„…harmonikusan egyesítette a maga személyében a magyarság és a demokrácia eszméjét”
Haza és haladás – a magyar történelem kulcsfogalmai a reformkor óta. A 100 évvel ezelőtt, 1917. október 9-én elhunyt Justh Gyula függetlenségi politikus szerencsésen tudta összeegyeztetni e kettőt – legalábbis így értékelték őt a korabeli szociáldemokraták, akik szerint „Justh Gyulának a választójog mellé állása óta senki se kételkedhetett többé a választójog híveinek hazafiságában és senki se merészelhette azt állítani, hogy a demokrácia és a magyarság összeférhetetlen”.
Az 1850-ben született Justh Gyula régi nemesi családból származott, és pályája ennek megfelelően alakult: jogi pálya, megyei tisztviselőség, gazdálkodás, politizálás. 1884-től haláláig, azaz 33 évig megszakítás nélkül országgyűlési képviselő volt, egy ciklus kivételével mindig a makói választókerületet képviselte. Az 1890-es években már a függetlenségi párt egyik fő vezetője volt, majd 1905 és 1909 között a képviselőház elnöki tisztségét is betöltötte.
Ami azonban a szociáldemokraták elismerését kivívta, az politikusi pályájának utolsó éveiben történt. 1909-ben szakított pártjával, és saját függetlenségi alakulatot hozott létre (Justh-párt), amely a polgári radikálisokkal és a szociáldemokratákkal szövetkezve kiállt az általános választójog követelése mellett. „A választójog csak a proletárság és a »hazátlan bitangok« eszméje volt hosszú időkön át, csak Justh Gyula agitációja vitte bele annyira a magyar vidék köztudatába” – így értékelte e fordulat jelentőségét a Népszava szerzője (valószínűleg Kunfi Zsigmond) 1917-ben.
Az 1910-es években a Tisza elleni parlamenti harcot vezető Justh Gyula 1913-ben szélütést kapott, így utolsó éveiben visszavonult az aktív politizálástól. Halálakor a szociáldemokraták több cikkben is méltatták „az első polgári politikust, aki mélységes megértéssel és becsületes szövetséggel állott a magyar proletárság oldalára”, és a temetésén többek mellett Kunfi Zsigmond is gyászbeszédet mondott. Szerinte ez volt az „első eset, hogy a magyar munkásság polgári politikus sírját állja körül, [és] hogy polgári politikus temetésére küld koszorút a magyarországi szociáldemokrata párt.”
Felhasznált irodalom:
Justh Gyula = Népszava, 1917. október 11.
Szendrei Ákos: Justh Gyula politikai pályája. Debrecen, 2012.
Készítette: Ignácz Károly
„Tisztán negatív eredményei vannak” – A Budapest Hírlap is elbúcsúztatta Justh Gyulát
„Justh Gyula nevét nem fogja elfelejteni a magyar demokrácia jövő történetírója, mert ő volt az, aki rendkívüli eréllyel és lelkesedéssel utat tört az általános választójog gondolatának a történeti Magyarország sorai között is” – Jászi Oszkár így búcsúzott a Huszadik Század című szociológiai folyóiratban Justh Gyulától, az „utolsó kurucvezérnek” nevezett függetlenségi párti politikustól. Tíz évvel azelőtt, az 1905-1906-os magyarországi belpolitikai válság és a nemzeti koalíció kormányzásának éveiben elképzelhetetlen lett volna, hogy a polgári radikális politikus, a „Régi Magyarországot” kíméletlenül bíráló társadalomtudós ilyen szép szavakkal méltasson egy „kuruc” politikust. Onnan kezdve azonban, hogy Justh 1909-ben szakított pártja sovinizmustól sem mentes, a demokratikus reformok elől elzárkózó politikájával, potenciális szövetsége lett az „Új Magyarország” erőit szövetségbe tömöríteni akaró Jászi Oszkárnak. Jászi ugyanis a nemzeti érzés erejét ismerte fel az 1905-1906-os válság nyomán, és innentől kezdve arra törekedett, hogy egyesítse az egymástól elszakadt „szabad gondolatot” és „magyar gondolatot”: a polgári radikálisok intellektuális vezetésével akarta „nacionalizálni” a szociáldemokratákat, és „szocializálni” a Tisza István politikájával szemben álló függetlenségi pártiakat. Ezen mestertervében kulcsszerepet szánt a munkásosztály és a nemzetiségek felé kezét nyújtó Justh Gyulának: „Justh Gyula pártja lesz a missing link [a hiányzó láncszem] a kuruc Magyarország és a modern Magyarország között” – írta 1909-ben, a Justhék és a demokrácia című cikkében. És valóban: Justh Gyula szerepét ugyan az 1913-as, politikai frontvonalból történő visszavonulása után Károlyi Mihály vette át a demokratikus átalakulás felé nyitott függetlenségi párti politikuscsoport élén, de – ha sok gyanakvással és kölcsönös idegenkedéssel is – 1918 őszére a polgári radikálisokból, a szociáldemokratákból és a függetlenségi pártiakból összeállt egy koalíció, amely békés körülmények között sikeresen el tudta volna vezetni az országot. Az említett pártok legádázabb ellenfelének, Tisza Istvánnak az értelmiségi holdudvara azonban valóságos bűnbakká tette a „Régi Magyarországot” „eláruló” Justh Gyulát, és a konzervatív Budapesti Hírlap is egy igen kritikus nekrológot közölt az „utolsó kurucvezérről”: „egy politikus szállt vele sírba, aki az utolsó két évtizedben nagy és mondhatni végzetes szerepet játszott a nemzet történetében” – írták Rákosi Jenő lapjának Justh Gyula-nekrológjában.
