Színe – Prága, 1915. október 29. déltájt

Dél felé jött a fényképész, hozta a kész lapokat. Tessék, kérem, meg lehet nézni, a színén tegnapról a fotográfia, a fonákján hely a címzésnek, a maradék stócot majd leteszi a tábori postán, ahol megvásárolhatják egészen indulásig. Kész lett az övék is: ott ült a képen az egész szakasz szép rendben, mindegyikükön takaros zubbony, nadrág, fényesre suvickolt bakancs, némelyik sapkán hetyke árvalányhaj, középütt ő maga, gallérján frissen ragyog a három csillag, a Jóska meg elöl, hogy mosolyog! Mondjuk, ő folyton mosolyog, állítólag akkor is vigyorgott, amikor júniusban meglőtték Piskorowicénél. Bár inkább vicsorgás lehetett az. Úgy mesélik, előbb gondosan újratöltötte a fegyverét, kilőtte a bitang muszkát, amelyik beléeresztette a golyót, és csak utána bújt fedezékbe, hogy megnézze a sebét. Nem hiába székely gyerek ez a Jóska. Ha csupa ilyen legényből állna a sereg, nem bírna el velük senki!

Bátya is milyen szeretettel teszi a vállára a kezét! Kazimir persze rögtön kiszúrná, hogy ez bizony fegyelmi vétség, a baka csak tartsa a respektust, a tiszt meg a távolságot, de az ő édesanyja boldog lesz, ha látja. Indulás előtt kétszer is a lelkére kötötte, hogy Bátya szavára mindig figyelmezzen, ne törődjön vele, hogy ki mire vitte, kijutott a nővére családjának a bajból, nem ők tehetnek róla, és végső soron mégiscsak az számít, hogy unokatestvérek. Meglássa, jó lesz, ha kiképzés közben ránéz valaki tapasztaltabb, idősebb, emlékezzen csak vissza, a búcsúból is Bátya támogatta haza, ha kissé felöntött a garatra. Hadd örüljön anyuka, hogy tényleg jó lett.
Vett hát ő is egy lapot, s azonmód megírta a szüleinek Felsőcsernátonba.

Édes Szüleim.

Hála Istennek egészségbe vagyok, kadett őrmesternek előléptettek, de most menni kell a menetszázaddal. Van tisztiszolgám, és tiszti menázsiban részesülök. A napokba indulunk a harctérre. Ölel, Feri

Fonákja – Prága, 2016. október 29. déltájt

Dél lett, mire nekikezdek a munkának. Pedig időben ébredtem, de a délelőtt sitty-sutty eltelt a szokásos apró kutyafaszával: reggeli, emilek, a szerkesztőtől konkrétan hatodszorra kaptam vissza a fordítást, hogy léccilécci, vess rá még egy pillantást, mielőtt nyomdába küldik, aztán mosogatás, zuhany, effélék. Rovom egymás után a munkakerülés kötelező köreit, gyűjtöm a bátorságot, hogy nekivágjak a feladatnak.

Közben a youtube-on első világháborús K. und K. katonadalokat hallgatok, hátha ezektől felébred bennem a harci szellem. Hát nem ébred. Erre átváltok Üllői Úti Fuckra: „Sose volt még ennyire durva”. Kicsit táncolok is: kell a mozgás, újabban fáj a nyakam, nyilván túl sokat ülök a laptop előtt.

Színe – Prága, 1915. október 29. délután

A kórház kapujában még elszívott egy cigarettát, hogy erőt gyűjtsön. Egy hete halogatta már ezt a vizitát, sőt, van annak lassan két hete is, de tovább igazán nem lehet, holnapután indulnak a harctérre, tudj’ isten, visszajönnek-e onnan, látják-e még egymást valaha. Lajos mégiscsak földije, mondhatni, legjobb cimborája volt kiskölyök korukban, mielőtt beköltöztek Kézdivásárhelyre. Bár idegenben legjobb cimborává lesz mindenki, akit csak ismert az ember még azelőtt, odahaza.

