A libériai és sokféle latin-amerikai konzul, Matzenauer Károly esete tükrében akár úgy is tűnhet, hogy Latin-Amerikát elkerülte a háború. A térség országai csak jókora késéssel, az Egyesült Államokat követve üzenetek hadat a központi hatalmaknak, és akkor is elsősorban az USÁ-tól szorosan függő vagy egyenesen amerikai megszállás alatt álló (Panama 1914 óta, Haiti 1915 óta, Dominikai Köztársaság 1916 óta, Kuba 1917 óta) közép-amerikai országok tették ezt.

Ezeken kívül csak Brazília üzenet hadat Németországnak és szövetségeseinek, erre az 1917 februárjában meghirdetett korlátlan tengeralattjáró-háború és egy brazil hajó április elején bekövetkezett elsüllyesztése szolgáltatott okot vagy éppen ürügyet. A brazil hadüzenet okai közt ott volt ugyanis az is, hogy az ország vezetői megrémültek az év elején megerősödő munkásmozgalomtól és sztrájkoktól. Ezek mögött is a németek kezét látták, a hadiállapottól pedig azt remélték, hogy sokkal határozottabban alkalmazhatják az erőszakot a sztrájkolókkal és tiltakozókkal szemben.

Brazília esete azonban nem volt egyedi, lényegében mindenhol érvényesült két tényező, ami meghatározta Latin-Amerika sorsát a világháború során. Az egyik a német érdekeltségek és befolyás megjelenése az 1914-et megelőző időszakban, a másik pedig a háború azonnali gazdasági hatása, amely rendkívüli mértékben kiélezte a társadalmi feszültségeket, és végül még ott is komoly társadalmi hatással járt, ahol a kormány megőrizte a semlegességet.

 
A világháborút megelőző évtized a német gazdasági, katonai és politikai szereplők olyan határozott fellépését hozta Latin-Amerikában, hogy az Egyesült Államok diplomatái közt nem kevesen arra számítottak, a németek hamarosan átveszik az USA helyét a térség országaiban. Német katonai missziók segítettek a hadsereg fejlesztésében Chilétől Argentínán át Mexikóig, Emil Körner kapitány egyenesen a chilei hadsereg főparancsnokának posztjáig vitte. Német államközi hitelek segítették a chilei áruk európai exportját, és a németek még azt is fontolgatták, hogy a majd csak 1914-ben megnyíló Panama-csatorna versenytársaként Nicaraguában építenének egy hajózási utat a Csendes- és az Atlanti-óceán között. A német katonai vezetés annak a lehetőségét is kereste, hogy gyarmatot és ezzel tengerészeti támaszpontot szerezzen valahol Latin-Amerikában. Amikor tehát a híressé vált Zimmermann-táviratokat nyilvánosságra hozták (a német külügyi államtitkár azt ígérte Mexikónak, hogy német szövetség révén visszaszerezheti a 19. század közepén az USÁ-hoz került területeket), nem csupán kalandorakcióról volt szó, Németország mindent megtett azért, hogy alkalomadtán maga mellé állítsa Latin-Amerikai országait.

Ugyanakkor az Egyesült Államok hadba lépésekor Latin-Amerika már nagyon megváltozott 1914-hez képest. Bár a kormányok szigorú semlegességi politikát követtek, és ez elvileg lehetővé tette, hogy minden hadviselő fél állampolgárai folytassák a tevékenységüket, a blokád politikája szinte azonnal megtette a hatását. A britek például szelektív módon elkobozták az ellenséges állampolgárok katonai szempontból fontosnak minősített készleteit, így például a német kávékereskedők raktáraira is rátették a kezüket. Ennek közvetlen következményeként a latin-amerikai országok kereskedelme egyre inkább az antanttal folyt (és a németek helyére lépő Egyesült Államokkal), és egyre nagyobb részt tettek ki benne a stratégia fontosságú áruk. Argentin gabonára, brazil gumira, chilei szénre, szövetekre szinte korlátlan felvevőpiac nyílt, ez azonban főként az itt érdekelt oligarchákat gazdagította, miközben az árak belföldön is elszabadultak. A háború közben felfalta mindazt, amit addig az európai országok ide exportáltak, gépek, mozdonyok, vasúti kocsik, fogyasztási cikkek hiányában ezek ára is elszaladt, az infláció nyomán pedig zuhantak a reálbérek.

 
A kormányzati beavatkozás nem volt túl hatékony, az 1917-től megélénkülő munkásmozgalom, a minden országot elöntő sztrájkhullám pedig immár a bolsevik forradalom rémképét festette a falra. Az eredmény erőszakhullám volt, és egyúttal – némileg paradox módon – az oligarchák legitimációvesztése. Ők testesítették meg az európai fejlődési modellt, ennek meghonosítását tűzték zászlajukra a 19. századtól kezdve. Csakhogy Európa imázsa teljesen átalakult. Noha az európai diaszpórák (mintegy 11 millió bevándorló) is részt vettek az első időszak háborús mozgósításában vagy hazatértek önkéntesnek (a német telepesek még szögelős szobrokat is állítottak), Európa lassan a fejlődés csodált és felsőbbrendű központja helyett immár a barbárságba visszahullott régiónak tűnt. Ez megerősítette azokat a nacionalistákat, a középosztályból is, akik az európai modell követése helyett sajátos, nemzeti orientációjú, önállóságon alapuló fejlődés és az ezt megalapozó társadalmi reformok hívei voltak. Ezek az eszmék határozták meg aztán a következő évtizedek latin-amerikai politikáját is.

 
Felhasznált irodalom:
Stefan Rinke: Im Sog der Katastrophe. Lateinamerika und der Erste Weltkrieg. Frakfurt a. M., 2015.
Stefan Rinke: Labour movements, trade unions, stikes (Latin America)
Stefan Rinke: Latin America
Oliver Janz: Der Erste Weltkrieg als Weltkrieg Globale Perspektiven auf die Jahre 1914–1918
David X. Noack: Der Erste Weltkrieg in Mittel- und Südamerika

 
Készítette: Egry Gábor