso.php?nev=179)

A délszláv egységállam gyötrelmes megalakulása

Az első világháború befejeződése, 1918 novembere után Magyarország számára nem jött el a béke. Komoly harcok 1919-ben főleg a csehszlovák és a román erőkkel folytak. A békediktátumot 1920. június 4-én írtuk alá. Kevesen tudják: Trianon nélkül még nagyobb lett volna a magyar veszteség: a déli határon Pécs és Baja térsége ugyanis csak a békeszerződés aláírása nyomán, 1921-ben került vissza magyar fennhatóság alá. Az 1918. december elsején megalakult délszláv egységállam ugyanakkor már születése pillanatában is súlyos ellentmondásokat hordozott. Az egységet akaró elitek ugyanis megosztottak voltak: a „jugoszláv néptörzs egységéről” szőtt fikció a szerb centralizációt jelentette a valóságban. A föderációban bízó, de az olasz előretöréstől szorongatott szlovén és horvát elitek így kényszerből engedtek a szerb igényeknek. Nemzeti törekvéseik, azaz a délszláv egység fontosabbnak tűnt számukra 1918-ban a föderatív gondolatnál és a demokráciánál.

„Sándor szerb régens proklamálta az egységes délszláv királyságot” – írta alcímében a délszláv állam 1918. december elsejei megalakulásáról három nappal később a Budapesti Hírlap. Vagyis a gyulafehérvári román népgyűléssel azonos napon – a románok is december elsején mondták ki Erdély és a „királyi Románia” egyesülését – jött létre a jugoszláv egységállam. Bíró László szerint Sándor régensherceg egészen pontosan a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királyságát kiáltotta ki, de jellemző, hogy a békeszerződések előkészítésekor is csak 1919 májusától használta az antant a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság elnevezést. A délszláv egységről szóló 1918-as magyar hírből ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ennek az államalakulatnak a megalakulása nem valamiféle népgyűlés lelkesedéséből fakadt, hanem inkább egy nem túlzottan demokratikus gesztussal, királyi (régensi) proklamációval kezdődött a közös jugoszláv történelem.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna korábban szlovén és horvát törekvések is az egységállam létrehozására. Bíró László történész szerint az első világháború kitörése után, már 1914 decemberében a szerb skupstina (parlament) kijelentette, hogy „Szerbia célja a háborúban a délszláv népek egy államba való egyesítése, vagyis azok felszabadítása”. Ugyanakkor a szerbeknél és horvátoknál e törekvés, „a jugoszlávizmus mint integráló erő csak szűk rétegeket érintett mindkét nemzetnél, és a »jugoszláv« önmeghatározás politikai érdekek nyomán jött létre”. Ebből a szempontból viszont kiemelkedő jelentőségű volt az 1917. június 20-ai korfui nyilatkozat, amelyről a horvát emigráció képviselői, azaz a Jugoszláv Bizottság és a szerb kormány állapodott meg. Itt a két fél kimondta a közös állam létrehozásának szándékát a szerb Karagyorgyevics-dinasztia uralma alatt. „Az állam berendezkedését nem részletezte a nyilatkozat, azt majd az alkotmányozó nemzetgyűlésnek kell meghatározni. Pašić szerb miniszterelnök semmiféle engedményt nem adott a Jugoszláv Bizottságnak, a Karadjordjević-ház uralma pedig biztosítani látszott a szerb fölényt. A nyilatkozat másik politikai jelentőségét az adta, hogy mintegy válasz volt a Birodalmi Tanács délszláv klubjának a Monarchia trialista átalakítását követelő programjára” – írta Bíró az 1917-es folyamatokat elemezve.

Ám a budapesti parlament többségét 1918. október végéig irányító Tisza István, illetve a világháború idején a hatalmat gyakorló magyar elit hosszú ideig elutasította a Monarchia háromosztatú átszervezését. Így az Osztrák–Magyar Monarchia végül nem tudott a horvátoknak olyan alternatívát kínálni, ami eltántorította volna a horvátországi szerb és horvát elit egymással pillanatnyilag összefogó csoportjait a délszláv egységtől. Így hiába javasolták a horvátok korábban, hogy közvetlenül a bécsi uralkodó alá tartozhassanak és Magyarországtól elszakadhassanak, a magyar elit elutasította, hogy a horvát korona alatt (de egyben az osztrák császári és a magyar királyi címet továbbra is viselő Habsburg király személye által) egyesítsék a Monarchia területén élő délszláv népeket.

