A finn polgárháború 1918. január végén tört ki, amikor a vörösök elfoglalták Helsinkit, amelyet a korabeli magyar sajtó Helsingfors néven emlegetett. A véres összecsapásokba szovjet-orosz és német katonai egységek is beavatkoztak, végül a finn „fehérek” győztek Mannerheim tábornok vezetésével.

Finnország 1917. december 6-án kiáltotta ki a függetlenségét. Az 1917-ig nagyhercegségként a cár által kormányzott terület perszonálunióban volt Oroszországgal. A cári hatalom megdöntése után egyre erőteljesebbé váltak az önállósodási törekvések a Finn Nagyhercegségben, amelynek szuverenitását a Lenin vezette Népbiztosok Tanácsa 1917. december 31-én ismerte el. Mindez azonban csak a függetlenedési folyamat kezdete és nem a vége volt. Finnország véres polgárháborúban született, a lakosság több mint egy százaléka, legalább 38 ezer ember halt meg 3,2 millió lakosból.
Mannerheim tábornok, a cár korábbi katonája, aki tábornoki rangig emelkedett az orosz hadseregben, még a polgárháború kitörése előtt, január 15-én kapott megbízást a finn haderő megszervezésére. Ezekből az egységekből alakultak ki a finn fehérgárdisták csapatai, amelyeket január 25-én minősítettek a kormányzat (a finn szóhasználat szerint: szenátus) haderejévé. Ez kiváltotta a radikális baloldaliak ellenakcióját, és a szociáldemokraták is radikalizálódni kezdtek, forradalmi bizottságot alakítottak. A baloldali erők már 1917-ben vörös gárdákat szerveztek a városi rendfenntartásra – akkor ennek részben még az volt a célja, hogy a csendőrséget pótolják. 1918. január 27-én kezdetét vette a polgárháború. A vörös gárdák átvették a hatalmat Helsinkiben és megalakult a finn népbiztosokból álló kormány. A szenátus az ország nyugati partvidékére, Vaasa városába menekült. Mannerheim is itt szervezte a saját erőit, majd elkezdte lefegyverezni a térségében lévő orosz csapatokat. A városok (Helsinki, Tampere, Turku, Viborg) ezután sorra a vörösök kezébe kerültek, míg a „vidék”, a falusi térségek a fehérek uralma alatt álltak.
Az öldöklő polgárháborúban a jobban szervezett és az orosz hadseregben kiképzett tisztek által irányított fehérek katonai fölénybe kerültek. A fehérek soraiban harcoltak a korábban a német hadseregben szolgáló finn „Jägerek”, azaz egy 1200 fős vadász-zászlóalj is. A fehérek mellé állt körülbelül ezer svéd önkéntes, és később a németek is 13 ezer katonát küldve, így Mannerheimék győzelme 1918 áprilisára teljessé vált.
A szovjet-orosz csapatok beavatkozását a harcokba Trockij, a bolsevik vezető 1918 februárjának elején elismerte, a németek viszont csak áprilisban segítették (Galántai József szerint) a fehéreket expedíciós csapataikkal. A németek előzőleg, március 7-én békeszerződést írtak alá Finnországgal. Galántai szerint az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát nem vonták be a tárgyalásokba, azt mutatja, hogy Berlin Finnországot kizárólagos német érdekszférának tekintette ekkor.
A központi hatalmak és Oroszország között folyó breszt-litovszki béketárgyalásokon Trockij a Pesti Hírlap 1918. február 6-ai cikkének egyik alcíme szerint „beismerte az orosz csapatok részvételét a finn államcsínyben”. Ám a szövegből némileg más derül ki: „A finnországi kérdésre vonatkozóan megjegyezte Trockij, hogy amikor a finn szenátus Pétervárra fordult Finnország önállóságának elismeréséért, maga fejezte ki azt a kívánságát, hogy a[z orosz] csapatokat csak a béke megkötése után vonják vissza. Amidőn azután Finnországban kitört a munkások forradalma, a finn szociáldemokraták azt a kívánságukat fejezték ki az orosz csapatoknak, hogy ne avatkozzanak bele a harcokba. Ennek a kívánságnak megfelelő értelmű táviratot küldtünk a finn kormánynak. Nem lehetetlen azonban, hogy az orosz csapatok és a finn polgári hadsereg egyes osztagai között összeütközések történtek, azt azonban tagadja, hogy ezek az összeütközések bárminő befolyással lettek volna Finnország belső harcainak lefolyására.”
Valójában az orosz csapatok beavatkozását David Kirby brit történész is csak marginálisnak tartja, a finn polgárháborúban tehát elsősorban a belső erők összecsapásai döntötték el a polgárháború végkimenetelét – ez Tuomas Tepora (Helsinki Egyetem) véleménye is. A fehérek győzelme kegyetlen megtorlással járt, ugyanakkor a két világháború közötti Finnországban a fehérek uralma nem vált kizárólagossá: már 1926-ban szociáldemokrata irányítású kormány alakult Väinö Tanner vezetésével. Igaz, a szociáldemokrácia ekkor már nem ugyanazokat az erőket tömörítette, mint 1917-ben: a radikális baloldali erők leváltak róla, illetve elszigetelődtek Finnországban.

