Népszava, 1914

Ki felelős a sztrájkért?

A munkások és a szociáldemokraták szerint természetesen a lelketlen tőkések, akik a hadiüzemeikkel hatalmas nyereségre tesznek szert, de közben éhbérért dolgoztatják alkalmazottaikat. Az viszont már meglepő, hogy szinte ugyanezt gondolja és jelenti az állami-katonai hatalom egyik képviselője. A petrozsényi, lupény-aninoasai bányászsztrájkról beérkezett írásbeli jelentésekből, valamint szóbeli információkból kétségtelenül megállapítható, hogy a sztrájk oka kizárólag létfenntartás kérdésére (gyomorkérdés) vezethető vissza. […]
A bányamunkások előadása szerint nincs az igazgatóságban bizalmuk, nem várnak tőle semmit. Olyan igazgatóságoktól, melyek évente 10–15 millió nyereséget mutatnak ki teljesen nyilvánosan és emellett a munkásokat tisztán éhbérre utalják, mit sem várhatnak, de nem is várnak. […]
A fent előadottakból az látszik kitűnni, hogy az egyes bányatársulások a jelen helyzettel visszaélnek, amennyiben a bányamunkásokat csaknem kizárólag katonának tekintik, kik semmiféle követelésekkel velök szemben föl nem léphetnek. Mintegy mentesítve látják magukat azon kötelezettség alól, hogy az állam érdekén felül, az ő érdekükben is dolgozó munkások és azok nagyszámú családtagjaiknak a mai nehéz viszonyok között a tisztességes megélhetést biztosítsák. Mintegy kihasználni iparkodnak ezt a katonai munkaerőt az ő nyereségi mérlegük javára azáltal, hogy a munkások kárára nem tartják megfelelő viszonyban az üzemköltséget a most elért háborús tiszta nyereségükkel, vagyis a lehető legnagyobb nyereség elérése érdekében lehetőleg a béke-munkabérek fenntartására törekszenek anélkül, hogy a változott nehéz megélhetési viszonyokat a munkások jogos érdekében kellő mértékben tekintetbe vennék
.”
Mindezek a munkáspárti és tőkéseket kritizáló mondatok tehát nem a Népszavában jelentek meg – amely a sztrájkról elrendelt hírzárlat miatt be sem számolhatott az eseményekről –, hanem a kolozsvári katonai kerület parancsnoka írta ezeket a honvédelmi miniszternek címzett jelentésében. A katonai vezetés már korábban is igyekezett közvetítő szerepet betölteni a munkavállalók és munkáltatók közötti konfliktusokban a hadiüzemekben, ahol a legfontosabb cél a folyamatos termelés biztosítása volt – a munkások katonai szolgálat és fegyelem alá vonása, és ebből fakadóan a sztrájkok tiltása ezt szolgálta. A növekvő elégedetlenséget azonban egyre nehezebben lehetett kordában tartani 1916 folyamán: februárban a soroksári Lipták Gyárban, májusban a diósgyőri vasgyárban, majd június elején a petrozsényi bányákban (Hunyad vármegye, Zsil völgye) került sor sztrájkra. A hatalom első reakciója mindig az erőszakos elfojtás volt, de az utolsó esetnél a katonai parancsnok elég egyértelműen írta le ezen eszköz hatástalanságát: „a bányamunkások mozgalmának sikeres elfojtása egyedül és kizárólag a sanyarú anyagi helyzetük alapos orvoslásával eszközölhető. Ez pedig halaszthatatlanul sürgősen keresztülviendő volna. Karhatalommal csak ideig-óráig lehet eredményt elérni, mert erőszakkal a munkások nyomorát, az igazi okot, elnyomni nem lehet. A mozgalom tovább lappang, mint hamu alatt a parázs, s idővel megint lobbot vet.”
A Népszava a hírzárlat miatt eleinte nem számolhatott be a petrozsényi eseményekről, de június közepén a cenzúra már átengedte az újságnak a bányamunkásokról szóló cikkét, amelyben említésre került, hogy a „Zsil völgyében nyugtalankodnak a bányamunkások, mert túl hosszú munkaidő mellett silány béren dolgoztatják őket.” A megjelenés engedélyezéséhez nyilván hozzájárult, hogy miközben a cikk élesen támadta a bányatulajdonosokat („Chorin úrékat és a többi bányabárókat”), addig a megoldást a kormányzattól várta: „A kormány már tudomást szerzett a bányászok nyugtalanságáról és a vizsgálat folyamatban van. Nem hisszük, hogy az államhatalom a Chorinok mellé áll és elősegíti, hogy a munkásokat éhbérért dolgoztathassák.” Az állami beavatkozás meg is történt: a honvédelmi miniszter a panaszbizottság intézményét a bánya- és kohóművekre is kiterjesztette.
Petrozsényt a júniusi sztrájk után a háború sem kerülte el: 1916 őszén a román hadsereg rövid időre elfoglalta a bányászvárost.

