Szekfű Gyula esetleges magántanári kinevezése népszerű hír volt a korabeli sajtóban. Érvek és ellenérvek ütköztek egymással a történetíró korábbi munkái miatt – Egry Gábor és Csunderlik Péter írásai.

Halottgyalázás az egyetemen?

A Pesti Napló május 20-i rövid híre látszólag érdeketlen témáról számol be. Egy budapesti egyetemen zajlik egy történetíró magántanári habilitációja, ennek végén majd órákat tarthat az egyetemen. A bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivban dolgozó Szekfű Gyula azonban – hiszen az ő magántanári képesítéséről volt szó – botrányhősnek, esetleges kinevezése (amire majd csak 1916 végén került sor) botránykőnek számított. A száműzött Rákóczi című könyve pedig nemcsak a Franciaországban, majd az Ottomán Birodalomban terveket szövögető fejedelem emigráns életének pikáns részleteit ismertette bőkezűen, hanem egész emigrációs tevékenységét értelmetlennek és feleslegesnek, sőt, a történelem fő irányán kívül esőnek minősítette. Mindezt úgy, hogy még a Rákóczi-szabadságharc magasztos motivációját is megkérdőjelezte.
A csak néhány évvel Rákóczi ünnepélyes újratemetése után megjelent könyv hatalmas vihart kavart, messze a történetírás határain túl is. Rákóczi emlékének meggyalázást vetették a szemére, a szabadságarc lekicsinylését, sőt azt is, hogy az a dinasztia felkérésére, pénzért született mű. A Pesti Naplóban rendszeresen publikáló ifj. Andrássy Gyula és Apponyi Albert is Szekfű támadói között voltak, nem meglepő tehát, ha a lap megemlékezett a magántanári eljárásról. Még a háború súlyos gondjai közepette is akadt erejük a szerkesztőknek, hogy az ifjúság lelkére veszélyes fejleményeket figyelemmel kísérjék.

Felhasznált irodalom:
Szekfű Gyula magántanár lesz? = Pesti Napló, 1915. május 20.

Késztette: Egry Gábor

 

A királyi tábla előtt „a hírhedt Rákóczi-gyalázó könyv” – Lövészárok-harc Szekfű Gyula botránykönyve körül az első világháború alatt

Nem kétséges, hogy egyetlen munka sem váltott ki akkora visszhangot a magyar történettudományban, mint Szekfű Gyulának A száműzött Rákóczi című műve. A könyv megírásakor Bécsben élő, alig harmincéves Szekfű Gyula, a Horthy-korszak leendő történészfejedelme ezzel a végtelenül olvasmányos és ugyanakkor rettentően ironikus munkájával robbant be a köztudatba. Új forrásanyagot is felhasználó, de elsősorban blaszfém jellegével újító munkája élesen szembement a 20. század elején domináns kurucos-függetlenségi Rákóczi-kultusszal, amelynek emblematikus eseménye volt Rákóczi és Thököly törökországi hamvainak 1906-os hazahozása és újratemetése. Szekfű azonban a Thaly Kálmán szelleme uralta történetírás istenített Rákóczi-képével szemben egy fölöttébb realisztikus képet rajzolt meg az „öregecskedő” fejedelemről, nem eltagadva annak diplomáciai és szexuális kudarcait, olykor különösen gúnyosan írva azokról.
1913 végi megjelenésekor A száműzött Rákóczira szinte csak a történészi elit és egy szűk értelmiségi kör figyelt föl, Domanovszky Sándor és az irodalomtörténész-kritikus Schöpflin Aladár készítettek róla recenziót. Alapvetően üdvözölték Szekfű könyvét, Schöpflin külön kiemelte, hogy három estén át olvasta egyhuzamban, „mint egy regényt” – tényleg olyan –, és mint felvilágosult, tekintélyellenes tabudöntögetőt ünnepelte az ifjú „Thaly-revizionista” történészt. Domanovszky bírálata: túl azon, hogy A száműzött Rákóczit a magyar történelemtudomány nagy nyereségének tartotta, már rámutatott ironikus stílusának problematikusságára. Közben Szekfű benyújtotta pályázatát a budapesti egyetemre, hogy magántanári állást nyerjen, melyet első körben elfogadtak.
1914 kora tavaszán azonban kirobbant a botrány, amely egy két éven át tartó kevésbé tudományos, inkább politikai-publicisztikai lövészárokharchoz vezetett. A katalizátor egy német nyelvű provokatív szemle volt a Pester Lloydban, amely kitörő örömmel fogadta Szekfű munkáját, majd további bálványdöntögetésre buzdított a magyar nemzeti-függetlenségi panteonban (pl. Kossuth Lajos személye). Csak erre eszméltek föl a Károlyi Mihályhoz köthető, függetlenségi párti Magyarország körül csoportosuló véleményvezérek. Már másnap megszólaltatták a hatvanéves Ballagi Aladár akadémikust, aki hamar a főügyész szerepében kezdett tetszelegni, mikor „vérig sértőnek” nevezte Szekfű Rákóczi-művét.
A függetlenségi henger beindult, a képviselőházban interpelláltak Szekfű „bécsi sugalmazásra írt” munkája ellen, úgy, hogy a vezérszónok bevallottan nem is olvasta A száműzött Rákóczit. Hadjárat kezdődött az addig ismeretlen, de immáron megbélyegzett Szekfű ellen, akit a függetlenségi cikkdömpingben úgy jelenítettek meg, mint „nemzetietlen zugtörténészt”, „szennyes lelkű, obskúrus kalózírót”, Júdást vagy csak mint egy Rákóczi sírjára piszkító hiénát, amelyet meg is rajzolt a Magyarország karikaturistája. A száműzött Rákóczit nyilvános helyeken égették, szerzőjét azzal vádolták, hogy bécsi megrendelésre, pénzért írta a munkát, erős túlzással ez lett a magyar Dreyfus-ügy. Szekfű Gyula egyetemi magántanári kinevezését elhalasztották. Az Akadémia vezetése viselte a felelősséget a kiadásában megjelent kötetért, de nem azonosította magát vele. Az irodalomtörténész Riedl Frigyes kezdeményezésére – korábban ő leplezte le, hogy a kor első számú történészének számító Thaly Kálmán maga írta a forrásként használt kurucballadákat – a Szekfű-párti értelmiségiek közzétettek egy tiltakozó nyilatkozatot, melyben elvi alapon ítélték el egy tudós politikai meghurcolását. Szekfű az évben két írásában is reagált (Felelet A száműzött Rákóczi dolgában; Újabb válasz bírálóimnak), végül 1916-ban szintézisét adta korábbi védekező írásainak és megnyilvánulásainak a Mit vétettem én? Ki gyalázta Rákóczit? című röpiratában. A Magyarország 1915. június 18-án megjelent, A Szekfű-ügy a táblán című beszámolója eme lövészárok-harcba enged betekintést.