Kétszer is eltévedt a folyosók útvesztőin. Elsőre egészen rossz kórterembe irányították, a hadirokkantak közé. Ráadásul, amikor belépett, mindjárt ki kellett menekülnie, mert a bele is kifordult, ahogy váratlanul megcsapta a betegekkel telizsúfolt kórterem áporodott bűze. A folyosón ablakot nyitott, és mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Egészen addig, amíg egy arra siető nővér rá nem szólt, hogy csukja már be az isten szerelmére, így is alig bírják kifűteni ezt a hodályt, aztán rohant tovább. Ferencnek ideje se maradt kérdezősködni, visszamerészkedett hát az ajtóhoz.

Másodjára már jobban viselte a kórházszagot.
– Jó egészséget, bajtársak. Kajtár Lajos hadnagyot keresem. Nyolcvankettedik gyalogezred. Ismeri valamelyikük?
Nem ismerték, csak a vállukat vonogatták. Már amelyiknek még volt. Látott köztük olyat, akinek a karja hiányzott tőből, másnak a paplanja lapult ki gyanúsan, többnek a fején átvérzett a kötés. Végül mégis addig dobálták egymás közt Lajos nevét, mint a labdát, amíg az egyiküknek – tán most tért vissza az árnyékszékről – valami rémleni kezdett, hogy hát tényleg mintha feküdt volna itt egy ilyen nevű, őt azonban réges-rég átvitték a fertőzőkhöz, hetekkel ezelőtt.

A fertőző osztályra persze be se engedték. Némi kérdezősködés árán viszont kiderítette, hogy Lajos már onnan is kikerült, egészen jól van, a lábadozók közt megtalálja, pár nap, és vonatra rakják, küldik haza.
– Édes jó istenem, hát eljöttél? – futotta el a könny a szemét a fiatal hadnagynak, amikor meglátta. Nem vallott ez Lajosra. Csikókorukban éppolyan mokány gyerek volt ő is, mint Feri, nem akadt olyan magas fa, amire föl nem mászott volna, szidta eleget az anyja, a kis Lajcsi meg rá se hederített, fütyörészve ment a maga feje után. Most viszont csak ült a társalgó egyik karosszékében, amit az ablak előtti fázós napfényfoltra igazítottak, és az ölében valami újság hevert. Fordítva tartotta: már nem is olvas. – Segíts föl, Ferikém, hadd öleljelek meg!

Egészen lefogyott, az arca megszürkült, és a bal lába combközépnél véget ért, de amúgy egészségesnek tűnt.
– Ne búsulj testvér, hát persze, hogy eljöttem. Ahogy elnézem, rád fér valaki, aki felvidít. Kiengednek innen egy órácskára? Tudod-e, hol mérik errefelé a legjobb sört?
– Én nem jártam odakinn, nincs, aki letámogasson, és a lépcsőn bizonytalan még a járás ezzel a mankóval. De halottam, hogy átellenbe van egy kocsma, oda ki-ki szöknek páran. Tíz fillért kell a kapus zsebébe dugni.
– Gyere, támaszkodj rám, a vendégem vagy.
A második korsóra már Lajos hívta meg. Addigra megoldódott a nyelve, firtatni se kellett, magától mesélte a nagy szomorúság okát. Mária nem várja meg. Tegnap jött levél az anyjától, abban olvasta. Úgy hírlik, a fűszeres kérte meg a kezét, a szomszéd utcából. Korosabb, az igaz, ezért is nem sorozták be, de annak legalább megvan mind a két lába, meg a saját üzlete.
– Sose bánd, komám! – bátorította Ferenc. – Meg sem érdemelt téged az a Mária! Mindig mondtam, micsoda egy csélcsap leány. Hidd el, nem lesz boldog többé soha: elhagyni egy hadnagyot, egy háborús veteránt, a Haza hősét, hát micsoda dolog ez! Máris szájára vette a falu, hisz onnan tudod te magad is, nem igaz?
– Mit érdekli őt, ha összesúgnak a háta mögött? A szóbeszéd három napig tart, a házasság meg holtomiglan-holtodiglan, mint a fél láb.
Elhallgattak. Ferenc szeretett volna előrukkolni valami biztatóval, de csak az jutott eszébe, amivel az apja vigasztalta annak idején, ha bármi apró sérelem érte: hogy ne sírjon, katonadolog.
– Amálkáról mi hír? – kérdezte végül Lajos, szemlátomást csak azért, hogy témát váltson.
Igaza volt, tényleg kellett volna üzennie neki is a szüleivel, hogy csókoltatja. Amálka azért más. Mindig szelídebb volt Máriánál. Tisztességes lány az. És meg kell értse, hogy az ő feje se káptalan. Hogy lehetne az ember egyszerre itt meg ott, a tiszti kaszinóban és otthon, a földeken, a gyakorlótéren, meg az anyja szoknyáján? És lőni ki fog, ha az ő esze mindenütt jár, épp csak ott nem, ahol van? De azért ezt forgatta a fejében végig hazafelé a kaszárnyába. Meg is állt egy bolt kirakatánál: ajándék csecsebecséket árultak, klárisból fűzött ékszereket, parfőmös üvegcsét, cukorkatartónak való, festett szelencét, csupa olcsó, kedves, fölösleges holmit. Végül egy rózsapiros gyöngysort választott, a közepén nagy, rombusz alakú üvegmedállal, és hozzá egy pár fülbevalót. Zsebre vágta. Holnap még úgyis benéz Lajoshoz búcsúzóul, abban maradtak. Hát majd megkéri, hogy amint hazaér, keresse föl Amálkát, és adja át neki.

