Augusztus 20-át, a legrégebbi hagyományra visszatekintő nemzeti ünnepünket az 1891. évi XIII. törvénycikk – a vasárnap mellett – munkaszüneti nappá nyilvánította. Az 1915-ös ünnepre azonban rányomta bélyegét a már egy éve tartó háború, főleg hogy pénteki, azaz hústalan napra esett. A Népszava „ünnepi” száma kis glosszában figurázta ki a főváros általános és háborús problémáit, egy fiktív, vidékről Budapestre látogató „zarándok” szemszögéből. A történet szerint az „elmaradott” falusi nagy várakozásokkal indult útnak, így sorra érték a csalódások: rossz közlekedés, ihatatlan sör és bor, végül a magyaros konyhát hirdető étterem, ahol az ünnepi étkek helyett hústalan fogások várják a vendégeket. Így csak a szem lakhatott jól a Szent Jobb-körmenettel.
Ez utóbbi, illetve az ünneplő főváros maga mindezek ellenére vonzotta a „turistákat”, a vidéki közönséget – és ennek megfelelően a nagy tömegben lubickoló zsebtolvajokat is. A Népszava kis hírben számolt be néhányuk lebukásáról, azaz négy „ünnepi” tolvaj tetten éréséről és letartóztatásáról Szent István király napján.
Felhasznált irodalom:
Hol vagy István király? (Vidéki zarándokok pesti dörmögése) = Népszava, 1915. augusztus 20.
A nemzeti ünnep tolvajai = Népszava, 1915. augusztus 22.
Készítette: Ignácz Károly
Népszava, 1915. augusztus 20.
Hol vagy, István király? (Vidéki zarándokok pesti dörmögése)
Vidékiek vagyunk, elmaradottak vagyunk a világtól és egyetlen vágyunk az, hogy mielőbb fölkerüljünk Pestre, ahol van minden: tapasztalatszerzés, művelődésbővítés, kitűnő közigazgatás, remek közlekedés, élelmezési bizottság, páratlan magyar konyha, hideg italok és a többi.
Bizony, mi falusiak, egy kissé elmaradtunk az ilyesmitől. Hol szerezzünk tapasztalatokat? Az ökör faránál? Az eke szarvánál? Hol bővítsük a művelődésünket, amikor adókönyvnél egyebet nem olvasunk, és egy évben egyszer, ha vetődik hozzánk valami vásári mozgós, de az is megszökik, mert vagy a filmje nincs meg, vagy a vetítője hiányzik. A közigazgatásról ne is beszéljünk, mert a jegyző úr meg talál haragudni, és akire a jegyző úr megharagszik, az úgy elmegy hadi munkára, mintha maga akarta volna. Van nálunk közlekedés? Az egész közlekedésünk gyalog megy, vagy a Bugyi bácsi kétkerekű kordélyán bonyolítódik le, ami most a téglagyártól vizet hord a községi kocsmárosnak. Van nálunk élelmezési bizottság? Van fene! Még élelmezés sincs és úgy élünk háború óta, mint a Toldi Miklós lova, amelyik hol koplal, hol nem eszik. Van nálunk magyar konyha? Ugye, ilyenkor nem találhat ki okosabbat az ember, mint azt, hogy gyerünk Pestre, a Szent István-napra. Ha egyebet nem is kapunk, ha olyan falusiak maradunk is, mint amilyenek vagyunk, de legalább bekosztolunk finom pesti kosztból, a magyar konyha ritkaságaiból. Föltörekszünk a magyar fővárosba. Útközben megismerjük a közlekedési viszonyokat és megállapítjuk, hogy mégis csak jobb volna a Bugyi Sándor bácsi kordélyán utazni, mert hamarabb beérnénk Pestre és nem lopnák el a vasúton a bugyellárisunkat. Szerencsére megmaradt az anyjuk gelebébe a jövő fertályi adó, hát nem jövünk zavarba.
A fővárosban megtanuljuk, hogy olykor-olykor a villamos is komiszabb, mint a Bugyi Sándor bácsi talyigája és hogy sok minden úgy van itt, ahogy nálunk: se ez, se az, csak pénzkérencsélés lépten-nyomon. Nem kezelhetünk a polgármester úrral, mintha szolgabíró volna és nem állhatunk szóba az élelmezési bizottsággal, mintha maga a nagyságos képviselő úr volna.
De legalább igyunk egy pohár sört! Könnyű ezt mondani, de nehéz meginni. Úristen, hiszen ez a sör majdnem olyan jó, mint a mi falusi sörünk, amit még a kutya is megugat: sárga, komisz lőre. Ez igaz, de legalább drágább. Talán egy pohár bort, édes atyámfia, ha már lóg a nyelvünk.
– Parancsol érmellékit?
– Nagyon jól lesz; tessék érmellékit hozni.
Azután összeteremti az ember az érmellékieket, az istenfájukat, hogyan tudnak ilyen veszett bicskanyitó festékes vizet termelni azon a gyönyörű Érmelléken! Az ér az benne van, de nem mellékes benne, hanem fő valami. Talán együnk, ha már Pestre törekedtünk.
– Magyar konyha van itt, pincér úr?
– De mennyire!
– Kérek töltött káposztát.
– Az nincs.
– Talán egy kis disznókaraj akad.
– Az sincs.
– No, akkor jó lesz rostélyos is.
– Az sincs.
– Hát adjon borjúpörköltet, isten neki!
– Már hogy volna?
– Hát mi az istennyila van itt?
– Itt ma hústalan nap van.
– De hiszen Szent István van.
– Dehogyis: péntek van és így nincs hús. Tessék zöldséget és tésztát enni.
Megpukkadunk a méregtől. Hát ezért jöttünk mi Pestre, ezért vándoroltunk idáig? Hol vagy, István király?
[A cenzúra itt törölt pár sort.]
No, hát legalább a szemünk ne koplaljon. Gyerünk a körmenetbe.
Népszava, 1915. augusztus 22.
A nemzeti ünnep tolvajai
Szent István napját a zsebtolvajok évről-évre föl szokták használni arra, hogy a körmenetnél és a nyilvános helyeken, a nagy tolongásban főképpen a vidékről följött közönséget meglopják. A Keleti pályaudvaron elfogták Potocki Antal többször büntetett nemzetközi zsebtolvajt, aki a másodosztályú váróterem utasai között bujkált és egy asszony zsebéből kilopta a pénztárcát. A Városligetben Rozsnai Román zsebtolvajt érték tetten, amint Papp Pál géplakatos zsebéből kihúzta 40 koronát tartalmazó pénztárcáját. A körmenetnél elfogták Klein Lajos és Farkas Sándor ismert zsebtolvajokat, akik egy őrmester feleségének kézitáskájából lopták ki az erszényt. Mind a négy zsebtolvajt letartóztatták.
