Német lelkesedés - 1914 augusztus Forrás: wikimedia

„Ha igaz […], akkor az olyan szörnyűséges, hogy még elhinni is vonakodom” – A Fischer-vita Németország első világháborús felelősségéről

A címben idézett módon fakadt ki a német történészek doyenje, az első világháborús veterán, Gerhard Ritter, amikor Fritz Fischer ismertette a Németország első világháborús felelősségét hangsúlyozó, a Második Birodalom külpolitikáját kíméletlenül bíráló téziseit a nyugatnémet történészek 1964-es kongresszusán. Kevés történettudományi munka váltott ki akkora vitát, mint Fritz Fischernek az 1961-ben – az Eichmann-per felfokozott légkörében – megjelent, az első világháború alatti német háborús célokat ismertető Griff nach der Weltmacht című könyve. Két német nemzedék háborodott fel azon, hogy nem elég a második világháború kirobbantásának súlyos terhe, de a Nagy Háború világbalhéját is Németországnak kell elvinnie.

Egyetlen országot és népet sem diszkreditált történetének olyan rövid periódusa, amennyire a németeknek kellett szégyenkezniük a nemzetiszocializmus tizenkét esztendeje, és az az alatt elkövetett, felfoghatatlan szörnyűségek miatt: hiszen a toposz szerint Európa első számú „kultúrnemzete” hozta létre a haláltáborokat. Azért, hogy a németek ne csak lehajtott fejjel járhassanak a világban, az 1945 utáni német múltfeldolgozás – legalábbis az 1949-ben létrejött NSZK-ban – azzal a stratégiával élt, hogy a német történelem folyamatát diszkontinuusnak nyilvánította, és mintegy kimetszette és karanténba zárta az 1933–1945 közti időszakot. E szerint a német társadalmi-politikai fejlődés „normális” volt egészen addig, amíg a gazdasági világválság következményeként „politikai banditák” – a nemzetiszocialisták – nem jutottak hatalomra, akik belekényszerítették, de minimum belevitték a megvezetett német népet a már emlegetett szörnyűségekbe.

Ám miután a bűnösöket elítélték és megbüntették a nürnbergi perben, nincs akadálya, hogy a németek újra megbecsült „európaiak” legyenek – ebben állt az Adenauer-korszak emlékezetpolitikai mesterterve. És a nyugatnémetek fölöttébb nagy hatékonysággal rehabilitálták magukat: az NSZK 1954-ben labdarúgó-világbajnok lett, 1955-ben fölvették a NATO-ba, 1957-ben pedig Adenauer megkötötte az Európai Gazdasági Közösség létrehozásáról szóló római szerződést. A német „gazdasági csoda” miatt pedig úgy tűnt, hogy ami a második világháborúban nem sikerült fegyverekkel, az sikerül a márkamilliárdokkal: Európa (legalábbis annak nyugati fele) német „uralom” alá kerül. Egyes baloldali értelmiségiek, mint Sebastian Haffner, ugyan aggodalommal figyelték az egyre növekvő német önbizalmat és az időnként Bonnból hallatszó agresszív hangokat, amelyekből arra lehetett következtetni, hogy az NSZK akár egy – természetesen amerikai, brit és francia támogatással megvívandó – háború kirobbantását is vállalná a német újraegyesítés érdekében (az integrációs politika mellett ugyanis a Hallstein-doktrína, az NDK el nem ismerése adta az Adenauer-korszak külpolitikájának esszenciáját). A gyanakvókat azonban azzal intették le, hogy nem kell félni, mert a „nemzetiszocializmus” csak egy „üzemi baleset” volt.

Ekkor bombaként robbant egy hamburgi történész, Fritz Fischer (1908–1999) Griff nach der Weltmacht – Die Kriegspolitik des Kaiserlichen Deutschland, 1914–1918 (A világhatalom felé – A császári Németország háborús politikája, 1914–1918) című, több mint hétszáz oldalas munkája. A Mein Kampf óta nem volt könyvnek akkora hatása a német társadalomra, mint a 20. század egyik legnagyobb történészvitáját kirobbantó Fischer-monográfiának.