Felhasznált irodalom:
A Szekfű-ügy a táblán = Magyarország, 1915. június 18.
Csunderlik Péter: A „kicsapó és megfeneklő hullám” – A száműzött Rákóczi poétikája = Kommentár, 2011/2.
Dénes Iván Zoltán: A „realitás illúziója” – A historikus Szekfű Gyula pályafordulója. Budapest, 1976.

Készítette: Csunderlik Péter

Magyarország, 1915. június 18.
A Szekfű-ügy a táblán

– Nagy György dr-t ismét fölmentették –

(Saját tudósítónktól.) Szekfű Gyulának, a bécsi udvari levéltár fogalmazójának hírhedt Rákóczi-gyalázó könyve ma a budapesti kir. ítélőtáblát is foglalkoztatta. A kir. ítélőtábla előtt ma főtárgyalásra került ügy előzményei a következők.
Mikor Szekfű Gyula Rákóczi-gyalázó könyve a múlt évben országos felháborodást keltett, s mikor minden becsületes magyar ember megvetéssel bélyegezte meg a Rákóczi szent emléke ellen merényletet elkövető írást, akkor akadtak, akik szembeszállottak a nemzeti közvéleménnyel s röpiratban keltek a bűnös könyv védelmére. A Szekfű írását védő röpirat névtelenül jelent meg, se a nyomda, se a megjelenés helye nem volt feltüntetve a sajtóterméken. Az 1914. évi 13. tc. 24. szakaszának 3. pontja szerint vétséget követ el, aki nyomtatás helyének megjelölésével el nem látott sajtóterméket bármi módon terjeszt. Hivatkozásul erre a törvényszakaszra Nagy György dr. fővárosi ügyvéd, az Országos Kossuth Lajos-pártkör elnöke a budapesti kir. ügyészséghez feljelentést adott be a Szekfű könyvét pártoló röpirat ismeretlen terjesztője ellen. Nagy György dr. hazafias hangú feljelentését közzétette a Magyarország 1914. évi május 15-i számában és egyúttal felhívta azokat, kiknek röpirat van a birtokában, hogy azt juttassák el hozzá, hogy a tiltott terjesztést minél alaposabban bizonyíthassa.
A röpirat ismeretlen terjesztője ellen tett bűnvádi feljelentésnek leközléséért a budapesti kir. ügyészség az 1912. évi LIV. tc. 96. szakaszának 2. pontja alapján „tiltott közzététel vétsége” címén vádat emelt Nagy György ellen. Ennek a vádnak az alapján a budapesti törvényszék 1915. február 7-én tartotta meg a főtárgyalást Füzesséry Zoltán elnökletével, s a törvényszék felmentette Nagy Györgyöt a vád alól. A törvényszék a felmentő ítéletét azzal okolta meg, hogy a törvény azért állította fel a közzétételre vonatkozó tilalmat, nehogy alaptalan feljelentés közzétételével valaki jogsérelmet szenvedjen. Nagy György azonban ismeretlen tettest jelentett fel titkos terjesztés vétsége miatt, s a feljelentés célja éppen az volt, hogy az ismeretlen bűnös kiléte kideríttessék s így az elkövetett bűncselekmény megtorolható legyen. A vádlott eljárásában hiányzik a tiltott közzététel bűncselekményének egyik fontos kritériuma: az a személy, akivel szemben a feljelentés közzétételével jogsérelem történt volna.
A törvényszék felmentő ítélete ellen a budapesti kir. ügyészség fellebbezett s miután a főügyészség is fenntartotta a fellebbezést, az ügy ma került főtárgyalásra a budapesti kir. ítélőtábla előtt. A tábla előtt az ügyet Zelenka Lajos dr. kir. ítélőtáblai bíró referálta. Nagy György dr. személyesen jelent meg a kir-i ítélőtábla előtt s hosszabb beszédben fejtegette eljárásának helyes és hazafias voltát. Védőbeszédében többek között ezeket mondotta:
