Budapesti Hírlap

„A bátorság és a hazaszeretet magukban még nem kvalifikálnak a haza sorsának intézésére” – Tisza István ismét elutasítja az általános választójog bevezetését

A magyarországi munkásmozgalom legfontosabb követelése volt az 1900-as évektől az általános, egyenlő és titkos választójog bevezetése, amelyet azonban elutasított a magyar politikai establishment – csupán a felnőtt férfi lakosság negyedének (1906-ban 1 millió 85 ezer főnek, a teljes lakosság 6,2 %-nak) szavazati jogot biztosító, más európai országokkal összevetve nagyon korlátozott választójogában látva a történelmi magyar elit uralmának biztosítékát. Az általános, egyenlő és titkos választójog bevezetésének Tisza István volt a legkonokabb ellenfele, aki úgy vélte, nem lehet addig választójogot adni az alul lévőknek, míg azoknak nem emelkedik fel – hosszú-hosszú idő alatt – kulturális színvonala, hogy „felelős döntést” hozzanak. Ahogy Tisza kifejtette: „Neveljük a népet, terjesszük az ismereteket, legyünk rajta, hogy hovatovább mind több polgára e hazának élhessen – a legszentebb honpolgári joggal, gyakorolhassa a legszentebb hazafiúi kötelességet és menjünk lépésről-lépésre előre a jogok kiterjesztése terén. De a társadalomnak mindig csak azokra a rétegeire terjesszük ki a szavazat jogot, amelyeknek zöme a kellő belátással, mérséklettel és élettapasztalattal rendelkezik.”  (Tisza politikai ellenfelei pedig éppen azzal érveltek, hogy miként lehet várni az alul lévők kulturális emelkedését és politikai tudatosodását, ha az elit kirekeszti a munkásokat a jogokból.) Tisza István nemcsak erővel lépett fel a választójogi reform ellen – mint amikor 1912. május 23-án, a „vérvörös csütörtökön” szétverette a tüntetőket – hanem folyóiratának, az 1911-ben alapított Magyar Figyelőnek a szerzői nem kevés erőfeszítéssel, külföldi példák sorakoztatásával igyekeztek rámutatni az általános, egyenlő és titkos választójog megadásának negatív következményeire (például a szélsőséges erők térnyerése). Ugyan 1913-ban, majd 1918-ban is változtattak az 1874. évi választójogi törvényen – az előbbi a törvényhatósági jogú városokban bevezette a titkos szavazást és 1 millió 800 ezerre, az utóbbi módosítás 2 millió 700 ezerre növelte a szavazásra jogosultak számát –, de az új törvények alapján már nem tartottak választást a dualizmus korában. Ennek köszönhető, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, amely magát a parlamentarizmuson belül képzelte el, és követeléseit demokratikus úton kívánta megvalósítani, 1918-ig egyetlen képviselőt sem tudott a magyar parlamentbe juttatni – miközben a németországi szociáldemokrata párt, az SPD már 1914 előtt a legnagyobb parlamenti frakcióval bírt. Miután az új uralkodó, IV. Károly elköteleződött a reformok felé, 1917 tavaszán ismét felmerült a választójog kiterjesztésének kérdése – a világháborúban harcolt frontkatonák jutalmaképpen –, Tisza István tollat ragadott és személyesen írt a választójog kiterjesztése ellen: „Hiába küzdöttek, véreztek, haltak volna meg a hazáért azok, akiknek hősi tetteit mindannyian olyan meghatott lelkesültséggel ünnepeljük, ha avatatlanokra bíznók azt a magyar hazát, amelyet vérük hullásával ők mentettek meg a mi számunkra. Ha velük szemben érzett hálánkat akarjuk kifejezésre juttatni, úgy elsősorban attól óvakodjunk, hogy az általuk megmentett haza sorsát az általános szavazatjog könnyelmű kísérletével kockára tegyük” – idézett a Budapesti Hírlap az 1917. május 4-i összefoglalásában Tisza írásából. Tisza István nem sokkal később, május 23-án inkább távozott a miniszterelnöki székből, minthogy a IV. Károly által elképzelt választójogi reformhoz asszisztáljon.