1918 őszén – miután a horvátok a szlovénekkel együtt nemzeti tanácsot alakítottak, amely megkapta október végén a helyi kormányzás jogát – a Budapesti Hírlap hirtelen abban kezdett reménykedni, hogy az önállósuló Horvátország legalább a Monarchia keretei között megtartható marad, és Bécs alá fog tartozni. Ez azonban már csak kétségbeesett remény volt, hiszen amint a horvát szábor üléséről a Pesti Hírlap 1918. október 31-én beszámolt: „dr. Pribicsevics Szvetozár képviselőnek az elszakadásra vonatkozó indítványát egyhangúlag elfogadták”. (Pribičević egyébként horvátországi szerb politikus volt.) Mindeközben a szábor azt is megszavazta „Dr. Pavelic Antal képviselő indítványa” alapján (ő nem keverendő össze a későbbi usztasa vezérrel, Ante Pavelićcsel), hogy „Dalmáciában, Horvátországban és Szlavóniában, az egész végrehajtó hatalom a nemzeti tanácsra ruházandó, amely feljogosíttatik arra, hogy az ország politikáját vezesse és az országban az egész hatalmat gyakorolhassa”. A cikkből az is kiderült: „Mihalovich Antal bán a horvát országos kormány nevében a két indítványt teljtartalmúlag elfogadja és a nemzeti tanácsnak átadja az ország egész végrehajtó hatalmát, úgy hogy ezentúl már nincs kormány, kivéve a nemzeti tanács kormányát.”

Az október végén proklamált, a zágrábi Nemzeti Tanács Szlovén–Horvát–Szerb Államának (SZHSZÁ) nevezett kezdeményezés azonban nem tudta stabilizálni a helyzetét. Az olaszok ugyanis hamarosan, a november 3-ai padovai fegyverszünet után egyre-másra foglalták el az addig a Monarchiához tartozó isztriai és dalmáciai területeket, amelyekre a délszlávok is igényt tartottak. A Monarchia délszlávjai ekkor még úgy képzelték, hogy ha létrejön Nagy-Jugoszlávia, azaz az összes délszláv egyesítése, akkor az föderalisztikus alapon történik majd. Ám az olaszok előrenyomulása, a SZHSZÁ gyengesége – gyakorlatilag nem volt érdemi szárazföldi hadereje ennek az államnak – miatt egyre kétségbeejtőbbé vált a szlovén-horvát államocska helyzete, emiatt felértékelődött Szerbia katonai segítsége, amely megvédhette a délszlávokat az olaszoktól. A Népszava, 1918. november 24-én így írt erről: „A délszláv demokrata párt (ezelőtt szlovén nemzeti haladó párt) elnöksége csatlakozott” ahhoz a dalmát (horvát) javaslathoz, „amely arra vonatkozik, hogy Szerbiát, Montenegrót és a délszlávok egész többi etnográfiái területét egyetlen egységes állammá haladéktalanul egyesítsék és annak az államnak az élére közös kormányt, közös parlamentet és régensséget állítsanak”. Emellett hangsúlyozzák, hogy „csak valamennyi délszláv állam haladéktalan egyesítése tisztázhatja a nemzetközi helyzetet, már amennyire a szlovénekre vonatkozik és csak ezen az úton lehet biztosítani a szomszédos olasz állam rablási szándékainak sikeres meghiúsítását. Egységes közös kormány nélkül lehetetlen az élelmezés és a pénzügyek rendbe hozása is”.

Vagyis a szlovének és a horvátok ekkor már a létükért aggódhattak, könnyen az olasz terjeszkedés martalékává válhattak volna. Szilágyi Imre erről így ír: „A szlovén kormánynak azonnal szembe kellett néznie azzal, hogy Maribor német önkormányzati tanácsa döntése szerint a város az újonnan megalakult Ausztriához kívánt csatlakozni, Trieszt pedig szabad várossá nyilvánította magát és arra kérte az antantot, hogy foglalja el a várost és biztosítsa a békét.” Mariborban azonban egy német nyelvű, de szlovén öntudatú K.u.K.-katonatiszt, Rudolf Maister őrnagy kineveztette magát a laibachi (ljubljanai) szlovén nemzeti tanáccsal tábornokká, és átvette a katonai hatalmat a városban. Gyorsan megszervezett egy körülbelül négyezer fős katonai alakulatot is, amely az osztrákokkal szemben sikeresen védekezett kisebb határ menti harcokban – erről éppen 2018. november 22-én sugárzott egyórás történelmi műsort a szlovén állami tévé, az események centenáriuma alkalmából. Maister így Alsó-Stájerországot a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság számára tartotta meg.