Fonákja – Prága, 2016. október 29. délután

Azt beszéltük meg, hogy hatkor találkozunk. Siettem, de így is lekéstem a villamost: a sarokról még látom, ahogy elhúz a hetvenes évekből itt ragadt kocsi. Jobban szeretem ezeket, mint az újakat: a gyerekkoromat idézik. Budapesten már évekkel ezelőtt is csak a külső kerületekben lehetett látni ilyen régi szerelvényeket.

Hosszú percekig várok a következőre, addig a járókelőket figyelem. A sarki padon két helybéli fószer vitatkozik: öreg, szakállas bácsik, egyre emeltebb hangon veszekednek, az egyik indulatában felpattan, szélesen gesztikulál, azt lesem, mikor esnek egymás torkának. Tőlük nem messze fél tucat kiskamasz ácsorog céltalanul egy kupacban, vihorásznak, lökdösődnek, ezeket látásból már jól ismerem, minden délután itt bandáznak a parkban.

Lenka a metró kijáratánál vár, ahogy megegyeztünk. Még Spanyolországban tanultunk együtt annak idején, Erasmusszal: Lenka antropológiát hallgatott, én meg régészetet. Vinohradyban sétálunk egy nagyot, aztán leülünk sörözni. Kérdezi Lenka, hogy tetszik nekem Prága, én meg tűnődve próbálom megfogalmazni, hogy mennyiben más érzés itt lennem, mint Madridban. Itt lépten-nyomon érzem a történelmet, az utcák mostani térképe alatt tapinthatóan ott feszülnek az egykori rétegek, szinte ugrásra készen: átsejlik a közös múlt az épületek otthonira emlékeztető homlokzatain, a feliratokon, az ismerős gesztusokon, az ételek ízén. Mintha az ember az utcán nemcsak térben, hanem időben is haladna. Mintha nemcsak ő járna a városban, hanem a város is benne, kifürkészhetetlen utakon.

Színe – Prága, 1915. október 29. este

– Gratulálok, öcsém, a kinevezésedhez – lépett oda Ferenchez Bátya a sötét kaszárnyaudvaron. Aztán tréfásan haptákba vágta magát. – Őrmester úr, alázatos tisztelettel megkínálhatom? – És odatartotta neki a kulacsát. Meghúzta, igen jólesett az erős pálinka hazai íze. Tudj’ isten, honnan szerzett Bátya még itt is pálinkát. Jobb azt nem tudni. Ő már hetek óta csak rumot ivott, meg sört, és tegnap bort, azt is módjával. Előző este a tisztekkel kellett ünnepelni, kissé feszengett, de azért elboldogult, persze vigyázott végig, hogy észnél maradjon. Ma este lesz az igazi muri, a fiúkkal, ott végre elengedheti magát.

