Napraforgó-aratást ünneplő magyar kivándorlók Amerikában, Clevelandben (Wikipedia)

„Jöjjenek haza az amerikai magyarok”

A magyar belügyminisztérium 1918 elején a háborús vérveszteség pótlására akart akciót indítani. Elsősorban az amerikai magyarokat akarták megnyerni, hogy térjenek vissza az óhazába, pótlandó az iszonyatos emberhiányt. Jellemző, hogy a kínálkozó üzleti lehetőségre német hajótársaságok próbálták rávetni magukat – ám hiába.

Az első világháborús veszteségekről a hazai sajtó a harcok idején nem hozott nyilvánosságra adatokat. Egy 2014-es KSH-kutatásból viszont tudjuk, hogy a háborúban elesetteket, eltűnteket és a harcok alatt bekövetkezett demográfiai hanyatlás következtében elmaradt születéseket is beleszámítva, mintegy kétmillió főre becsülhető az „emberhiány” az 1914 és 1918 közötti Magyarországon.

Az iszonyatos helyzet a politikát is aggasztani kezdte. A Magyarország című lap A visszavándorlás előkészítése: jöjjenek haza az amerikai magyarok című, 1918. január 4-i cikke szerint „ama sok közgazdasági és társadalmi kérdés közé, amelyek a közelgő béke után napirendre kerülnek, tartozik a kivándorlás, illetőleg a visszavándorlás végleges megoldása is”. A lap úgy vélte, a szomszédos országokból való betelepítéssel nem enyhíthető az emberveszteség, mert onnan nem várható tömegek beözönlése. Ekkor a szerző még nem sejthette, hogy éppen ez fog történni 1918 után – csakhogy akkor már mások lesznek a szomszédos államok, mint 1914-ben: Magyarország majd Ausztria, Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság gyűrűjében találja magát. Közülük az utóbbi háromból, a kisantant államaiból pedig magyarok jelentős tömegei menekülnek majd át.

Az amerikai visszavándorlás ügyére mindenesetre a Magyarország nem magától jött rá: 1918 januárjában értesülést kapott arról, hogy a belügyminisztériumban már hozzáláttak „az ügy” előkészítéséhez. Becslések szerint „a háború előtt körülbelül egymillió magyar állampolgár volt az Unióban. Az amerikai háború kitöréséig ezeknek általában nem volt valami rossz dolguk, mert – a beérkezett jelentések szerint – többnyire jól kerestek és sok pénzt tettek félre” – írta a lap.

Ebben nem volt teljesen igaza a cikk szerzőjének, mert egy 1908-as tanulmány, amelyet a híres társadalomtudós, ifj. Leopold Lajos készített, egész más képet mutatott az amerikai magyarokról. Mindazonáltal Leopold éppen a visszavándorlás jelenségét elemezte, ez ugyanis spontán módon is jelentkezett az első világháború előtt. 1907 végére például kiderült, hogy pár hét leforgása alatt „egyszerre 60%-kal több visszavándorló érkezett, mint az egész 1906. évben”, és így körülbelül 40 ezer ember indult vissza Amerikából 1907-ben. Leopold a jelenség nyomába eredt, és kimutatta: a kivándorolt magyarországi munkások (ők nem voltak mind magyar nemzetiségűek, jelentős részük szlovák vidékekről került ki) nem beszéltek angolul, borzalmas lakáskörülmények között tengődtek Amerikában, és olyan munkákat végeztek, ahol sem szakszervezeti védelemben nem részesültek, sem szaktudást nem igényelt a pozíciójuk. Így az akkori válság kirobbanásakor elsőnek bocsátották el őket a vasútépítésekről, a vasércbányákból és más olyan ágazatokból, amelyet a krízis különösen súlyosan érintett.

Azt is megjegyezte Leopold, hogy Kaliforniába mindössze 41 magyar ment, miközben a válság sújtotta három szövetségi állam, Pennsylvania, Ohio és New York területére érkezett az 1907-ben kivándorolt 60 ezer magyar kétharmada (40 ezer ember). Márpedig a frissen érkezettek voltak azok, akik az elbocsátások első hullámába bekerültek. Leopold rámutatott, hogy a megnövekedett visszavándorlás során a magyar hatóságok 1908-ban nem tudtak mit kezdeni a frissen visszatértekkel: felüknek semmilyen munkát nem tudtak ajánlani, másik felüknek pedig mezőgazdasági fizikai munkát kínáltak vagy vasútépítésekhez várták őket.