Szilágyi kiemeli, hogy „az osztrákokkal a szlovén csapatok fel tudták venni a harcot, az olaszok azonban elfoglalták Triesztet, és az 1915-ben megkötött Londoni Egyezményben foglaltakat kihasználva erőteljesen nyomultak a szlovén lakta területek belseje felé”. (A londoni egyezmény az antant által Olaszországnak az első világháborúba való belépésért ígért „jutalmat” rögzítette.) Szilágyi szerint azonban a szlovének (és tegyük hozzá: a horvátok) külpolitikai helyzete „már 1918 novemberében kényszerűen vetette fel a katonailag erős Szerbiához fűződő viszony kérdését, és azt, hogy milyen legyen az új, a szerbekkel közös állam. […] Az adott körülmények között a szlovénok kénytelenek voltak elfogadni a szerbek követelését, akik a Szerb Királyság és a Szlovén–Horvát–Szerb Állam egyesüléséből létrejövő új államot (szerb vezetésű) monarchikus és egységes államként képzelték el. Így jött létre 1918. december 1-jén a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság.”

Sokcsevits Dénes azt hangsúlyozza, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia szétveréséről egészen 1918-ig nem hoztak végleges döntést az antant nagyhatalmai. Az USA elnöke, Wilson csak autonómiát követelt a Habsburg államalakulat „elnyomott” népei számára az év elején és Lloyd George brit miniszterelnök is ugyanezt tette. Ekkor még nem kívánták a Monarchia felbomlását. „Csak IV. Károly békekötési kísérletének kudarca (amelynek megtorpedózásához az antant és a központi hatalmak egyes körei egyaránt tevékenyen hozzájárultak) és a Monarchia Németország melletti véglegesnek látszó elköteleződése után (spai egyezmény, 1918. május 15.), 1918 késő tavaszán-nyarán egyeztek meg London, Párizs és Róma (majd Washington) urai, hogy Ausztria-Magyarország helyén új államok létrehozásának engednek teret” – írja Sokcsevits.

Párizsban úgy képzelték és később Londonban azt tervezték, hogy a bolsevik-szovjet fenyegetés ellen új, közepes nagyságú államokat (Lengyelország, Csehszlovákia, Nagy-Románia, Jugoszlávia) kell létrehozni, amelyek „a háború után újjáéledő német hegemóniatörekvéseknek is ellenállnak”. Ám Sokcsevits szerint az olaszok nem lelkesedtek egy az Adria keleti partján kialakuló erős délszláv államért: Róma „csak 1918 késő őszén törődött bele a jugoszláv egység kialakulásába”. A magyar történész szerint az antant vezető hatalmai tévesen vélték úgy, hogy minél nagyobb utódállamokat hoznak létre, azok annál inkább képesek lesznek ellenállni egy újra talpra álló Németország nyomásának. „Emiatt nem támogatták a szerb elképzeléseket egy megnagyobbított Szerbiáról, hanem nyomást gyakoroltak a szerb kormányra, hogy fogadja el az Alpoktól a Vardarig terjedő Nagy-Jugoszlávia gondolatát, és ne csak minden szerbet, hanem minden szlovént és horvátot is egyesítsen” – hangsúlyozza Sokcsevits.

Ám az elsősorban az emigráns horvátokat tömörítő Jugoszláv Bizottság, illetve az időközben megalakult zágrábi Szlovén–Horvát–Szerb Nemzeti Tanács és a szerb kormány között november elején is vita folyt arról, hogy az új állam egyenrangú népek föderációja vagy Belgrád-központú, erősen centralizált ország legyen. A vitázó feleket végül az antant ültette tárgyalóasztalhoz Genfben november elején, és a genfi nyilatkozatban Pašić szerb kormányfő kénytelen-kelletlen ráállt egy szövetségi állami modell elfogadására. „Mindezt nem meggyőződésből, csak brit-francia-amerikai nyomásra cselekedte” – Sokcsevits szerint.