Hatalmasan bevacsoráltak, az már igaz. Kazimir választotta a kocsmát, és jól tették, hogy rábízták magukat: a malac a knédlivel és a savanyú káposztával igazán pompás volt, a pincérnő meg egy csinos, begyes-faros szöszke, aki alig győzte hordani a jóféle csapolt sört az asztalukhoz. A harmadik korsó táján kezdtek danolni, egymás után kinek-kinek a nótáját. Amálkáé is sorra került: „Vettem majorannát, várom kikelését, az én édesemnek meg-visszatérését”. Aztán odahívták a cigányt, hogy tudja-e a magyar himnuszt. Maholnap mégiscsak háborúba mennek, meghalni a Hazáért. Tudta hát. Tudja a cigány az összes himnuszt. Épp ebből lett a baj, kicsi híján. Mert a kocsma másik végében ült egy másik népesebb társaság is, szintén kadétok, és kivárták ugyan türelemmel a múltat s jövendőt, de aztán rögvest átszólították a cigányt a saját asztalukhoz, és rákezdtek, hogy „Kde domov můj?”. Kazimir persze rögtön ölre akart menni, hogy mit képzelnek ezek, a szláv kurva anyjukat, majd ő megtanítja őket kesztyűbe dudálni! Ferenc alig győzte csitítani, végül csak azzal sikerült visszatartania, hogy hát érdemes itt összeveretni a képét ilyen tejfölösszájú cseh legénykékkel, mikor odakinn várnak rájuk a tűzrőlpattant cseh leányzók?

Tudták persze, hogy valamely helyi rendelet okán elvileg tilos nékik, katonáknak a helyi, civil bordélyokat látogatni: ott lógott a tilalmas intézmények listája a kaszárnya hirdetőtáblájára kifüggesztve. Azt is hallották azonban, hogy a rendszabályokat éppúgy áthágják itt, mint odahaza. És már csak a virtus is azt követelte, hogy a helybéli leányzókat szorongassák meg.

Előre kellett fizetni. Kazimir egy kerek csípejű, nagy mellű barnát választott, mindjárt félrevonultak. Ferenc még szabódott kissé, kért egy sört, leült, nézelődött. Hamarost egy lenszőke, vékony lány lépett mellé, németül kérdezte, hogy mit szeretne a katona úr. Azt mondta, Fanninak hívják, ölelnivaló, karcsú dereka volt és nefelejcskék szeme, amennyire a félhomályban ki bírta venni. Vagy tán csak a nefelejcskék ruhája tükröződött a tekintetében. Akárhogy is, értette a dolgát. Kézen fogva húzta maga után a férfit, és pillanatok alatt kihámozta a ruhából, ott hevert mindene szanaszét a földön, a lány meg előtte térdelt. Ferenc először megrémült, hogy képes lesz-e, kicsit kóválygott a feje, túl sok sört ivott, talán ki kellene mennie pössenteni egyet, vagy csak leülni az ágyra, beszélgetni egy keveset, mielőtt nekiesik a lánynak, mint tót gyerek az anyjának. A mosdóasztalkára tett gyertya lángját fixírozta, hátha attól elmúlik a szédülés. Aztán megérezte Fanni kezét a gatyájában, a hasa alatt, a meztelen bőrén, és a simogatásától mégiscsak ágaskodni kezdett benne a férfiasság. Mire a lány a szájába vette, már le mert nézni a dekoltázsába, és amit ott látott, abba ismét belekábult, de már egész másképp. Odanyúlt a ruha elülső szalagjához, megoldotta, így jól be lehetett látni a két tejfehér halomra, ahogy domborodtak, rajtuk a pici, málnapiros bimbók, kezébe vette az egyiket: megmeredt és a tenyerébe feszült. Fanni felnézett rá, ő meg másik kezével a hajába markolt, magyarul súgta neki, hogy folytasd, abba ne hagyd, hogy örökké tartson ez a pillanat, de aztán érezte, hogy ennél mélyebbre már nem jut, pici a lány szája, ő meg egyre hatalmasabb. Erre mégiscsak felkapta, az ágyra emelte, és felhajtotta a szoknyáját, hogy végre elővillanjon a két fehér combja, hogy odaférjen közéjük, és egészen felnyársalja a lányt – csak fokozta az élvezetét, ahogy Fanni vergődik alatta, eleven hús a szurony hegyén.

