A Monty Python Repülő Cirkusza sorozat talán legemlékezetesebb epizódjában – a spanyol inkvizíció két váratlan felbukkanása között – a brit pénzügyminisztérium tisztviselői azon töprengenek, vajon mit lehetne még megadóztatni, és arra jutnak: egy kivételével mindenfajta élvezetet terhel már adó, a kivétel pedig nem más, mint a nemi élvezet. Nos, 1916 táján a magyar szervek még nem tartottak itt, de a háborús költségek fedezésére valóban újabb és újabb adónemeken töprengtek, ami az élvezeteket sem kímélte. 1916-ban került a célkeresztbe az ún. vigalmi adó, amit Az Est „szimpatikus adónemként” aposztrofált. „Akinek van pénze élvezni, mulatni, meg pénzbe játszani, az csak szúrja le a garast a köz javára” – sorakozott fel a kor legnépszerűbb bulvárlapja a városházi elképzelések mögé. Igazi népbarát, populizmusba hajló fordulattal hozzá is tette, hogy ezt ne az emberek fizessék meg. Vagyis ne a szegény szórakozók, akik már így is épp elég sokat fizetnek a szórakozásért az orfeumok asztalainál és a lóversenyek pénztárainál, fizessenek azok, akik a háború idején is szórakozni vágyó közönségen meggazdagodnak. A lap örök igazsága: „Az adótervezet akkor jó, ha az érdeklődő nagyközönség távozik nyugodtan a városházáról.”
A különböző szórakozásokra kivetni tervezett „vigalmi adó” nem kormányzati, hanem helyi adót jelentett, elsősorban Budapesten, ahol számos színház, mulató, fogadóiroda stb. működött, és így komoly bevételi forrásként kalkulálhattak vele, szemben az olyan kisvárosokkal, ahol legfeljebb egy-két mulató és egy-egy mozi szórakoztatta a nagyérdeműt. A városházáról kiszivárgott hírek szerint két adókulccsal számoltak, és megkülönböztettek volna kulturálisan értékesebb és értéktelenebb élvezeteket 10, illetve 20 százalékos „sarccal”. Merthogy már a tízes években is ült az az érvelés, amely az adót a – jelen esetben „kultúraszerető” – közönség büntetéseként állította be. És a két adókulcs azt is felvetette, hogy Shakespeare-t is „büntetjük”, meg a totalizatőrnél tett fogadást is, csak utóbbit kicsit jobban: „Hát ha egy zeneakadémiai növendék a filharmonikus hangverseny vagy a Wagner-ciklus három koronás jegye után – feltéve, hogy az említett előadásokat az adótervezők a kisebb kulcs szerint bírálják el – harminc fillért fizet, akkor az éjjeli parkett-tánc élvezője, meg a harminc-negyven koronás tételekben játszó versenyhazardőr csak hatvan fillér büntetést érdemel?” És persze Az Est – a háború alatt is makacs következetességgel képviselt kulturális németellenességével – a kártyázás, lóversenyezés mellett a német nyelvű előadások szervezőinek alapos megadóztatását ajánlotta inkább a fővárosi döntéshozók figyelmébe.
A vigalmi adó végül 1918 elején lépett életbe Budapesten. A Színház és Divat a legkultúraellenesebb adófajtaként „üdvözölte”, és harcot hirdetett ellene: „Mi nem fogunk napirendre térni az ügy fölött, mi harcolni és küzdeni fogunk e célért: mert a vigalmi adó erősen alkalmas arra, hogy művészi életünket megbénítsa.” Ám az adó maradt, igaz, mértékét a színházak esetében a két világháború között többször is leszállították, előbb 15-ről 10%-ra, majd 7,5%-ra, végül az 1920-as évek legvégén már csak átlagosan 1,5% maradt a ráta, amelyet szórakozásonként eltérően állapítottak meg. A labdarúgás esetében például pont ellenkező irányban mozgott az adó, és a tehetősebb fővárosi klubok a futball megfojtásáról panaszkodtak. Itt az 1917-ben meghatározott 10, majd 12 százalékos adót az 1920-as évek közepén 25%-ra emelték.

Felhasznált irodalom:
Kiket sújt az új vigalmi adó? = Az Est, 1916. június 6.
A vigalmi adó = Színház és Divat, 1918/3.
Szegedi Péter: Nyolcvanéves a magyar profi labdarúgás. Foglalkozása: futballista = Magyar Narancs, 2007/1.

Készítette: Takács Róbert