A szerb kormányfő elsősorban Poincaré francia elnök személyes üzenete nyomán engedett legfőbb szövetségesének, Párizsnak. Protić és a többi szerbiai radikális párti politikus viszont felháborodással fogadták a genfi nyilatkozatot, és Pašić hazatérve Belgrádba rövidesen vissza is vonta a szövetségi államra vonatkozó ígéretét. „Meg kell azonban jegyezni, hogy a Csehszlovák Bizottsággal ellentétben az antant nem ismerte el hivatalos tárgyalópartnernek sem a Jugoszláv Bizottságot, sem a Zágrábban 1918. október 29-én kikiáltott Szlovén–Horvát–Szerb Államot, és ezzel előnyös helyzetbe hozta a szerb kormányt” – hangsúlyozza ennek kapcsán Sokcsevits.

De a hadihelyzet is a szerbeket szolgálta: 1918 őszén a szerb hadsereg vált a délszláv egyesítés fő tényezőjévé, mert csak ez tudott eredménnyel szembeszállni a szintén terjeszkedő olasz haderővel. „A maga részéről zágrábi Szlovén–Horvát–Szerb Nemzeti Tanács elnökhelyettese, Svetozar Pribicevic ugyancsak mindent elkövetett, hogy felgyorsítsa az egyesülési folyamatot Szerbiával, és megüzente a szerb miniszterelnöknek, ne törődjön a genfi nyilatkozattal. Ugyanakkor Karadjordjevic Sándor régens is egy Belgrád-központú, centralizált állam híve volt, és ezek a tényezők eleve behatárolták a horvát politikusok mozgásterét” – írja Sokcsevits. A magyar történész megjegyzi, hogy a horvát politikai elit egyes tagjai, főleg a fiatalabbak őszintén hittek a délszláv egységben és 1918. október 29-én a horvát szábor lelkesen mondta ki a Monarchiától való elszakadást, és egyben megalakította az SZHSZÁ-t. Elvben ehhez tartozott a Habsburg Monarchia valamennyi délszláv területe, így a mai Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és a Vajdaság. „A képviselők aligha gondolták, hogy az elkövetkező húsz évben nem lesz több horvát országgyűlés. A Magyarországgal való kapcsolat megszakításakor biztosan nem jártak eszükben Deák Ferenc 1868-ban Jovan Živkovićhoz intézett szinte prófétai szavai” – írja Sokcsevits. De mit is mondott Deák? „Tudom, hogy Horvátországban valamiféle délszláv birodalomról álmodoznak. […] Ha ez valaha is megvalósul – jegyezze meg –, annak központja nem Zágráb, hanem Belgrád lesz” – a Haza Bölcse tehát nemcsak a magyar haza bölcse volt…

Ugyanakkor Sokcsevits is elismeri, az adott helyzetben aligha volt más választása a horvátoknak: „Nagyon is valószínű, hogy amennyiben a horvátok az egyesülés ellen szavaztak volna, az antanthatalmak a horvát etnikai terület rovására jutalmazták volna meg háborús szövetségeseiket, Szerbiát és Olaszországot. A belgrádi politikusok a genfi egyezményt félredobták, és csak az abban foglalt föderatív elvek mellőzésével tartották végrehajthatónak az egyesülést. Közben gyorsan azon dolgoztak, hogy Boszniában, a Bácskában, a Bánságban, a Szerémségben a zágrábi Nemzeti Tanács megkerülésével megszervezzék az említett területek egyesülését Szerbiával. A zágrábi Nemzeti Tanács nem volt ura a helyzetnek”. A Nemzeti Tanács képtelen volt új hadsereget szervezni, tétovázott, és eredetileg nem akarta, hogy a szerb hadsereg nagyobb erőkkel jelenjen meg az országban, de nem volt buzgó saját haderő létrehozásában sem.

Így az összeomlott Monarchia délszláv népeit képviselő zágrábi Nemzeti Tanács 1918. november 24-ei ülésén fenntartásokkal ugyan, de elfogadta a horvátországi szerb politikus, Svetozar Pribičević sürgetésére az egyesülés belgrádi, azaz szerb érdekek szerinti feltételeit. Bár a Nemzeti Tanács kidolgozott egy óvatos hangú követutasítást is, ennek nem lett igazán jelentősége. A monarchiabeli délszlávok ugyanis egy decentralizált államberendezkedést szerettek volna, és ehhez a követutasításhoz elvben a Belgrádba utazó szlovén-horvát-szerb delegáció tagjainak tartaniuk kellett volna magukat. Belgrádban azonban a monarchiabeli délszláv meghunyászkodtak, nem ragaszkodtak a decentralizációhoz. Felolvasták felirataikat, amelyben hitet tettek az új délszláv állam mellett, és elismerték a királyságot, illetve a szerb dinasztia uralmát. Ám Karagyorgyevics Sándor szerb régens 1918. december elsején nem a zágrábiak feliratára válaszolt, hanem belgrádi rezidenciáján a szerb parlamenti képviselők jelenlétében ünnepélyesen bejelentette a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulását.

