1918 júniusára katasztrofális élelmezési helyzet alakult ki Bécsben: a kenyér fejadagját kilenc dekára szorították le, ami ellen már a helyi polgármester is tiltakozott. Segélyhívások mentek ekkor a szövetségesekhez, és Magyarország és Németország, ha nagy nehezen is, de legalább némi krumplit ígért a nélkülöző bécsieknek. A (korábban is) tarthatatlan helyzetet Seidler osztrák kancellár már májusban a német-osztrák-magyar vámuniós tervek valóra váltásával és egy közös magyar-osztrák-német „közös élelmezési front”, illetve „egységes élelmezési terület” kialakításával akarta megoldani. A vámunió lehetősége a Habsburg uralkodó 1918. május 12-i spai látogatása után vetődött fel, amikor Károly a német „nagyfőhadiszállásra” zarándokolt „bűnbánatra”, mivel ekkorra derült ki, hogy egy évvel korábban levélben elismerte a franciák igényjogosultságát Elzász-Lotaringiára, méghozzá a párizsi illetékesekhez eljuttatott ún. Sixtus-levelekben. Az osztrák kancellár közös élelmezési frontra vonatkozó terve azonban Magyarországon heves ellenállásba ütközött, hiszen ez gyakorlatilag valamiféle közös irányítást jelentett volna a magyar agrártermelés fölött: nyilvánvalóan a készletek elosztásába akart beleszólni Bécs. Ám Budapest nem akarta kiengedni a kezéből az ellenőrzést a magyar területeken megtermett termények fölött. Az ügyben még májusban nyilatkozott Windischgrätz Lajos közélelmezési miniszter is: „Nem arról van szó, hogy közös élelmezési területet alkossunk, hanem arról, hogy szemes terményeinknek fölöslegét miként bocsássuk szövetségeseink, elsősorban természetesen Ausztria és esetleg Németország rendelkezésére”. A Világ vezércikke szerint azonban pontosan nem derült ki a magyar miniszter álláspontja az ügyben. A tárgyalások folytatódtak júniusban is, de nemcsak Magyarország és Ausztria, hanem a Monarchia és Németország között is. A Pesti Napló mindeközben a két császár közötti levelezésről is beszámolt. Eszerint: „Minthogy a jelenlegi élelmezési helyzet majdnem megoldhatatlan nehézségekhez vezetett, Károly király Vilmos császárhoz levelet intézett”, s ezután „a német császár utasítására a főhadiszálláson és Berlin illetékes hivatalaiban megbeszéléseket folytattak, melyen Windischgrätz Lajos herceg, a magyar közélelmezési miniszter és főparancsnokságunk képviselője is részt vett”. A megindult tárgyalások „teljes egyetértésre vezettek abban, hogy az új aratásig az összes gabonakészleteket minő közös terv szerint használják fel”. Vagyis az aratástól remélte Ausztria is az enyhülést az „élelmezési fronton”, de mire élelemből bármennyi is jutott volna, a háborús frontok omlottak össze. Ez azonban csak a nyár végén, a német hadsereg augusztus 8-i „fekete napja” után vált a Monarchia és Németország vezetése számára is teljesen egyértelművé és visszafordíthatatlanná.

Felhasznált irodalom:
Közös élelmezési front aratás utánig = Pesti Napló, 1918. június 30.
Dr. Bernát Ottó: A közös élelmezési front = Világ, 1918. május 21.
Egységes élelmezési terület lesz Németország, Magyarország és Ausztria. Seidler miniszterelnök leleplezése az „élelmezési szövetségről”. Windischgraetz herceg közélelmezési miniszter nyilatkozata = Az Est, 1918. május 18.

Készítette: Szegő Iván Miklós

Pesti Napló, 1918. június 30.
Közös élelmezési front aratás utánig 

Bécsből jelentik: Minthogy a jelenlegi élelmezési helyzet majdnem megoldhatatlan nehézségekhez vezetett, Károly király Vilmos császárhoz levelet intézett, melyet herceg Fürstenberg Egon adott át. E levél átvétele után a német császár utasítására a főhadiszálláson és Berlin illetékes hivatalaiban megbeszéléseket folytattak, melyen Windischgrätz Lajos herceg, a magyar közélelmezési miniszter és főparancsnokságunk képviselője is részt vett. A két uralkodó kezdeményezése folytán megindult tárgyalások teljes egyetértésre vezettek abban, hogy az új aratásig az összes gabonakészleteket minő közös terv szerint használják fel.