Felhasznált irodalom:
Jászi Oszkár: Az utolsó kurucvezér. In: Jászi Oszkár publicisztikája. Válogatás. Szerk.: Litván György–Varga F. János. Budapest, 1982, 470-475.
Litván György: „Magyar gondolat” – „szabad gondolat”. In: Uő: Magyar gondolat – szabad gondolat. Válogatott történeti tanulmányok. Budapest, 2008, 15–104.
Justh Gyula, 1850-1917. = Budapesti Hírlap, 1917. október 10.
Készítette: Csunderlik Péter
Népszava, 1917. október 11.
Justh Gyula
Justh Gyula temetésén nemcsak a magyar úri és politikai világ képviselői lesznek ott, hanem a szociáldemokrata munkásság küldöttei is. A proletárság nagy tömegei maguk nem adhatják meg a végtisztességet a választójog elhunyt harcosának, hiszen robotos munkanapon viszik sírjába Justh Gyulát.
Ez lesz az első eset, hogy a magyar munkásság polgári politikus sírját állja körül. Ez lesz az első eset, hogy polgári politikus temetésére küld koszorút a magyarországi szociáldemokrata párt.
A proletárság koszorújának vörös szalagja szeretettel és megbecsüléssel fonja majd körül a Justh Gyula koporsóját, mint ahogy Justh Gyula szeretettel és becsüléssel közeledett a harcos magyar munkássághoz. Először tisztel meg így gyászával polgári politikust a magyar proletárság és ez érthető is, hiszen Justh Gyula volt az első polgári politikus, aki mélységes megértéssel és becsületes szövetséggel állott a magyar proletárság oldalára.
Sohasem fogjuk elfelejteni, hogy nehéz időkben, komor válságok között hogyan vetette bele magát Justh Gyula a választójog küzdelmének viadalaiba. Amikor a munkapárti reakció összeszedte minden erejét és 1912. május 22-én a parlament elnökévé választotta Tisza Istvánt, Budapest proletársága május 23-ának általános sztrájkjával és utcai forradalmával felelt. Sebesültek százai véreztek és öt proletár halott hanyatlott Budapest kövezetére. Ezekben a napokban, amikor Tisza a parlamentben így rikácsolt: „Nem vagyunk hisztériás asszonyok!” – Justh Gyula öt hatalmas koszorút küldött a demokrácia öt halottjának a koporsójára és öt vérvörös szalaggal fejezte ki szolidaritását a demokráciáért vérüket ontó proletárhősökkel szemben. Ezt az öt piros szalagos koszorút viszonozza most Budapest munkásságának piros szalagos koszorúja.
A munkásság Justh Gyulával a magyar demokrácia kivívására kötött szövetséget és Justh Gyula élete végéig becsülettel, hűséggel és bátorsággal állta a kötést. Még olyankor is, amikor a radikális és a választójoggal érző polgárság jó része is megdöbbenve riadt vissza a proletárság komor akciójától, Justh Gyula egy pillanatig se tántorodott meg és habozás nélkül együtt haladt a szocialista munkássággal. Emlékszünk, hogy 1913 elején, amikor a szociáldemokrata párt január 26-iki rendkívüli kongresszusa kimondta, hogy Magyarország munkássága roppant tömegsztrájkkal akar küzdeni az általános választójog megszerzéséért, Justh Gyula megjelent a kongresszuson. Ahogy a pártgyűlés gyorsírói följegyzései mondják: „A terembe lép Justh Gyula és a kongresszus tagjai és a karzatok hallgatósága fölállással és percekig tartó, szűnni nem akaró, lelkes éljenzéssel és tapssal fogadják.”
