A Monarchia és azon belül a Magyar Királyság belső élete igencsak felpezsdült 1917 tavaszán, és ebben a nemzetközi események mellett az új uralkodónak, IV. Károlynak is komoly szerepe volt. Április végén királyi leiratban szólította fel magyar miniszterelnökét, hogy tegyen parlamenti javaslatot a választójog kibővítésére, amely „a jelen nagy időknek, a nép által hozott áldozatoknak megfelel”. Tisza István – a választójog kiterjesztésének konok ellenfeleként – azonban nem kívánt egy ilyen reformhoz asszisztálni, hanem megpróbált a király és az ellenzék nyomásának is ellenállni. Ehhez több politikai eszközt is bevetett: először is igyekezett úgy értelmezni a királyi kérést, mintha az csak az ő korábbi, a gyakorlatban még ki nem próbált választási törvényének (1913:XIV. tc.) finomhangolását, kisebb jelentőségű kiegészítését írta volna elő. Emellett május elején a saját neve alatt jelentetett meg hírlapi cikket, amelyben a választójog kiterjesztése ellen érvelt. Végül mozgósította a kormány mellett álló önkormányzati politikai testületeket, azaz a vármegyei közgyűléseket, hogy azok nyílt határozatban álljanak ki az ő tervei mellett és foglaljanak állást az általános választójog bevezetése ellen. Ezzel azt kívánta volna bizonyítani, hogy nem az erősödő, hangos parlamenti és parlamenten kívüli ellenzék, hanem a kormánypárt mögött áll az ország közvéleménye.
Az ellenzéki erők természetesen ezt pont fordítva látták. Az uralkodó reformpártiságát kihasználva egyre növelték a nyomást a kormányon, és a szociáldemokraták a munkások mozgósításával a választójogi mozgalom tömegtámogatottságát is megmutatták. Ugyanakkor a Népszava azt is igyekezett „leleplezni”, hogy a vármegyék Tisza melletti kiállása „csak néhány megyei úr bizalmának a megnyilvánulása s nem a megye közönségéé”. Erre a Hajdú megyei szavazás példáját hozta fel az újság, mert ott a tudósítás szerint csak egy politikai machináció révén sikerült a Tisza István melletti bizalmi határozatot elfogadtatni. Bárhogy is történtek ezek a vármegyei határozathozatalok, Tisza székét nem tudták megmenteni: a király bizalmát elvesztő miniszterelnöknek május 23-án le kellett mondania.

Felhasznált irodalom:
Egy bizalmi szavazat története = Népszava, 1917. május 18.
Varga Lajos: Kormányok, pártok és a választójog Magyarországon 1916–1918. Budapest, 2004. 41–45.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1917. május 18.
Egy bizalmi szavazat története

A fél- és negyedhivatalos kőnyomatosok bő lében föleresztve közlik a megyék határozatát, amelyben a megyei kiskirályok bizalmat szavaznak Tiszának, s kijelentik, hogy az ő választójogi terveivel egyetértenek. De hogy ezek a bizalmi szavazatok miként jönnek létre, azt a kormány-szubvencióból élő lapok nem közlik. Azt hisszük, a debreceni esetnek, amelyet itt közlünk, nem egy mása van az országban. Hajdú megye törvényhatósági bizottsága is megszavazta a megrendelt bizalmat, de a szavazat csak néhány megyei úr bizalmának a megnyilvánulása s nem a megye közönségéé. Hallgatólagos megállapodás volt ugyanis a megyében, hogy a szorgos mezei munkák idején soha semmi fontos ügyet a megyei közgyűlés nem tárgyalt. Ezt a hallgatólagos megállapodást most a megye vezetői fölrúgták, s titokban, a lapok útján közzé nem téve készítették elő javaslatukat. A megye ellenzéki többsége, mit sem sejtve a puccsról, nem ment a közgyűlésre, s a munkapárt, amikor látta, hogy egyedül van a csárdában, megszavazta a bizalmat. A munkásság s a radikális polgárok ez ellen tiltakozni akartak, de bejelentett gyűlésüket a hatóság betiltotta. Most már megvan a bizalom, sőt, talán azzal is dicsekednek a megye urai, hogy az egész polgárság, sőt a munkásság is velük érez: hiszen nem tiltakozott senki. Persze, hogy nem tiltakozott, hiszen beléjük fojtották a szót.