Pesti Hírlap, 1914
Pesti Hírlap, 1914

Jó hely-e a hadifogság?

A Pesti Hírlap szerkesztőségébe jóformán a háború első napjaitól érkeztek levelek a fronton – utóbb a fogságban – lévőktől, melyeket a lap rendszeresen le is közölt. Az olvasók nagy érdeklődéssel fogadták ezeket a híreket, hiszen úgy tűnt: a cári Oroszországban hadifogolynak lenni felér egy egzotikus országba történő utazás minden örömével. A fogságban töltött évek alatt (sokan csak az 1920-as években tértek haza Magyarországra) azonban jóval árnyaltabb lett a kép: a családtagok örülhettek, ha viszonylag egészségesen kapták vissza szeretteiket. A hágai konvenció értelmében az ellenséges katonák ellátásáról az őket foglyul ejtő államnak gondoskodnia kellett – azaz biztosítania a hadifoglyok számára a megfelelő szállást, ellátását, ruházatot, valamint a hazájukkal való kapcsolattartás lehetőségét.
A hadifoglyok „természetbeni” ellátását Németországban és Oroszországban is a személyenkénti „általánydíj” kifizetésével oldották meg. Oroszországban ez az összeg 50 rubel volt a háború elején, legalábbis ami a tiszti zsoldot illeti. Ebből kellett a tiszteknek megoldaniuk szállás- és étkezési költségeiket, ruházkodásukat. A polgárháború kitörése után a helyzet megváltozott, a kifizetések rendszeresen több hónapot késtek – már 1914 őszén is volt erre példa –, ráadásul a fejpénzeket is csökkentették: a bécsi Hadilevéltárban lévő kifizetési listák tanúsága szerint a tiszti zsold 10-20 rubel között, a legénységi 5-7 rubel között változott. 1917 után a hadifoglyok 90%-a már táborokban élt (a tisztek magánházaknál történő elhelyezésének lehetősége megszűnt), azonban az ellátásért (étkezés) itt is fizetniük kellett, nem is beszélve az egyéb szolgáltatásokról (szabó- és cipészműhelyek stb.). Sokan hozzátartozóiktól kértek pénzt: legtöbbször a Vöröskereszten vagy a dán konzulátuson keresztül. (Dánia az első világháborúban semleges állam volt, így vált lehetővé, hogy már a háború idején egyfajta közvetítőként segítse az Oroszországban rekedt hadifoglyok ügyét.) A legénységi állományt gyakorlatilag fogsága első percétől közmunkára vezényelték – itt elegendő a murmanszki vasút építésére gondolnunk (amiért cserébe „ellátást” kaptak). A tisztek azonban sokáig nem vagy csak elenyésző százalékban vállaltak munkát megélhetésükért, 1917 után azonban a zsoldok kifizetésének rendszeres elmaradása miatt rákényszerültek erre: sokan kétkezi munkásokká lettek és kint szerzett szakmájukat hazatérve is folytatták.

Készítette: Kaba Eszter

Levél az orosz fogságból = Pesti Hírlap, 1914. november 5.

Engelmann Ferenc temesvári magánhivatalnok, tartalékos hadnagy Kurgánból, az orosz fogságból, a következő levelet írta feleségének:
Kedves feleségem! Értesítelek, hogy Galíciában, a Komarov közelében vívott csatában orosz hadifogságba kerültem, de, Isten csudája, az ütközetben nem sebesültem meg. Tulajdonképpen a Tatarjanov falu melletti erdőben fogtak el, de az ottani harc a komarovi csatának egy elágazása volt. Ez az ütközet szeptember 7-én volt, mely napon rajtam kívül még több tiszt és közlegény került fogságba. Sokaknak közülünk nagy sebeik vannak, de halottat is többet hagytunk ott hátra az erdőben. Ezeket a mieink későbben bizonyosan eltemették. Szeptember 7-től 12-ig Galícián keresztül az apostolok lovain mentünk a legénységgel együtt Oroszország felé és naponta körülbelül harminc kilométert tettünk meg. Szeptember 12-től 16-ig a tiszteket kocsin szállították, a legénységnek tovább is gyalogolnia kellett. Szeptember 16-án egy orosz vasúti állomáson valamennyiünket vasúti kocsikba helyeztek és ettől fogva sebesen robogtunk keresztül nagy Oroszországon. Csakhamar elhagytuk az európai határt és a vonat ott robogott velünk Szibériában a nagy szibériai síkságon. Szeptember 28-án este érkeztünk meg végre Kurgánba és este fél kilenc óra volt, mikor a vasúti kocsikból a hosszú utazás után kiszállhattunk. Minket, tiszteket, huszonhetet, egy iskola nagy tantermében helyeztek el. Van itt mindenféle fegyvernembeli tiszt, sőt, még egy német ulánus zászlós is van közöttünk, egy igen fess, erős fiatal ember. Ebben a szállásban csak ideiglenesen maradunk. Vaságyakon alszunk, kemény matracokon, kemény párnákon és lószőrpokrócokkal takarózunk. Néhány nap múlva minden tiszt mehet magánlakásba, én máris kerestem magamnak olyat, de még nem találtam megfelelőt. Legjobban szeretnék olyan lakást, ahol teljes ellátást is kaphatnék. Ez havonta körülbelül harminc-negyven rubelbe kerül. Egy rubelt itt három koronába számítanak s egy rubelben száz kopek van, egy kopek tehát három fillér. Havonta ötven rubelt kapunk és ebből kell magunkat fenntartanunk.