Felhasznált irodalom:
A finn forradalom = Az Est, 1918. január 30.
Trockij beismerte az orosz csapatok részvételét a finn államcsínyben = Pesti Napló, 1918. február 6.
David Kirby: A Concise History of Finland. Cambridge, 2011.
Egry Gábor: Függetlenség után. Polgárháború Finnországban 
Galántai József: Az első világháború. Budapest, 1980.
Tuomas Tepora: Finnish Civil War 1918. = International Encyclopedia of the First World War

Készítette: Szegő Iván Miklós

 

Az Est, 1918. január 30.
A finn forradalom

Megbuktatták a szenátust – Helsingfors a vörös gárda kezében

Az Aftonbladed szenzációkeltő haparandai táviratot közöl, a mely szerint a finnországi szenátust a helsingforsi [helsinki] forradalmárok megbuktatták. Az újonnan kinevezett svéd követ különvonattal Torneába menekült és útban van Stockholm felé. Heikel vazai [vaasai] tartományi főnök is külön megbízatással Svédországba utazott, a lap szerint azért, hogy a svéd kormánytól segítséget kérjen.
Helsingfors látszólag egészen a vörös gárdisták kezében van, akik megszállták a vasúti állomást. Az idegen államok konzuljai elhagyták a várost. Hogy a szenátus tagjai el tudtak-e menekülni, még bizonytalan. A szenátus gárdistái elpusztították a Taal-Karsialmiba vivő vasúti vonalat és felrobbantották Kivinieni Szakkola hídját, hogy megszakítsák a Pétervárral való összeköttetést, mivel a vörös gárdisták onnan kaptak nagy megerősítést, amellyel Helsingfors ellen akarnak vonulni. A szenátus gárdistái Vuoksenieka vasúti állomását is megszállták. Szombaton este nagy csapattestek érkeztek Pétervárról, mire a vörös gárdisták ultimátumot küldtek a szenátus gárdistáinak, a kik szintén ultimátummal válaszoltak.
Minthogy egyik fél sem akarta fegyvereit átadni, megkezdődött a harc. A finn kormánynak Péterváron tett panaszára azt felelte Prikovszki hadügyi népbiztos, hogy az orosz kormány elveihez képest kötelességének tartja a finn proletariátus társadalmi forradalmát a polgári osztályokkal szemben támogatni és a vörös gárdisták is erre kaptak megbízást. A szenátus tiltakozó határozatot hozott Finnország önállóságának az oroszok részéről történt megsértése miatt és tiltakozását mindazokkal a hatalmakkal közölte, amelyek elismerték Finnország függetlenségét. Egyúttal közölte azokat a gyilkosságokat és erőszakosságokat is, a melyeket orosz katonák és vörös gárdisták követtek el Finnországban.

A bolseviki kormány támogatja a forradalmat

Szombaton este nyolc órakor Pétervárról nagy csapattestek érkeztek Kelet-Finnországba. A Saima-tónál, Vyborgtól tizenöt kilométernyire heves harc folyik. Vasárnap éjjel a vörös gárda tagjai megszállották Tammerfors, Tavestehus, Riihimaki városokat és egy sereg más helységet Finnország keleti részén. A finn nemzetőrség viszont felrobbantotta a vasútvonalat és a kivinieni vasúti hidat, hogy újabb pétervári csapatok szállítását megakadályozza. Az orosz kormány kijelentette, hogy elvi kötelességének tartja támogatni a burzsoázia ellen irányuló társadalmi forradalmat és a jövőben is fog csapatokat küldeni a finnországi vörös gárda segítségére.