A társadalomtudós szerint a kivándorlás és a visszavándorlás ugyanarra a problémára volt visszavezethető: a képzetlen, szakmunkásként elhelyezkedni nem tudó tömegek ide-oda áramlására a kontinensek között. Azt is kimutatta, hogy ezek a képzetlen tömegek viszont a hazai viszonyokhoz képest tényleg óriási megtakarításokat gyűjtöttek Amerikában (elemi szükségleteiket is minimálisra csökkentve), amivel a magyar fizetési mérleget hazautalásaik és esetleges végleges hazatelepülésük révén jelentősen javították a 20. század elején.

Triesztből Amerikába induló kivándorlók a 20. század elején (Wikipedia)

 
A Magyarország című lap persze nem foglalkozott ilyen mélységben a helyzettel 1918-ban. Szerinte változott a szituáció, amióta Wilson megüzente a háborút a központi hatalmaknak (ez 1917-ben történt), és „az amerikai magyarságban örvendetesen fölébredt a visszavándorlási kedv.” Ezért a „belügyminisztériumban azon tanácskoznak most, hogy miként könnyítsék meg a visszavándorlást. A főcél az, hogy a visszatérőknek némi földet vagy legalább is bérletet biztosítsanak”. Ám a hazai politika tartott is a visszavándorlóktól: „Utasítani fogja a kormány a vidéki közigazgatási hatóságokat, hogy a visszatérőkkel különös jóindulattal és előzékenységgel bánjanak”, és „tervezik a gyülekezési és szólásszabadság legliberálisabb kezelését, mert a hazatérők százezrei ehhez hozzászoktak.”

Az itthon rekedt tömegektől megtagadott választójog kérdése is felmerült: „Talán azt is meg lehetne csinálni, hogy minden nagykorú visszavándorlónak, különösen az Amerikából érkezőnek nyomban a visszatérésekor szavazati jogot adjunk, mert ha ő választópolgár volt Amerikában, akkor az akar lenni édes hazájában is” – vetette fel a Magyarország.

Az újság szerint Amerikából „mintegy 300-400000 magyar akar a hadiállapot megszüntetése után nyomban hazatérni. Oly tömeg ez, amelynek hazaszállítása nem könnyű feladat.

A „nem könnyű feladat” azonban felkeltette a nagyvállalkozók érdeklődését. Ezt már január 24-én a Budapesti Hírlap jelentette: „A tengerentúli utasszállítás, az amerikai kivándorlás, vagyis most inkább a remélt visszavándorlás kínálkozó nyereségének kiaknázására a mérkőzés már megindult.” A hírlap szerint „a Hapag és a Norddeutscher Lloyd jelentkeztek a magyar kormánynál és újból engedelmet kértek a kivándorlási üzlet folytatására a háború után”. Az üggyel a kivándorlási tanács foglalkozott, de „egyelőre a koncesszió kiadását a tanács visszautasította”. (Ehelyett inkább egy Fiuméből közvetlenül New Yorkba közlekedő hajójárat beindítását tartották fontosabbnak.)

A bizottság álláspontja szerint „a németekkel csak akkor szerződhetünk, ha teljes garanciát nyújtanak a magyar kivándorlási törvény tiszteletben tartására. Évenként 120-180 ezer lélek szakadt ki a nemzet testéből a kivándorlás útján. Ennek a szomorú számnak fele illegitim úton hagyta el az országot, mert német kikötőbe jutva, a Hapag és a Lloyd útlevél nélkül is kivitette őket Amerikába. Az új koncesszió megadását a kivándorlási tanács attól teszi függővé, hogy a nagy német hajósvállalatok kötelezik magukat, hogy útlevél nélkül sehol sem vesznek föl magyar kivándorlót.”

A fiumei vonal terve később is foglalkoztatta a lapokat. Az Újság például arról írt április elején, hogy a ki- és visszavándorlási forgalmat csak a belügyminisztertől kapott engedéllyel bonyolíthatná le az új hajóvonal, tehát a kormány állásfoglalása nélkül erről korai még spekulálni. Más kérdés, hogy pár hónap múlva, az első világháborús vereség után a magyar belügyminiszter már nemcsak Fiumében nem fog rendeleteket kiadni, de az amerikai magyaroknak sem lesz túl nagy kedvük tengerre szállni és az óhazába visszatérni.

 
Felhasznált irodalom:
Ifj. Leopold Lajos: A visszavándorlás mérlege. = Huszadik Század, 1908/1. 143–162.
A visszavándorlás előkészítése. Jöjjenek haza az amerikai magyarok = Magyarország, 1918. január 4.
A kivándorlás koncessziója = Budapesti Hírlap, 1918. január 24.
Az Újság, 1918. április 6.
Háborúk, válságok, diktatúrák demográfiai hatásai. I. A Nagy Háború. (Felelős szerkesztő: Dr. Rácz Attila) Központi Statisztikai Hivatal, 2014.

 
Készítette: Szegő Iván Miklós