A 20. század egyik legjelentősebb, korszak-meghatározó politikusa volt a „nagy konszolidáló”, az 1921 és 1931 közötti miniszterelnök, Bethlen István (1874–1946). Bethlen azonban nem 1919-ben, az ellenforradalmi mozgalom szervezőjeként, az Antibolsevista Comité életre hívójaként kezdte politikai pályáját.
1917. május–júniusa egyértelműen a tömegmegmozdulások időszaka volt Magyarországon. A szervezett munkások sikeres május elsejei tüntetésük és az ahhoz kapcsolódó, másnapi politikai sztrájkjuk után komoly szakmozgalmakat indítottak különböző üzemekben
Tisza István kétségtelenül a dualizmus második felének meghatározó politikusa volt. A századfordulótól egészen 1918. október 31-én bekövetkezett haláláig megkerülhetetlen figurája volt a közéletnek. 1910-től a hatalmas többséggel kormányzó Nemzeti Munkapárt megkérdőjelezhetetlen vezetője volt,
„A sofőr tülköl, az autó megindul s elszáguld a Kossuth Lajos utca felé. A tüntető tömeg ekkor már oszladóban volt, sötét is volt. Tisza mélyen behúzta magát az autó egyik sarkába, úgy, hogy ki sem látszott belőle és így sikerült megszöknie…”
„Tisza István gróf sógoraival, Sándor Jánossal és Zeyk Károllyal nyitott automobilon távozott el a tüntetők tömegén keresztül a munkapárt épületéből.
1916 júliusában Károlyi Mihály lemondott az Egyesült Függetlenségi és ’48-as Párt elnöki tisztéről, 20 társával együtt kilépett abból és megalakította a Függetlenségi és ’48-as Pártot. Ahogy nyílt levelében megindokolta a döntést: távozásának elsődleges oka az volt,
A Monarchia és azon belül a Magyar Királyság belső élete igencsak felpezsdült 1917 tavaszán, és ebben a nemzetközi események mellett az új uralkodónak, IV. Károlynak is komoly szerepe volt. Április végén királyi leiratban szólította fel magyar miniszterelnökét, hogy tegyen parlamenti javaslatot a választójog kibővítésére, amely „a jelen nagy időknek, a nép által hozott áldozatoknak megfelel”.
A magyarországi munkásmozgalom legfontosabb követelése volt az 1900-as évektől az általános, egyenlő és titkos választójog bevezetése, amelyet azonban elutasított a magyar politikai establishment – csupán a felnőtt férfi lakosság negyedének (1906-ban 1 millió 85 ezer főnek, a teljes lakosság 6,2 %-nak) szavazati jogot biztosító,