Sándor szerb régens-herceg, később a délszláv állam második királya (1921–1934) (wikipedia)

 
A délszláv állam tehát már a kikiáltás formáját tekintve sem volt demokratikus. A szerb régens gesztusa egyben a szerb fölény gesztusa is lett – a szerbeknél gazdaságilag fejlettebb két nép, az addig Habsburg-uralom alatt élt szlovénok és horvátok pedig lemondtak demokratikus és föderalisztikus elképzeléseikről a nemzeti törekvéseik érvényesítéséért cserébe.  A Budapesti Hírlap így számolt be erről 1918. december 4-én: „Vasárnap este nyolc órakor adták át Belgrádban Sándor trónörökösnek a jugoszláv nemzeti tanács határozatának szövegét Jovanovics, Protics és Nincsics miniszterek jelenlétében. A trónörökös válaszában örömét hangoztatta, hogy Péter király nevében proklamálhatja Szerbia egyesülését a szlovének és horvátok független államával és kihirdetheti e három nép egységes királyságát. Végül reményét fejezte ki, hogy az olaszokkal is helyreáll a régi barátságos viszony.”

Vagyis a horvátok ezzel pillanatok alatt elvesztették belső autonómiájukat, amit az 1868-as magyar–horvát kiegyezés rögzített. Mindezt a korábban radikálisan magyarellenes horvát politikus, Stjepan Radić érzékelte is az adott pillanatban. Tiltakozott is a delegáció elutazása előtt a zágrábi Nemzeti Tanács engedékenysége miatt. Pribičević azonban úgy megfenyegette a horvát parasztpárti politikust, hogy az egyesülés idején inkább Prágába vonult el Radić, aki még azt is felvetette, hogy a Nemzeti Tanács nem legitim, hiszen senki sem választotta meg őket. (Néhány év múlva Radićot a belgrádi parlamentben sebesítik meg halálosan.)

Ám nemcsak a horvátországi horvát–szerb elit állt ekkor az egyesítés mellett, hanem a szlovének is: az őket képviselő Anton Korosec az antant vezetőivel és a szerbekkel folytatott tárgyalásairól a Budapesti Hírlap december 4-i híre szerint így számolt be.  „Ami az egységes délszláv állam alapítását illeti, egyhangúan megállapították, hogy szükséges, hogy mentül előbb megszervezzék az egységes horvát, szerb és szlovén államot, hogy a délszláv országok a külfölddel szemben mint egységes állam léphessenek föl.” A lap ezután – nyilvánvalóan a nyilatkozat finomkodását átvéve így fogalmazott: Korosec „részletesen beszámolt arról az eszmecseréről, a melyet az antant államokkal az északi és nyugati határok megállapításáról folytatott. A helyzet az északi határt illetően kitűnő. Északon a délszlávok valamennyi jogos kívánságát teljesíteni fogják. A nyugati határt illetően a döntés még nem történt meg. Szükséges, hogy az egész nép teljes hatalmával és minden eszközzel ennek a kérdésnek megoldását követelje a Wilson-féle elvek alapján.”