Pedig Fritz Fischer egy zsurnalizmustól mentes, régi iskolás történész volt, aki pályája elején a német egység „kisnémet” útját ideálnak tartó, Bismarck idején létrejött német nemzeti történetírás, a kései historizmus képviselőjeként indult. 1938-ban belépett a nemzetiszocialista pártba, utóbb a hagyatékából számos antiszemita írás is előkerült. A fordulatot második világháborús hadifogsága okozta a pályáján: mire 1947-ben szabadult, magában már hozzákezdett a német történelem revízió alá vételéhez, „sikertörténet” helyett már „kudarctörténetben” gondolkodott, hasonlóan a német historizmus legnagyobb élő mesteréhez, a Die deutsche Katastrophe (A német katasztrófa) című átértékelését 1946-ban megjelentető Friedrich Meineckéhez.

Az 1961-es „botránykönyv” alapját az a második világháború végén elhurcolt levéltári anyag jelentette, amely 1956-ban került vissza Moszkvából az NDK-beli Potsdamba. Az előkerült dokumentumok közül Bethmann-Hollweg kancellár 1914. szeptember 9-i, a német háborús célokat rögzítő, ún. „szeptemberi programja” volt a legjelentősebb, amely szerint az volt Németország szándéka, hogy kiüsse Franciaországot a nagyhatalmak közül, megszállja Belgiumot, visszaszorítsa Oroszországot, továbbá kolonizálható keleti területeket nyerjen és német gazdasági uralom alatt szervezze meg Közép-Európát. Az NDK-ban is kutató Fischer számára a „szeptemberi program” kézzelfogható bizonyítékot jelentett, hogy tarthatatlan a német történészek körében addig uralkodó nézet, amely szerint Németország csak önvédelmi háborút folytatott 1914 és 1918 között, miután belekényszerítette abba a körülötte szoros gyűrűt fonó Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország.

A Fritz Fischernél egy nemzedékkel idősebb történészek, az első világháborúban harcoló veteránok, mint Gerhard Ritter és Egmond Zechlin személyes sértésnek vették Fischer tézisét, miképp azok a felháborodott olvasók is, akik leveleikkel elárasztották a Die Zeit és a Spiegel szerkesztőségét. A Bundestag elnöke, a kereszténydemokrata Eugen Gerstenmaier személyesen kelt ki a történész állítása ellen, amely implicite azt tartalmazta: nem igaz, hogy a Harmadik Birodalom létrejötte csak „üzemi baleset” volt, mert a világhatalmi törekvések, az agresszív militarizmus jellemezték a Második Birodalom időszakát is. A botrány akkor hágott tetőpontjára, amikor a nyugatnémet kormányzat nem engedélyezte a Goethe Intézetnek, hogy támogassa Fischer amerikai kiutazását. A német történész ezért végül amerikai pénzen utazott ki az USA-ba, hogy ott ismertesse tézisét. Munkáját 1967-ben publikálták angolul.

Fischer és ellenfelei legnagyobb összecsapására az 1964. októberi nyugatnémet történészkongresszuson került sor, a nyugat-berlini Freie Universität nagyelőadójában, kétezer fős közönség előtt. Mivel Fischer tézise maximálisan illeszkedett abba az ideológiai-politikai konstrukcióba, amely fenyegetésként azonosította az NSZK felvételét a NATO-ba (azaz kontinuitást tételezett a Második Birodalom, a Harmadik Birodalom és az NSZK között), kiadós konferenciabeszámolót közöltek a vitáról a Századokban.  Abban hangsúlyozták, hogy a nyugatnémet „polgári történész” elfogulatlan kutakodásai során olyan eredményekre jutott, „amelyeket eddig csak az NDK-ból és a szocialista táborból lehetett hallani, és amelyek által a bonni állam uralkodó körei mélyen találva érezték magukat”.

A historiográfiai dokumentumként olvasandó konferenciabeszámoló szerint: „Fischer ismertette hét tételbe összefoglalt felfogását. Hangsúlyozta: hamis ellenfeleinek az az állítása, hogy a német imperializmus az első világháborút annexiós tervek nélkül kezdte el. Ellenkezőleg: mindaz, amire 1914–1918 között törekedtek, logikusan következett a német politika háború előtti célkitűzéseiből, hiszen maga a háború már csak az azt megelőző politika folytatása volt más eszközökkel. Ennek folytán szó sem lehet arról, hogy a német kormány bűntelen volt a háború kirobbantásában. Ellenkezőleg! A szarajevói merényletet és Ausztria–Magyarország Szerbiával való konfliktusát a német állam céltudatosan arra használta fel, hogy háborút provokáljon a központi hatalmak és Oroszország, illetve Franciaország között abból a célból, hogy ez a háború megnyissa a Németország világhatalmához vezető utat. Hogy vajon Bethmann-Hollweg német birodalmi kancellár gondolt-e egy Angliával való háborúra is, ezt a kérdést Fischer nyitva hagyta. Ha ez is bebizonyosodnék, úgy a Bethmann-Hollwegről alkotott ítélete föltehetően még keményebb lenne.

