Az első világháború legfontosabb kulturális hatása az olvasás „demokratizálódása” volt – a háború idején új társadalmi rétegeket hódított meg magának ez a foglalatosság, mivel az eseményeket csak a nyomtatott sajtó segítségével lehetett követni. A tájékozódási kényszer sokakat késztetett arra, hogy megtanuljanak olvasni, ráadásul a hátország és a front között az írás és az olvasás biztosította az információcserét – a levelezőlapok küldését fotográfiák készítésével és elküldésével kötötték össze. Emellett a fronton kézenfekvőnek tűnt, hogy a katonák olvasással töltsék el szabadidejüket. A bakák olvasnivalóval történő ellátására hozták létre a Hírlap- és Könyvbizottságot, melynek a Tisza István értelmiségi köréhez tartozó neves író, Herczeg Ferenc lett az elnöke. Az olvasás népszerűségének fővárosi növekedéséhez adalék, hogy a nagy látogatottság miatt már 1915-ben bővíteni kellett az első magyarországi kölcsönkönyvtárat, a Deák Ferenc szabadkőműves páholy támogatásából 1913-ban felépített Almássy téri Deák Ferenc Könyvtárat. Az örvendetes tendenciát azonban sokan aggodalommal fogadták, mivel az olvasás népszerűségének növekedésével együtt csökkent a kiadványok színvonala. A „könyvbőségről”, a „félirodalomról” és a mindent ellepő ponyvatengerről egy hosszabb cikket közölt a Budapesti Hírlap 1917. július 15-i száma.

Felhasznált irodalom:
-d-: Könyvbőség és félirodalom = Budapesti Hírlap, 1917. július 15.