Itt voltaképpen arról van szó, hogy a leendő jugoszláv állam északon (a magyarokkal szemben) megkapja az általa kívánt területeket – ez később így is történt, bár Hornyák Árpádnak a kérdésről szóló tanulmány árnyalja ezt a megállapítást. Sajátos, hogy a nagy-szerb elképzelések szerepet játszottak egyes elemzések szerint abban is: Pašić belgrádi miniszterelnök nem akart túl sok nem-szerb területet Nagy-Jugoszláviába integrálni. Így Pécs és Baja környékén hiába élt sok délszláv, e területek Magyarországnak 1921-ben történő gyors és zökkenőmentes visszaadásában Pašićnak ez az álláspontja is szerepet játszhatott. Vagyis 1920. június 4-én Trianonban Magyarország még vissza is nyert bizonyos területeket Baja és Pécs környékén. A délszláv katonai erők ugyanis már 1918 végétől megszállva tartották a történelmi Magyarország hatalmas, déli területeit. Szerb részről Hornyák szerint felmerült, hogy Baranyában és Észak-Bácskában népszavazást rendeljenek el a területeknek a jugoszláv államhoz csatolása érdekében, de aztán erről lemondtak, amikor Apponyi Albert vezetésével megérkezett Párizsba a magyar békeküldöttség, és az a hír terjedt el, hogy a magyarok népszavazásokat szeretnének elérni a tőlük elcsatolandó területeken. Felmerült egy esetleges területcsere ötlete is: a Vajdaság északi részének túlnyomórészt magyarok által lakott részeit Pécs és Baja körüli délszláv területekért cserélték volna ki, de a délszláv tárgyalók végül elálltak ettől is. Így végül a békekonferencia eredeti – a maihoz hasonló déli magyar határokról szóló – javaslata lépett érvénybe 1920. június 4-én.

Bár a Budapesti Hírlap nem említi az olaszokat, konkrétan más hírekből tudjuk, hogy Fiume olasz vagy horvát fennhatóságáról már november elején vitáztak a felek, illetve az olasz megszálló katonai erők velük szembeszegülő horvát néptömegekkel találták szemben magukat az adriai kikötővárosban. Az olasz–jugoszláv határviták egyébként csak 1922–1924 között rendeződnek, legutoljára éppen Fiume sorsa dőlt el 1924-ben, miközben a többi területről Rapallóban már korábban megállapodott a két állam.

Vagyis a közös délszláv ország 1918. decemberi megvalósulása igencsak távol esett az eredeti, föderalisztikus elképzeléseiktől. (Az ekkor keletkezett vagy éppen újraéledt ellentétek, a parázs alatt izzó feszültségek – nem kizárólagosan ugyan, de – hozzájárultak a későbbi, a 20. század folyamán bekövetkezett horvát–szerb konfliktusokhoz, illetve még később a népirtásokhoz, etnikai tisztogatásokhoz a térségben.) Ami pedig a legyőzötteket illeti, a jugoszláv területekre kerülő magyarok, németek, albánok álláspontját általában nem kérdezték meg, a macedónokat pedig egyszerűen dél-szerbnek tekintették. (Ez utóbbi nép autonómiájára csak Tito teremtett kereteket a második világháború után, ennek kapcsán Zsebők Csaba cáfolja a görög propagandát, miszerint Tito „kreálta” volna a macedón nemzetet. Sokkal inkább igaz az, hogy a második világháborúban a macedónok közül sokan azért álltak a kommunisták oldalára, mert tőlük remélhették egy Jugoszlávián belüli macedón állam, illetve államkezdemény létrejöttét.)

A francia Balkán-szakértő, Paul Garde azonban felidézi, hogy volt egy kivétel a „legyőzöttek” esetében: a karintiai osztrák–jugoszláv határvidéken megkérdezték a lakosság véleményét, hogy melyik országhoz akar tartozni az első világháború után. Így népszavazással (gyenge többséggel) a vegyesen osztrák-németek és szlovének által lakott terület Ausztria mellett foglalt állást 1920-ban. Ez a népszavazás egyben kompenzáció volt az osztrákok számára az antant részéről, amiért viszonylag mérsékelt nemzeti követelésekkel léptek fel, és lemondtak az Anschlussról, a Németországhoz való csatlakozásról – erről korábban már írtunk az Elsovh.hu-n az osztrák köztársaság létrejötte kapcsán.

Ha térben és időben távolról tekintünk a későbbi Jugoszláviára, és a magyarok iránti elfogultsággal nem vádolható Paul Garde-ot idézzük, akkor a szerb dinasztiáról, a Karagyorgyevicsek királyságáról elmondható, hogy 1912–1913-ban, a két Balkán-háborúban megduplázta a területét. Ekkor került a már említett Vardar-Macedónia, illetve a mai Macedóniának megfelelő terület a szerbek uralma alá, de ekkor nyerték vissza a szerbség történelmi központját, az ekkor már részben albánok lakta Koszovót is. Ez utóbbit nem sikerült szervesen integrálniuk államukba a szerbeknek a következő nyolcvan év alatt sem.

