1914-1918, az újraírt háború (Forrás: L'Harmattan Kiadó)

Gondoljuk újra a Nagy Háborút! – II. rész

Áttekintésünk első részét az I. világháborús tabuk felsorolásával – például a frontkatonák közti homoszexuális viszonyok vagy a frontkatonák öngyilkossága – zártuk. Az 1914–1918, az újraírt háború című kötet szerzői, Stéphane Audoin-Rouzeau és Annette Becker rámutattak arra is, hogy miképp szorult ki az I. világháború emlékezetéből a civilek ellen elkövetett erőszak: „A Nagy Háború emlékezete csaknem kizárólagosan azt az erőszakot őrizte meg, amelynek áldozatai katonák voltak, és megfeledkezett a fegyvertelen lakosságot sújtó erőszakos cselekedetekről. És csaknem teljesen ennek fordítottja történt a második világháborúval.”

Pedig már az I. világháború első napjaitól kezdve különösen kegyetlen erőszakos cselekedeteknek vált áldozatává az inváziós seregek útjába kerülő civil lakosság (például a nők tömeges megerőszakolása). Összességében a németek belgiumi kegyetlenkedései, az osztrák–magyar csapatok szerbiai atrocitásai és az örmény genocídium követelték a legtöbb civil áldozatot. A szerbiai kegyetlenségekről – nemi erőszakok, fül- és orrlevágások – már 1915-ben megjelentettek egy összefoglaló munkát egy svájci kriminológiai professzor szerkesztésében, Jelentés az osztrák–magyar csapatok által elkövetett atrocitásokról Szerbia első megszállása során címmel, amelyet fel is használtak az antant propagandájában. Noha a kiadvány hitelességét csökkenti, hogy a fogságba esett osztrák–magyar hadifoglyok tanúvallomásain alapul – az osztrákok nagyon sokszor a magyarok ellen vallottak, mivel a magyarokat alacsonyabb rendűnek, vagyis barbárságra képesnek tartották.

Az 1914–1918, az újraírt háború szerzői felhasználták az erőszak antropológusainak eredményeit, amikor választ próbáltak adni arra, miként követhették el az erőszakot olyan emberek, akik családapák voltak és valószínűleg meglehetősen szelídek a magánéletükben. A válasz az, hogy „a meggyötört és megerőszakolt testek a győztes erejét igazolják”, ezért kezdődtek el már a hódítás pillanatában az erőszaktevések, továbbá a gyors győzelem vágya, a félelem és az orvtámadások miatti bosszú játszott még jelentős szerepet. Az erőszakos viselkedést az ellenség dehumanizálása és az a szociáldarwinista értelmezés legitimálta, amely szerint az alacsonyabb rendűekért nem kár.

De az erőszaktevésekről szóló forrásokkal általában is óvatosan kell bánnia a történészeknek, mert már az eseményekkel egy időben rengeteg rémhír kelt szárnyra az állítólagos kegyetlenkedésekről. A megszálló németek cselekedeteiről szóló rémhírek, a templomok állítólagos lerombolásának, a papok kivégzésének és az apácák mellei levágásának hírei annak bizonyítékául szolgáltak az antantállamok lakosai számára, hogy a németek pogányok (protestánsok, vagyis „eretnekek”), barbárok, Isten ellen is hadjáratot viselnek – amit természetesen nem nyerhetnek meg. Innentől a németek kiűzést célzó „honvédő” háborút keresztes hadjáratként lehetett beállítani, amit nemegyszer meg is könnyítettek a németek. Amikor például 1918-ban a „Kövér Bertának”, azaz a császári hadsereg óriásmozsarának egyik lövedéke eltalálta a párizsi Saint-Gervais templomot, újra az egekig lángoltak a németellenes indulatok: „A Franciaország spirituális struktúrái elleni vélt vagy valós támadások mindenkinek azt igazolják, hogy maga a civilizáció a tét, Isten világa harcol az ördögével szemben.”

Ha azonban az álhírek mögötti „valóságra” vagyunk kíváncsiak, be kell látnunk, hogy mennyire keveset tudunk az észak-franciaországi területek lakosainak megszállás alatti életéről, pedig az jócskán tartogat érdekességeket (például hogy a helyieknek német időszámítás szerint kellett élniük, a legkisebb helyváltoztatáshoz is iratokra volt szükség, túszejtésekre került sor stb.). „Noha ez négy évig tartott, sokkal kevéssé ismert és kutatott, mint a háromhónapos invázió az 1914-es esztendőben” – hangsúlyozták Audoin-Rouzeau és Becker. Amellett, hogy éppen a megszállt területeken hozott német intézkedések mutatják, hogy a háború „világháború” jellege miképp realizálódott a mindennapokban: megesett, hogy a haifai német konzulátust ért támadásért francia városokban szedtek be kártérítést.

