Az első világháborút lezáró békeszerződést 1920. június 4-én írták alá Magyarország képviselői a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban. Az esemény megítélése – ha egyáltalán engedték megítélni – koronként és politikai rendszerenként hektikusan változott itthon.
Áttekintésünk második részét az első világháború alatti vallásos felbuzdulás ismertetésével zártuk, amellyel együtt – különös ellenmondásként – csökkent a pápa presztízse. Ennek oka az volt, hogy XV. Benedek pápa (1914–1922) semlegességre igyekezett törekedni, ami azonban
Áttekintésünk első részét az I. világháborús tabuk felsorolásával – például a frontkatonák közti homoszexuális viszonyok vagy a frontkatonák öngyilkossága – zártuk. Az 1914–1918, az újraírt háború című kötet szerzői, Stéphane Audoin-Rouzeau és Annette Becker rámutattak arra is, hogy miképp szorult ki az I. világháború emlékezetéből a civilek ellen elkövetett erőszak:
Amennyiben az I. világháború százéves historiográfiáján végigfuttatjuk tekintetünk, megállapíthatjuk, hogy először a politikatörténeti, diplomáciatörténeti megközelítések voltak jellemzőek, aztán a történészek a társadalom felé fordultak, majd jött a nyelvivel egybekötött kultúrtörténeti fordulat. Másképp szólva:
Minek köszönhető a 20. század „őskatasztrófája”, az első világháború? Talán egy történelmi kérdésnek sincs akkora irodalma, mint az első világháború kitörésének. Az egyik legeredetibb választ a zseniális A. J. P. Taylor (1906–1990) adta,
A címben idézett módon fakadt ki a német történészek doyenje, az első világháborús veterán, Gerhard Ritter, amikor Fritz Fischer ismertette a Németország első világháborús felelősségét hangsúlyozó,
Ha azt halljuk, hogy a tudósok milyen fontos szerepet játszottak a világháborúban, mindenki az addig soha nem látott pusztító fegyvereket, a harci gázt, a tengeralattjárót és más rettenetes csodákat előállító természettudósokra gondol. Azonban nemcsak salétrommal él az ember,