Majd az első világháború után – és a háború alatti, átmeneti összeomlás után – a szerbek nemcsak visszakapták a Balkán-háborúkban megszerzett területeiket, ráadásul megint megduplázták azokat. Azaz 1912 és 1918 között tehát négyszeresére nőtt a Karagyorgyevics-ház „birodalma”, és 1918-ban már az Osztrák–Magyar Monarchia délszláv területeivel (de nemcsak azokkal, hanem jelentős magyarlakta zónákkal) egészült ki a királyság. Ennek a rendkívül gyors gyarapodásnak szintén meglett a véres következménye a 20. században. Paul Garde is kiemeli: a határokat erővel módosították, ez hátrányos volt Magyarországra nézve: a Vajdaság északi részén, egy szűk zónában élő erős magyar többséget Jugoszláviához csatoltak. Paul Garde is hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék során az „egységes délszláv nemzet fikciója” és a győztesek jutalmazása volt a két fő szempont. De a győztest jutalmazták Olaszország esetében is Garde szerint, ami azt jelentette, Szlovéniából egy jókora falatot nyelt le, megkapta Isztriát, Zadar városát Dalmáciában és néhány szigetet. Legkésőbb pedig Fiumét szerezte meg Olaszország 1924-ben. Annyit azért ehhez hozzá kell tennünk, hogy Szlovénia nem létezett 1918-ban. Ám szlovének által lakott területekről, illetve a Ljubljanában megalakult szlovén Nemzeti Tanácsról, majd a Zágrábban létrehozott szlovén-horvát Nemzeti Tanácsról, illetve az általa proklamált Szlovén–Horvát–Szerb Államról beszélhetünk.

Nem kell ahhoz tehát a részletekben elmélyülnünk, hogy megállapítsuk: a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királyságát a három délszláv nép elitjeinek alkujával kreálták meg, és hogy az egyes érintett népek miként élték meg az egységállam megalkotását, az kevésbé számított relevánsnak az adott korban. A térségben élő magyarok és albánok véleményét például bizonyosan nem vették figyelembe. Sokcsevits Dénes 2011-es, Horvátország történetéről szóló monográfiája szerint még horvát paraszti megmozdulások és egy kisebb zágrábi katonai lázadás – részben szocialisztikus jelszavakkal – is volt a szerb centralizációval egyesített állam ellen, ami a horvát falvakban a katonai megszálláshoz hasonlított kezdetben, és ezeket a felkeléseket is véresen leverték a bevonuló szerb csapatok.

Az új délszláv állam különböző békeszerződésekkel elismert területe végül 248 978 négyzetkilométer lett, 11 millió 984 ezer lakossal. A korabeli hivatalos statisztika 74 százaléknyi szerbhorvátot és 8,5 százalék szlovént mutatott ki, 4,2 százaléknyi német, 3,9 százalék magyar és szintén 3,7 százaléknyi albán mellett. Ehhez képest Sokcsevits és más szakértők utólagos számításai szerint 43% volt szerb (illetve montenegrói), 23% horvát, 8,5% szlovén, 6% bosnyák-muzulmán és 5% macedón (akiket a korban automatikusan a szerbek közé számítottak). Azaz eszerint a nem délszláv lakosság aránya 14,5 százalékot tett ki az új egységállamban.

 
Felhasznált irodalom:
A szábor keddi ülésének részletei = Pesti Hírlap, 1918. október 31.
Az egységes délszláv államért = Népszava, 1918. november 24.
A délszláv állam. Sándor szerb régens proklamálta az egységes délszláv királyságot = Budapesti Hírlap, 1918. december 4.
Korosec nyilatkozata tárgyalásairól = Budapesti Hírlap, 1918. december 4.
Paul Garde: Vie et mort de la Yougoslavie. Paris, 1992.
Bíró László: A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulása. História, 1995/5–6. 35–38.
Hornyák Árpád: Baja, Bácska, Baranya. Szerb követelések a békekonferencián. Rubicon, 2001/8–9. 57–60.
Zsebők Csaba: Macedónkérdés a XX. században. 2. rész. Kisebbségkutatás, 2002/1. 121–130.
Sokcsevits Dénes: Horvátország a 7. századtól napjainkig. Budapest, 2011.
Szilágyi Imre: A szlovénok története
Szegő Iván Miklós: Danzigtól Triesztig! – a szláv Közép-Európa tervei az 1918-as laibachi konferencián

 
Készítette: Szegő Iván Miklós