Felhasznált irodalom:
Tisza István gróf cikke a választói jogról = Budapesti Hírlap, 1917. május 4.
Vermes Gábor: Tisza István. Budapest, 2004.

Készítette: Csunderlik Péter

Budapesti Hírlap, 1917. május 4.
Tisza István gróf cikke a választói jogról

Tisza István gróf miniszterelnök A választójogról címen cikket írt az Igazmondónak május 5-én megjelenő számába. A cikk tartalmát a következőkben ismertetjük:
A miniszterelnök visszapillantást vet arra a nyugodt magatartásra, melyet az ellenzéki pártok a háború elején tanúsítottak, majd vázolja, hogy fokozatosan mint lobbantak föl és mint harapóztak el mindinkább a pártszenvedelmek; reméli azonban, hogy mire ismét összeül a képviselőház, a hazafias belátás úrrá lesz a gyűlölségen, mert – írja a miniszterelnök – „jobbnak tartom ellenfeleimet, mint aminőknek látszani akarnak”.
Az ellenzék egy része – így folytatja a cikk – ok és szükség nélkül más, a népre fontosabb kérdések háttérbe szorításával a választójog kérdését tűzte napirendre. A miniszterelnök vázolja, hogy az 1913-as törvény mily nagymértékű jogkiterjesztést foglal magában, majd vitába száll az általános, egyenlő, titkos választói jog követelőinek érveivel. Fejtegeti annak a káros hatását, ha teljességgel műveletlen vagy éretlen korú embereknek befolyást engednek az ország dolgaira, azután a hősök választójogáról szólva annak a fölfogásának ad kifejezést, hogy bár a magyar nemzet hősiessége csodálatraméltó, a háborús erkölcseik, a bátorság és a hazaszeretet magukban még nem kvalifikálnak a haza sorsának intézésére. A miniszterelnök cikke a következőképpen végződik:
Meg kell tehát maradnunk a háború után azon az egyedül helyes állásponton, amelyet a háború előtt elfoglaltunk.
Neveljük a népet, terjesszük az ismereteket, legyünk rajta, hogy hovatovább mind több polgára e hazának élhessen – a legszentebb honpolgári joggal, gyakorolhassa a legszentebb hazafiúi kötelességet és menjünk lépésről-lépésre előre a jogok kiterjesztése terén. De a társadalomnak mindig csak azokra a rétegeire terjesszük ki a szavazat jogot, amelyeknek zöme a kellő belátással, mérséklettel és élettapasztalattal rendelkezik.
Ennek az alapelvnek figyelmen kívül hagyása végső veszedelembe döntené a nemzetet. Hiába küzdöttek, véreztek, haltak volna meg a hazáért azok, akiknek hősi tetteit mindannyian olyan meghatott lelkesültséggel ünnepeljük, ha avatatlanokra bíznók azt a magyar hazát, amelyet vérük hullásával ők mentettek meg a mi számunkra.
Ha velük szemben érzett hálánkat akarjuk kifejezésre juttatni, úgy elsősorban attól óvakodjunk, hogy az általuk megmentett haza sorsát az általános szavazatjog könnyelmű kísérletével kockára tegyük. S ha koronás királyunk fölhívásának engedve, a választójog terén is ki akarjuk mutatni a harcban kitűnt polgárok iránt érzett hálánkat, úgy azoknak adjunk szavazatjogot, akik előléptetésre vagy kitüntetésre tették érdemessé magukat.
Ha valaha, most a mai komoran nagy idők benyomása alatt, amikor még dörögnek az ágyúk és mindnyájunk emlékezetében élnek azok a nehéz napok, amidőn hazánk szent földjéről kellett az orosz, majd a román rablót kivernünk, szent kötelességünk híven megőrizni ezt, amit csak az elmúlt napokban is olyan borzasztó veszedelem fenyegetett és nem tűrni, hogy meggondolatlan újításokkal magunk pusztítsuk el, amit a ránk zúduló ellenség túlnyomó ereje el nem vehetett.