Készítette: Csunderlik Péter

Budapesti Hírlap, 1917. július 15.
-d-: Könyvbőség és félirodalom

A nagy háborúk meghozzák a maguk változásait. Szinte kánonná lett, hogy mihelyst elhallgatnak az ágyúk, megszólalnak a múzsák, a pacsirták dalolni kezdenek, az emberek pedig új ideálokért rajonganak, miután vért vesztettek régi ideálokért. Új irányok, új meggyőződések születnek, új rajongások, új divatok, hogy majdan megöregedve, kicserélődjenek. Az irodalmak hangos harsonaszóval muzsikálják mindenütt és mindenben az újat, és hirdetik a megújhodást, a reneszánszot. Föllendül a nyomtatott betűnek, az emberek szeretni kezdik a könyvet, az írást, az új világ e hangtalan apostolait.
Még le sem zajlott a háború, az erőlködésnek még vége sincsen, máris itt van a reneszánsz. Egyelőre csak a könyvek tömegében. Soha még annyi magyar könyv nem került piacra, mint most; soha annyi új név nem került forgalomba, mint a nagy háború negyedik esztendejének küszöbén. A könyvek szintje, nívója azonban fordított arányban van a termelés mennyiségével, mely megcsúfolja a papírhiányról elterjedt híreket és napról-napra nő, dagad, mint záporeső után a hegyipatak. Új könyvkiadó vállalatok keletkeznek, a régiek fejlesztik üzemüket. A tőke megérezte, hogy ha nehéz is az elvont matériát, a gondolatot reális értékké változtatni – nem lehetetlen. Olvasás éhsége lepte meg Magyarországot, a magyar társadalmat, melyről talán évtizedeken által hirdették a betűiszonyt. Tény azonban, hogyha kapósak lettek a könyvek, kapós az irodalom és elsősorban a szépirodalom. Ezen csak örülni lehet, mert magában rejt csakugyan egy reneszánszot, egy magyar szellemi és lelki megújhodást.
Vizsgálva a jelenséget, bevezetőül rövid szemlét kell tartanunk a megjelent könyvek fölött. Megállapítható, hogy a könyveknek csak egy kis százaléka viaskodik a nagy háború adta anyaggal. Ismeretlen, sohasem hallott nevű katonatisztek, kikben bizonyos önképzőkori rajongás is él a betű iránt, tucatszámra bocsátják ki naplóikat, impresszióikat, följegyzéseiket. Versenyre keltek a haditudósítókkal, a háború cséplőgépe környékén verébkedő író-bíró emberekkel, kik egy és két évnek előtte elárasztották a könyvpiacot háborús köteteikkel, melyeket megunt a közönség, mert a stíluskovász elsavanyította a háború képét és elvette reális színeit. Gigantikus mértékével nem tudott megbirkózni egyikük sem, mint ahogy nem tudnak megbirkózni a különböző derék katonák sem, akik még egyre ontják háborús megemlékezéseiket és lírájukat. Különösen lírájukat. Egy időben verselő láz uralkodott a lövőárkokon, a derék péklegénytől kezdve a pesti korzóra sóvárgó kapitányig mindenki verset írt, a redakciók evezőtollat illesztettek e versírófiókák szárnyába, azonban ma már megszűnt a láz, de mégsem annyira, hogy minden héten ne hozna a posta egy-egy verskötetet, mely „Gránátszilánkok” vagy „A nagy tűzben” címmel ne követelné a halhatatlanságot.
A közönségnek nemcsak a könyvek kellenek. Sőt egyáltalán nem kellenek. Nem tudnánk egyetlenegy ilynemű sikerre rámutatni, ami siker volt úgynevezett háborús könyv közül, abban a háború aláfestés volt csupán, hamis kolorit, mely nélkül a siker amúgy is meglett volna. A kritika bármilyen melegen igyekezett is a közönség szeretetébe vinni ezeket az írásokat, nem lehetett, mert a közízlés nem vette be őket. És most is fölvágatlanul hevernek a barátok és ismerősök asztalán, mint meddő szárnypróbálgatásai egy-egy katonának.
A közönség mást akar. Mesét. Regényt, tarka szövésű históriákat, bonyodalmakat, eseményeket, romantikát. Azt, ami elvonja figyelmét az ágyúdörgéstől, ami elringatja a valóságból. Szórakozást, csillapító beszédet keres, meghallgat mindent és mindenkit, csak meséljen neki. Nem szereti a heroizmust, a humor kapós, mint a drága gyöngy vagy mint a fehér kenyér. Az egyéni élet bonyodalmai érdekesebbek, mint a tömegproblémák, az egyén lélektana sokkal jobban izgatják, mint azok a bizonyos gránátszilánkok, melyek betűvé hűlve hullanak eléjük.
A könyvtermelés természetesen ebben az irányban mozog. A tőke hamarosan elhelyezkedett itt is és nekilendítette a szépirodalmat. Egyik regény a másikat kergeti, egyik kötet a másik után tarkállik föl a könyvesbolt kirakatában. Mint említettük, a nívó meg a termelt tömeg nem állanak egyenes arányban. A könyvek alig egy-két százaléka üti meg azt a mértéket, melynél az irodalom kezdődik. Féltehetségek iparszerűen gyártják a félirodalmat, melyet a reklám és terjeszkedés ügyessége, szervezettsége eljuttat a tiszta kritikával nem bíró olvasóhoz. A régi neveket is ott látjuk az új könyveken. De az új könyveiken megérzik a sietés, megérzik a konjunktúrának kihasználni akarása. A könyv-láz előtt nagy óvatossággal, nagy készüléssel fogott hozzá munkájának, ma nem törődik semmivel, csak hogy a könyv minél hamarabb piacra kerüljön. A nagy törzsek aprófává hasadnak, elkezdődött a kitermelések ideje.
Talán ezért is olyan kevés a valódi siker. Egy-két kivétellel nem is volt. Legalább irodalmi veretű nem. Üzleti siker azonban nem tartozik ide. Ennek a magyarázata az, hogy a háború alatt új réteg támadt. Új réteg, mely felszívódott pénzzel, jó móddal, sőt, gazdagsággal. Ez az új réteg megerősödvén gazdaságilag, siet, mohón siet a kultúra felé, mert érzi, hogy egzisztenciáját ezzel is meg kell alapoznia. Hiányos műveltségének minden mohóságával veti rá magát az irodalomra, és természetes, hogy azt fogyasztja, melyet jobban megért, mely közelebb van hozzá. Falja a félirodalmat, falja a kétes értékű belletrisztikát, nem tud betelni vele. Az ő lakásán látjuk viszont az alacsony szintű tárlatok töltelékét, az ő könyvespolcukon tarkállik a félirodalom. Ő tölti meg a pesti színházat, száz estén keresztül bámulván ugyanazt a silányságot. Az ő pénze szabja meg a könyvpiac forgalmát, mely az ő igényéhez alkalmazkodott.
Nem vagyunk elragadtatva ettől a jelenségtől, de a világért sem akarjuk elítélni a nagytermelésű irodalmat. Csak hangoztatjuk, hogy ez még nem a jövő, a reneszánsz, hanem a jövőnek, a reneszánsznak ígérete csupán. Az irányt szabó réteg lávája kihűl, egyedei fejlődnek, ízlésük emelkedettebb lesz. Hozzászoktak a könyvolvasáshoz, megtanulták szeretni a betűt. Nem csak ők, hanem a többiek, millióan, kik a háborúban szintén a könyvben keresik a vigasztalást. Néhány esztendő múlva már nem kell a félirodalom, már nem lesz üzlet a csekély értékű könyv és megszűnik iparnak lenni az irodalom. Akkor talán eljön a sokat emlegetett, még többet várt, sóvárgott reneszánsz, melynek ez a könyvbőség csak bevezetője és hírnöke.