Tömörkény István portréja

Meghalt a magyar parasztság realista ábrázolója

1917. április 24-én – tüdőgyulladásban – elhunyt Tömörkény István író, néprajzkutató, muzeológus.
„Virágba borult bé a tanyai ákác, / Egynapéltű pillék illatárba vesznek; / Már tapogatóját készíti a pákász, / Tiszai hajósok nótára eveznek. / Bús legyen a nóta, tiszai hajósok! / Gyászra libegjenek hattyúfehér gyócsok, /Sírjon egy sort a szél minden kicsi kis fán: / Kiterítve fekszik jó Tömörkény István.”búcsúztatta őt verssel a Borsszem Jankó.
Haláláról természetesen a napilapok is megemlékeztek, bár Az Est rövid nekrológjában csak az író életének főbb állomásait sorolta fel. Így maradhatott ki az, hogy a ceglédi születésű író német származású volt, Steingassner István néven született, amit akkor váltott fel magyaros hangzású fabrikált névvel, amikor huszonévesen írásra adta a fejét.
Tömörkény diákévei alatt talált otthonra Szegeden, ahol az írás kedvéért elhagyta a patikusi pályát. Nemcsak íróként volt elismert, hanem kultúraszervezőként is: korai halálakor – mindössze 51 éves volt 1917-ben – több mint egy évtizede (1904 óta) igazgatta, fejlesztette a Városi Múzeumot.
Tömörkényt a társadalom alsó rétegei iránt érzékeny, realista íróként tartja nyilván az irodalomtörténet. Legszívesebben a magyar parasztság, a Szeged környékén élők világát ábrázolta. Emlékének Az Estnél jóval több teret szentelő Budapesti Hírlap az alábbi módon jellemezte írásait, amiből szintén hangsúlyos elem annak elismerése, hogy csatlakozott a Mikszáth által is képviselt vonalhoz, a realisztikus parasztábrázoláshoz – annak is a sajátos, szegedi vonalához: „… magyar volt minden ízében. Magyarrá tette a levegő, a víz, a homok, a tanyai világ, a szélfúvás, az a magyar világ, mely hangtalanul, csendben lüktet a szegedi medencében. Ennek a világnak volt művésze, megértője, írója és fia egy személyben. Szeme a szegedi magyar lelkének legkisebb rezzenését meglátta, szíve pedig megértette. A tiszai halászok és hajósok, a kubikosok, a tanyai emberek életét rajzolta meg írásaiban, a fúró-faragó, böstörködő szegedi magyar tempósan vonul el könyveiben. Míg mások a parasztgúnyát, a szűrt meg a lóbőrcsizmát tették lényegévé a magyar parasztnak, addig ő a lelkét nézte, lelkének ritmusát, mely lassú, harmóniás, mosolyog, mint a Tisza a tavaszi napfürdőben, ha nem bántja semmi, de ha megbolygatják, erőteljes, mint a pusztai forgószél, mely elsöpri a tanyaházak udvaráról a kazlat, lehántja a cseréptetőt és kicsavarja tövestől a magyar fát, az akácot.”
A háború alatt múzeumvezetőként és íróként is dolgozott tovább: állásfoglalása csendes volt, a magyar parasztság mellett tett hitet novelláival. 1917-ben, már halála után jelent meg írásainak füzére Népek az ország használatában címmel, amelyekben azt jelenítette meg, hogyan éli meg a vidéki parasztság a háborút a fronton és a hátországban. A kötetet a Budapesti Szemle is méltatta, mint a „háborús magyar lélek” „fénykép hűségű” lefestését. Egy olyan paraszti világét, ahol a legfeltűnőbb háborús változás az, hogy kevesebb a mozgás a mezőkön. Asszonyok, gyermekek és öregek végzik a munkát s mindössze is csak annyi a különbség, hogy ők többet dolgoznak, mint amennyit munkálkodtak a férfiak, mert ha a férfi erősen áll a határon, az asszonynak is erősen kell állania a földeken.” Ahol a frontra vagy hadifogságba küldött levelek legfőbb üzenete, hogy a föld rendesen meg van művelve.
Az újdonságot e novellákban a háború okozta változások hozzák. Így például az orosz hadifoglyok megjelenése, akiket a földekre vezényelnek dolgozni, és akiket – a Budapesti Szemle recenziója szerint – a magyar paraszt „élhetetlen… nagy gyereknek” tekint. Vagy olyan tárgyak történetté szövése, amelyet érdemesnek tartanak megőrizni az utókor számára: ilyen a „madárlevél”, amelyet azért hívnak így, mert az ostromlott Przemyślből („Zemisli várából”) hozta ki a gépmadár, és amit egy idős asszony ajánlott fel a múzeumnak. Jellegzetes alakjai azok az idős parasztok, akikre a háború előrehaladtával újra sor kerül, és régi katonaélményeiket, „hőstetteiket” felmelegítve készülnek hadba szállni. Maga Tömörkény is testközelből ismerhette ezeket a katonaélményeket, hiszen 1888-ban, 22 évesen sorozták be és vitték a környék fiataljaival együtt a Monarchia által tíz évvel korábban elfoglalt Bosznia területére.

Felhasznált irodalom:
Tömörkény István. Forrás: http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/tomorken.htm
Képek a magyar paraszt háborús életéből = Budapesti Szemle, 1917, 171. kötet 487. sz.
Tömörkény István meghalt = Budapesti Hírlap, 1917. április 25.
Tömörkény István meghalt = Az Est, 1917. április 25.
Tömörkény István = Borsszem Jankó, 1917. április 29.

Készítette: Takács Róbert

Tömörkény István meghalt.
Az Est, 1917. április 25.