A választójog csak a proletárság és a „hazátlan bitangok” eszméje volt hosszú időkön át, csak Justh Gyula agitációja vitte bele annyira a magyar vidék köztudatába, hogy ma már az úri világ politikusai és a „kifogástalan” hazafiak is nyíltan, merészelik magukat demokratáknak vallani. A választójog osztály ellen való izgatást jelentett mindaddig, amíg Justh Gyula bele nem vitte eszméjét abba az osztályba is, amelynek hatalma ellen a demokrácia hegye szegeződik. Justh Gyulának a választójog mellé állása óta senki se kételkedhetett többé a választójog híveinek hazafiságában és senki se merészelhette azt állítani, hogy a demokrácia és a magyarság összeférhetetlen. Justh Gyula szerencsésen és harmonikusan egyesítette a maga személyében a magyarság és a demokrácia eszméjét. Még ellenfelei sem mertek kételkedni se igaz nemzeti érzésében, se becsületes, demokratikus meggyőződésében. Justh Gyula demokratikus hitvallásának becsületességére a legkitűnőbb bizonyíték, hogy amikor Khuen-Héderváry gróf, a munkapárt első miniszterelnöke a parlamentben csalárd módon a maga választójogos voltát akarta bizonyítani, így kiáltott föl: „Vagyok olyan híve a választójognak, mint Justh Gyula!” És ez lehetne a legszebb sírfölirat Justh Gyula emlékkövére: Fokmérője volt a magyar parlamentben a becsületes demokrata meggyőződésnek!
Budapesti Hírlap, 1917. október 10.
Justh Gyula, 1850-1917.
Budapest, október 9.
Későn este jelenti tudósítónk, hogy Justh Gyula egy fővárosi fogadóban este fél nyolc órakor meghalt. Egy politikus szállt vele sírba, aki az utolsó két évtizedben nagy és mondhatni végzetes szerepet játszott a nemzet történetében. Nagy szerepét temperamentuma szerezte neki; végzetessé lett szereplése, mert temperamentumával nem jártak értékesebb tulajdonságok. Ezért egész közéleti szereplésének tisztán negatív eredményei vannak. Sokat megakadályozott, semmi pozitív munkát nem végzett. Nagyon érdekes egyéniség volt, egymást rendesen kizáró tulajdonságok egyesültek benne. Radikális, demokratikus elveket vallott, és egyéni diszpozícióiban szinte despotikus oligarcha volt. Ha vér szerint nem is, de eruptív természete szerint egyenes leszármazottja volt – Kupa vezérnek. Másik ősét Katona József rajzolta meg remekül Petur bán alakjában. Ha még ráérnénk emlékezetünkben tovább keresni, többet, is találnánk történetünkben a tipikus magyar akarat ez inkarnációjából, a kiben fékezhetetlenül tombol az egyéni függetlenség nagy érzése, mindig ugrásrakészen arra, a ki útját meri állni az ő ötletszerű céljainak. Azt hiszem, históriánk minden korszakának meg voltak a Justh Gyulái és ha többet emlegetjük, mintsem kedves, a magyar visszavonást, egyenetlenséget és pártosságot, annak okát a történelem Justh Gyuláiban kell keresnünk.
Justh Gyulát ötletek, káprázatok inspirálták és minthogy sem társadalmi kényszer, sem felsőbbrendű tudományos műveltség, sem államférfiúi megfontolás nem fegyelmezte impulzív természetét, azért magát korlátozni semmitől sem engedve, erőszakolta naiv lelke fanatikus hittel és elszántsággal ami célnak, eszmének vagy iránynak magát ideig-óráig odaadta. Az ilyen természettel jár, hogy semmi ötlete sokáig nem tart s hogy könnyen viszi át temperamentuma gazdag fegyverzetét egy újabb cél vagy ötlet szolgálatába s mindig ugyan[a]zzal a hittel és fanatizmussal.
Függetlenségi párti volt teljes életében. de ismételve válságot és szakadást csinált, a függetlenségi pártban is. Mikor házelnök volt, mint nagylelkű magyar úr eltűrte hónapokig, hogy vagy tíz horvát és szerb képviselő a legszemérmetlenebb módon megobstruálja a Ház üléseit, holott akkor csak egy párt volt a Házban: a koalíció. A király kinevezte valóságos belső titkos tanácsosnak, de mikor ő felsége nem kívánt titkos tanácsosa kedvében járni: Justh odavágta neki a titkos tanácsosságot. Ő, aki eltűrte a horvátok obstrukcióját, késhegyig való harcot hirdetett, mikor az ő obstrukcióját nem akarta eltűrni a kormány. Így ment e különös erős ember pályafutásán végig ellentéteken keresztül ide-oda és semmi őt megváltoztatni, természetéből kivetkőztetni, független önérzetében megingatni nem tudta.
A háború óta keveset szerepelt. Egyrészt betegeskedett is; de másrészt a háború kényszere ráfeküdt az összes pártokra, az Istenbékének egy neme jött közöttük létre s ez nem az a légkör volt, amelyben lelke szeretett csapongani s melyben természete jól érezte volna magát.
Most csendes ember lett Justh Gyula. A magyar nemzet tragikus meghasonlása – mint miniatűrkép – él a hozzá hasonló alakokban, de ez alakok naiv, őszinte és plasztikus képviselői, minő ő volt, nem szaporák, ritkán vannak és ritkán jutnak szerephez. Olyan meteorfélék. Végzetes sorsuk az, hogy rendszerint az ál-Petur bánok, a mű-Kupa vezérek sütik meg kisded pecsenyéjüket az ő lobogó tüzüknél, ők maguk elégnek nyomtalanul a saját tüzükben.