Még benne volt, amikor résnyire nyitották az ajtót, és fojtott hangon beszólt a madám.
– Őrjárat! Kifelé! Az ablakon át! Most!
– A keserves úristenit! – szakadt ki belőle a suttogás. Érezte, hogy az ijedség miatt lohad benne a vágy, de erősen odagondolt a tejszínhabos málnára, és keményen leszorította Fannit, aki halkan nyögdécselve ellenkezett, tekergő csípővel próbált volna szabadulni alóla, amitől iszonyú dühös lett, és ez segített: döfött még kettőt-hármat, aztán kész is volt. Kapkodva öltözött, közben rálépett a zubbonyára, valami reccsent, valami szakadt, ahogy rángatta magára a nadrágot, kit érdekelt mindez, majd megvarrja, ha kivilágosodik, csak meglegyen minden holmija induláskor, az inspekciónál. Kilépett a földszinti ablakon, a bakancsát úgy dobta utána a lány.

Fonákja – Prága, 2016. október 29. este

A második sör kissé elálmosított, hazáig kitartott a kellemes bódulat. Ettem még egy kis sajtot almával, közben bóklásztam a neten. Az egyik haverom posztolt egy cikket, hogy az észteknél felszámolták a bürokráciát: minden ügyintézés elektronikusan megy, és ettől hihetetlenül gyors és kényelmes lett az élet. Át is küldtem rögtön a férjemnek a cikket egy szmájlival, hogy mikor költözünk Észtországba?
Nem válaszolt. Pedig ő tizenegykor még simán fönn van. Megnéztem még egyszer: hát azért nem válaszolt, mert még nem is olvasta. Egyáltalán nincs online. Ilyen nincs. Az én férjem mindig online van. Ha nincs, akkor öt percen belül megoldja. Mi az isten történt vele?

Felhívtam otthon, a vezetékesen. Nem vette fel. Megnéztem a Google naptárát. Akkor megoldódott a rejtély: beírta, hogy színházba megy. Nyilván lemerült a telefonja, és ott nem tudja újratölteni. Csakhogy az én férjem soha nem megy egyedül színházba. Kivel ment?  És nekem erről miért nem szólt? Az előadás egy órája véget ért, ha hinni lehet a produkció facebook-oldalának. Persze kinek lehet hinni. Akárhogy is, már rég haza kellett volna érnie.

Színe – Prága, 1915. október 29. éjszaka

Felhúzta a bakancsát, átlépett az alacsony kerítésen, nyilván szándékosan hagyták olyan alacsonyra. Futni nem mert, hogy feltűnést ne keltsen, de azért rendesen kilépett. Szerencsére errefelé gyéren álltak az utcai lámpák, könnyű volt a házfalak takarásában maradni. Három sarokkal odébb mert csak félrehúzódni valami bokrosabb, sötét zugba. Eligazgatta magán a ruhát, és épp a szíját készült becsatolni, amikor erről eszébe jutott, hogy vizelnie kell. Hosszan, jólesőn, vastag sugárban könnyített magán.
– Mint a sörösló, öcsém – szólt rá hátulról az ismerős hang. Bátya volt az, Jóskával tartottak hazafelé, a leheletük szaga meg a széles mosolyuk alapján szintén a kocsmából. Őszintén megörült a társaságnak.
– Jut-e még abból a pálinkából, Bátya?
– Abból neked mindig jut, édes öcsém. – Elővette a kulacsot, egymás után mindhárman meghúzták becsülettel. – S neked maradt-e cigarettád? Mert nekünk nincs már egy szál se.
– Máris, máris – készségeskedett Ferenc, boldogan, hogy viszonozhatja a szívességet. Sietve a zsebébe nyúlt, aztán fájdalmas szisszenéssel rántotta ki a kezét.
– Mi az, Ferikém? Harap a zsebed?
– Én se tudom. Valami éles, de kegyetlenül. Menjünk már a lámpa alá, hadd nézzek rá!
– Hát, fiam, ez csúnyán vérzik. Mit hordasz te a zsebedben, ami ilyen mély sebet vág?
Egy pillanatig ő se értette, mi lehet az. Aztán bevillant. A rózsapiros. A nefelejcskék. A reccsenés.
– Sose bánja, őrmester úr – hunyorított oda neki Jóska. – Itt egy kendő, kösse be! Hamar begyógyul. Katonadolog.

Szlukovényi Katalin