– Mint büntetőjogász, mint ügyvéd a törvényt nemcsak olvasom, hanem magyarázom is. A bűnvádi feljelentés közzétételekor ismertem az 1912. évi LIV. tc. 96. szakaszát, amelyik tiltja a feljelentés közzétételét. De jogászilag úgy magyaráztam a törvénynek ezt a rendelkezését, hogy az nem vonatkozhatik az ismeretlen tettes ellen tett följelentésre, mert hiszen ebben az esetben nem merülhet fel az az aggodalom, hogy az esetleg alaptalan feljelentés ártatlan emberek hírnevét veszélyezteti. De még ha nem is ez lett volna jogászi felfogásom, abban az esetben is közzétettem volna a feljelentést, mert erre a Szekfűt védő röpirat terjesztésének bizonyításánál szükségem volt. Ha a törvénynek szavai s a lelkiismeretem parancsa között összeütközés támadt volna, lelkiismeretem parancsát követtem volna, mert bűnnek ítélném, hogy némán, hangtalanul tűrjem a Szekfű Gyula becstelen könyvét pártoló röpiratnak terjesztését. Az általam tett feljelentés során megállapítást nyert, hogy a Szekfűt védő röpirat nyomtatását Riedl Frigyes dr. egyetemi tanár rendelte meg a Hornyánszky nyomdában s megállapítani kívánom, hogy amikor az ellenem indított ügyben már a kir. ítélőtábla tartja a főtárgyalást, az én feljelentésem tárgyában a nyomozáson túl a mai napig semmilyen intézkedés nem történt. Riedl Frigyes kihallgatásakor, ahogy a királyi tábla előtt fekvő iratok bizonyítják, kijelentette, hogy nem hajlandó a röpirat terjesztésére nézve felvilágosítást adni. A vallomást megtagadó Riedl Frigyessel szemben a mai napig semmiféle intézkedés nem történt. Végtelenül szomorú összetalálkozása az eseményeknek, hogy a Rákóczit becstelenül gyalázó Szekfű Gyulát éppen most habilitálta magántanárrá a budapesti tudományegyetem bölcsészeti kara, mikor én Rákóczi szent emlékének védelméért másodszor kerülök a vádlottak padjára. Érzem, lelkem mélyéig meg vagyok győződve, hogy aki Rákóczihoz való hűségéért rabbá lesz, az a fogház méltóságának is méltóbb tanítómestere a magyarságnak, mint a Szekfű Gyulák az egyetemi katedrákon. Magam ellen, lelkiismeretem ellen, minden igaz magyar örök ideálja a mi urunk, Rákóczi ellen követtem volna el árulást, ha tétlenül tűrtem volna, hogy Szekfű Gyulának ismeretlen patronusa akadjon, aki százezer számra büntetlenül terjeszti Szekfű Gyula dicséretét. Ha becsületes úton jártak Szekfű rokonlelkű pártfogói, miért kellett sötétben, titokban, névtelenül bujkálniok? Éppen az volt feljelentésemnek célja, hogy a hatóság kinyomozza Szekfű lappangó patronusait, hogy a nemzeti közvélemény azzal a megvetéssel bélyegezze meg őket, amellyel megbélyegezte Szekfűt, az ő dédelgetett kedvencüket. A nemzeti hanyatlásnak gyászos jele lenne, ha a nemzet tűrné, hogy legideálisabb szabadsághősét a Szekfű Gyulák meggyalázzák. Feljelentésemmel a nemzet ítélőszéke elé akartam állítani a Rákóczi-gyalázó bécsi levéltárosnak magyar felbujtóit. Büszkén vállalom eljárásomért a felelősséget, s ha összeütközés lenne a törvény betűje s lelkiismeretem parancsa között, bűnösnek érezném magam, ha nem lelkiismeretem szavára hallgatnék.
A kir. ítélőtábla a főügyészség vádjának és a védelemnek meghallgatása után a budapesti kir. törvényszék felmentő ítéletét indokai alapján helybenhagyta.