A hadifogságban levő legénység századokba van beosztva. Egy ilyen század kétszáz emberből áll, kiket különböző munkák végzésére használnak fel. Egy ilyen századot, még pedig az elsőt, én is kaptam felügyeletem alá. Embereim nagy része mezei munkát és útjavítást végez, a legtöbbjének azonban katonai foglalkoztatás jutott. Egy-két óráig dolgoznak, egy-két óráig tornáznak, egy-két óráig játszanak a tágas réten és így szépecskén elmúlik a nap. Mi, tisztek azonban nem vagyunk a felügyeletünk alatt álló századhoz kötve, mert szabadon járkálhatunk a városban és csak a rend fenntartása végett rendelték alánk az egyes századokat.

Ha levelet írsz – és írj mielőbb –, légy szíves a címet úgy írni, ahogy levelembe megírom azt. Különösen Kurgán városának nevét írjad úgy cirill betűkkel, ahogy azokat a levélbe rajzoltam. Leveledet nem szabad lezárnod, mint ahogyan az én levelem is csak nyitva mehet el. Leveledet vagy a Vöröskereszt útján, vagy a hadtestparancsnokság révén küldheted el. Egy levélnek tizenöt napra van szüksége, amíg ideérkezik. Kérlek, írj minden második napon, hogy mentül többször halljak rólatok hírt. A levelet csak németül írhatod, mint én is csak németül írok – ez a cenzúra miatt van így. Lehet ugyan magyarul is levelezni, de akkor leveleinket sokkal későbben kapjuk meg, mert Oroszországban csak igen kevesen vannak, akik magyarul tudnak és minden levelet kétszer olvasnak el s ellenőriznek. Eleinte sok kiadásom lesz, amíg magamat ruhával és fehérneművel felszerelem, de azt hiszem, azután majd csak meg tudok élni belőle. Összes ruháim és fehérneműim elvesztek. Harmincöt rubelért kapok teljes ellátást és így még marad tizenöt rubelem. Elsősorban azonban egy téli bundát kell magamnak vennem. Itt bizony nagy hidegek vannak télen, mert amíg Magyarországon otthon a legnagyobb hideg húsz fok a nulla alatt, addig itt a hőmérő negyvenöt fokra is leszáll. Egy bunda belekerül harminc-negyven rubelbe. Ezzel a bundavásárlással pedig sietnem kell, mert itt már kezdődik a téli idő. A ruhanemű itt nagyon drága, nemkülönben az élelem is.

Tegnap egy orosz ezredes vendége voltam. Ez az ezredes az itteni helyőrség parancsnoka. Hatan voltunk hozzá meghívva. Két órakor ültünk le az ebédhez és négy órakor keltünk fel az asztaltól. Ebéd után zongorázással töltöttük az időt. Az ezredesnek van egy huszonöt éves leánya, aki tanárnő az itteni gimnáziumban. A leány gyönyörűen játszik a zongorán. Azután mi vendégek megfürödtünk a gőzben – az ezredesnek ugyanis saját gőzfürdője van. Fürdés után igen ízletes teát kaptunk, azután eltársalogtunk esti fél nyolcig. Akkor hazatértünk. Az ezredes szívélyességét és előzékenységét életemben nem fogom elfeledni. Valóban nagyon kedves ember, aki úgy bánik velünk, mint katonatisztekkel illik és megbecsül minket. Ma két porosz tiszt érkezett ide s velük német és osztrák-magyar közlegények. A legénység között vannak olyanok, akik értenek a zenéhez s azért elhatároztuk, hogy majd egy kis zenekart alakítunk belőlük. Az ezredes úr készségesen megígérte, hogy a szükséges hangszereket ő fogja átengedni. Mindenkit üdvözölve, téged csókolva szerető férjed.