Fischer nyomatékosan ellenezte, hogy Bethmann-Hollweg saját 1914. szeptemberi hadicél-programját bagatellizálják. Ellenkezőleg, ez képezte a német kormány egész első világháború alatti hadicél-politikájának az alapját. Ezt a programot teljes egészében az imperialista hatalmi terjeszkedés szelleme jellemezte, mert a briey-i és longwy-i francia ércmedencék leplezetlen annexióján, csatlós belga és holland államok alapításán és Oroszországnak kelet felé történő visszaszorításán kívül még egy Európai Közös Piachoz hasonló közép-európai gazdasági egyesülést is előirányzott, mely utóbbinak német vezetés alatt legalábbis Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát, Dániát, Ausztriát, Magyarországot és Lengyelországot kellett volna felölelnie. Kézenfekvő, hogy az effajta hadicélt csak katonai győzelem révén lehetett volna megvalósítani, és hogy az a nyugati hatalmakat végső ellenállásra kényszerítette. Figyelemre méltó ezzel kapcsolatban, hogy a német kormány által fontolóra vett és megvalósítani kívánt közép-európai gazdasági egyesülés esetleg Angliát is magában foglalta volna, és hogy ezt az egyesülést már akkor az egyre hatalmasabbá váló Észak-Amerikai Egyesült Államok ellensúlyozásaként tekintették.

Végül Fischer teljes határozottsággal ellenezte azt, hogy a történészek most minden figyelmüket Bethmann-Hollwegre összpontosítsák. Véleménye szerint a gazdasági erőkből és annak a szellemi világnak eszméiből kell kiindulni, melyeknek Bethmann-Hollweg volt az exponense, de amelyekkel szemben ő is csak addig tudta tartani magát, amíg velük egyetértésben cselekedett. Fischer óva intett attól, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítsanak a birodalmi kancellár intern sóhajtozásainak és személyes skrupulusainak, mondván, hogy egy politikus döntő értékmérője csak az általa folytatott politika lehet. Ezt viszont külpolitikailag a világhatalmi törekvés, belpolitikailag pedig a porosz német konzervativizmus jellemezte.”

Fritz Fischer a későbbiekben továbblépett, és míg 1961-es könyvében csak azt állította, hogy Németországot terheli a legnagyobb felelősség az első világháború kitöréséért, 1969-es Krieg der Illusionen (Az illúziók háborúja) című kötetében már egyenesen azt állította, hogy a vilmosi Németország készült a világháborúra, és tudatosan robbantotta ki azt. Bár Fischernek ezt az állítását az első világháború kutatói ma már túlzásnak tartják, ennek ellenére lényegében az új, demokratikus német történetírást teremtette meg ez a hazájával szemben kíméletlenül kritikus professzor. Így lett egy kimért, régi iskolás, meglehetősen konvencionális oktató a hosszú hajú, szakállas, farmernadrágos, az addigi német múlttal szakítani akaró 1968-as fiatalság egyik hőse.

 
Felhasznált irodalom:
Ernst Breisach: Historiográfia. Budapest, 2004.
„Egy bombaként ható könyv” – Beszélgetés Konrad H. Jarausch történésszel a kizárólagos német felelősség tézise körüli vitákról = Az első világháború. A 20. század őskatasztrófája. Szerk.: Stephan Burgdorff – Klaus Wiegrefe. Budapest, 2010.
Fritz Fischer: Germany’s Aims in the First World War. New York, 1967.
Romsics Gergely: A Harmadik Birodalom hosszú árnyéka. A hitleri örökség feldolgozása a demokratikus Németországban = Rubicon, 2005/4–5. 4-17.
Dr. Joachim Petzold: A nyugat-német történészkongresszus vitája az első világháborúbeli hadicélokról = Századok, 1965. 1259–1262.

 
Készítette: Csunderlik Péter