Felhasznált irodalom:
A bányászokról = Népszava, 1916. június 14.
A bányamunkások munkaviszonya. A panaszbizottság = Népszava, 1916. június 16.
A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. IV/B. kötet. Budapest, 1969. 163–165.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1916. június 16.
A bányamunkások munkaviszonya. A panaszbizottság

 Már több ízben foglalkoztunk a bányamunkások panaszaival. Megemlítettük, hogy a bányatulajdonosok, akik a háború alatt óriási haszonnal dolgoznak, kihasználják a bányamunkások kötött helyzetét. A munkabéreket nem emelték, hanem sok helyen még ezeket, le is szállították. Természetes, hogy a mostani drágaság mellett a bányászok megélhetési viszonyai nagyon rosszak. A munkások képtelenek magukat kellően táplálni és ez a termelés rovására megy. Számos esetben fordultak hozzánk és a Szakszervezeti Tanácshoz panaszaikkal. Ez utóbbi kérvényeiket fölterjesztette a honvédelmi minisztériumban szervezett Panaszbizottsághoz. Ez a Panaszbizottság azonban nem tartotta magát illetékesnek arra, hogy a bányászok munkaviszonyaiba avatkozzék. Így a kérvények elintézetlenül maradtak. Ez természetesen nyugtalanságot okozott a bányászkörökben, mert hiszen semmivel sem lehetett indokolni azt, hogy a bányamunkások, akik a legnehezebb munkát végzik és akiknek egészsége és élete leginkább veszélyeztetve van, ki legyenek zárva abból a kedvezményből, amit a többi ipari munkások a honvédelmi miniszter rendelete folytán élveznek.
Néhány, héttel ezelőtt a Szakszervezeti Tanács kérvénnyel fordult a honvédelmi miniszterhez, amelyben figyelmeztette őt ezekre az állapotokra és kérte, hogy orvosoltassa a bányászok panaszait. A honvédelmi miniszter végre rendeletet adott ki, amelyben a hadiszolgáltatásokról szóló 1912. évi LXVIII. tc. 18. §-a alapján az üzem folytatására kötelezett vállalatoknál alkalmazott munkások szolgálati bér- és munkaviszonyai tárgyában 18.950/eln. 20/b. 1915. H. M. szám alatt kiadott körrendelet hatályát a bánya- és kohóművekre is kiterjesztette.
Ez a rendelet bizonyára megnyugtatóan fog hatni. Kívánatos azonban, hogy a bányamunkások képviselete ügyében is történjék intézkedés, mert különben a rendeletet könnyen kijátszhatják. Tudniillik a honvédelmi miniszter említett rendelete az ipari munkások szervezeteit hatalmazza föl, hogy a munkásokat képviseljék a Panaszbizottságban. A bányamunkásoknak nincsen legális szervezetük, noha már négyszer, nyújtottak be alapszabályokat A kormány nem engedte meg, hogy a bányamunkások szervezkedjenek és ügyükben eddig a Szakszervezeti Tanács járt el. Kívánatos tehát, hogy a Szakszervezeti Tanács hatalmaztassék föl arra, hogy a bányamunkásokat képviselje a Panaszbizottságban. Ez szükséges annál inkább, mert hiszen Budapesten nincsenek bányák és lehetetlen, hogy például Petrozsényből jöjjenek föl munkások, akik az ottani sérelmeket elpanaszolják. Az üzem vezetősége ezt egyszerűen nem engedné meg és a honvédelmi miniszter rendelete csak írott malaszt maradna.