 

Levél az orosz fogságból = Pesti Hírlap, 1914. december 15.

Az egyik szegedi gyár tisztviselője, aki mint hadnagy harcolt az oroszok ellen, fogságba került. Most a szibériai Krasznojarszkból október 26-áról keltezve a következő levél érkezett tőle a gyár helyettes igazgatójához:
Tizennyolc napi szakadatlan utazás után ideérkeztünk, bár útközben különböző orosz összeköttetések útján írattam önnek azon reményben, hogy egyiket vagy másikat kézhez veszi. Közvetlenül is sietek önnek írni, annál is inkább, mert az ön értesítéseit a legnagyobb érdeklődéssel várom. Egy nagy szibériai katonavárosban vagyunk. Irkutszk közelében, egy szobában ketten lakunk egy újonnan épített kaszárnyában. Szabad lakást, világítást, fűtést és havonta ötven rubelt kapunk, amiből azonban minden szükségletünket fedeznünk kell és mivel a harctérről egyebet nem hozhattam magammal, mint ami rajtam volt, így sok mindent kell beszereznem, mert itt tíz fok hideg szokott lenni, miért is bunda nélkül nem kellemes kijárni. A vidék itt gyönyörű és Meránra emlékeztet, keletre fekszik, úgy hogy a nap már korán reggel süt, eddig még szép idő volt. Az utazás alatt Kijevben kiszálltunk. Ez gyönyörű nagyváros. Folytatva utunkat, áthaladtunk a legnagyobb orosz folyón, az Urálon. A bánásmód kifogástalan, meg van engedve a városban szabadon járni, privát lakni és étkezni, ami egy mézcsöpp csalódásaink keserű kelyhében, bár mint mondám, nincs okunk panaszra, azért mégis nagyon szeretnék már otthon lenni, ami remélhetőleg nemsokára be fog következni. A legrosszabb az, hogy a külvilágtól teljesen el vagyunk szigetelve és semmiféle hír nem jut el hozzánk és nem szabad hozzánk jutni, ezért kérném Sándor kisasszonyt, hogy az újságot részemre tegye el, hogy hazajövetelem után a háborús híreket átlapozhassam. Mivel elfogatásomkor csak 25 korona volt nálam, ami azonban már elfogyott és nem szeretnék éppen a szigorúan megszabott kopekekből élni, azért arra kérem a vállalatot, valamely úton-módon egyik orosz összeköttetésüket felhatalmazni, hogy utalványozzon részemre ötven-száz rubelt az önök, illetve az én terhemre, esetleg a Krasznojarszki Szibériai Bank útján, talán Malkown rigai cég vagy Kaufmann kurszki cég útján, mert közvetlen pénzküldés nagyon körülményes. Hálás köszönet.

A levél felső sarkában ceruzával, vitagyorsírási jelekkel ezt írta a fogságban levő tiszt: „Nem fizetnek a gazemberek!”


Túl a Visztulán
= Pesti Hírlap, 1914. december 18.

Egy szabadkai tiszt a Visztulán túlról írja a következőket:
Oroszországban éljük napjainkat, ebben a szegény országban, ahol nem kapni sem élelmet, sem italt. Sört egy helyen kaptunk, de ez sem volt jó. A bort híréből sem ismerik. A pénzünket használni nem tudjuk, de azért élelemben nem szenvedünk hiányt. Mikor napokig nem kaptunk kenyeret, kenyér nélkül ettük a húst, de jóllaktunk. A lakosság szegénységét leírni nem lehet. A kenyér nem mindennapi eledele, az csak ritkán kerül asztalára, zab- és rozslisztből való, melyet maga őröl kézimalmával és a kályhán süti meg. Ezt mi nem bírjuk megenni. Napi eledelük főtt burgonya, reggel, délben és este. De egyben kifogyhatatlan a gazdaságuk, abban, amit piszkosságuk termel, és ebből nekünk is jut bőven. Más érdekes nincs itt, mint a régi lengyel várak, az elmúlt korszak remek alkotásai. Most is a lengyel királyságok egykori várkastélya mellett vagyunk. Magas sziklán épült, még meglehetős jó állapotban van. A múlt hónap vége felé kéthetes éjjel-nappali borzasztó harcaink voltak. Három-négyszeres erővel kellett küzdenünk és utoljára is csak a szurony használt. Mikor csapataink előnyomulása után a vasutakat építettük, alig bírtunk a sok orosz hullától továbbmenni. Naponta ezer-kétezer foglyot ejtettünk és azt hittük, karácsonyra elfogynak a muszkák s mi Krisztus születését otthon ünnepelhetjük, de mintha kifogyhatatlan volna ez a rengeteg embertömeg.