Az I. világháború egyik legnagyobb újdonsága volt a civil lakossága elleni hadviselés megjelenése a technikai küszöb átlépése után, amelytől fogva már lehetővé váltak a terrorbombázások (német léghajók bombázták Londont és angol repülőgépek Kölnt). Ahogy az első modern népirtásnak – az örmény genocídiumnak – is az I. világháború adott keretet. Először szintén ekkor alkalmaztak tömegesen  internálótáborokat a hadifoglyok összegyűjtésére és a megszállt területek civiljeinek „rekoncentrációjára”. A német megszállók 1916-ban a munkaszolgálat intézményét is bevezették Belgiumban: a hadköteles városi fiatalokat behívták kényszermunkára, nemcsak azért, hogy dolgoztassák őket, hanem azért is, hogy a fogyasztók egy részének eltávolításával enyhítsenek a városok ellátási nehézségein. A Németországnak dolgozó munkaszolgálatosok jóval kevesebb élelmiszert kaptak, mint a német katonák, miközben szembe kellett nézniük azzal, hogy honfitársaik árulóként tekintenek rájuk.

A kutatások eddig nem igazán tárták fel a hadifoglyok világháború alatti helyzetét, pedig abból kiindulva, hogy a tömeges megadás nagyon ritkán fordult elő a nyugati fronton, feltételezhető, hogy a katonák a hadifogságot a legrosszabbnak gondolhatták. Az esetleges kivégzések vagy egészségügyi okok miatt tarthattak a fogságba eséstől, vagy éppen amiatt, hogy hadifogolyként a legveszélyesebb munkára, a lövészárkok megerősítésére küldik őket, a tűzvonalba.

Az I. világháború egykorú reprezentációit bemutatva azt vizsgálja meg a kötet, hogy milyen értelmet tulajdonítottak a háborúnak a századelő férfiai és asszonyai: miként fogadták el az európai társadalmak a háborút, és miért tartottak ki mellette? 1914 augusztusában az „önvédelem” érzete és szükségessége felülírt minden nemzetközi – pl. munkásmozgalmi vagy egyházi – szolidaritást, még Nagy-Britannia és domíniumai esetében is, melyek területét a legkevésbé fenyegették. (Nem véletlen, hogy éppen az első veszteséglisták beérkezése után tetőzött az önkéntesnek jelentkezők száma.)

Az ellenség démonizálása segített abban, hogy az I. világháború az „egyetértés háborúja” maradjon. A tanúvallomások közlésével és propagandisztikus felhasználásával az elszenvedett atrocitásokat felnagyították. A brit társadalmat például a belgiumi német „barbárságok” közzétételével korbácsolták fel.

Minden hadviselő országra jellemző volt a világháborúnak a civilizáció és a barbárság küzdelmeként történő beállítása, ami a „háború kultúráját” jellemezte. A „háború kultúrája” a világháború reprezentációinak azon 1914 és 1918 közti rendszere volt, amely összenőtt az ellenség gyűlöletével, meghatározta a háború mélyebb értelmét és áthatotta a társadalmat. Audoin-Rouzeau és Becker hangsúlyozzák, hogy a „háború kultúrájába” nemcsak az ún. propagandaszövegek tartoznak. A szerzők szerint az ellenségről szóló diskurzust nem lehet egyszerűen a politikai propaganda termékének tekinteni, hanem egy mély társadalmi ellenszenv kifejeződésének, amely főképp az elkövetett atrocitások keltette felháborodáson alapult. Dr. Bérillon teljesen komolyan gondolta a maga kutatásai eredményeit, amikor A német faj sokszarúsága című 1915-ös művében a németek különös büdösségéről értekezett, miszerint „az ellenség eredendő gonoszsága a magyarázata az abnormálisan sok székletnek”, és tudóstársai is komoly arccal hallgatták végig Dr. Bérillon előadását.

Dr. Edgar Bérillon (1859-1948) (Wikipedia)

 
Bár az I. világháborút végigkísérték az ellenséggel szembeni ellenérzések, 1916-ban mégis azonosítható egy törés. Ezt jól bizonyítja az 1916-os A Somme-i csata című film, amely bár hazafias alkotásnak számít, hiányzik belőle az ellenség démonizálása, és hosszan mutatják benne, ahogy a nagyszámú angol sebesült visszavonszolja magát a segélyhelyekig. A film mégis hatalmas siker volt, mert több mint két év után „a brutalitás felismerésének igénye” tört föl az angol társadalomból.  Ennek ellenére a nyugati fronton csak az 1917-es zendülők esete az egyedüli valódi példa a „nyílt törésre”, ám az újabb kutatások (mint pl. Leonard Smith-é) rámutattak arra, hogy a francia katonák nem pacifizmusból lázadtak, hanem hazafias elégedetlenségből, mivel rosszul vezették őket a parancsnokok, és ezért különösen nagy veszteségeket szenvedtek. A jelentős lázadások hiányának okaként azt jelölhetjük meg, hogy a katonák magukévá tették a hivatalos, az önvédelemről és a kötelességekről szóló propagandát: a „kötelesség” (devoir, duty, Pflicht) szó mindenütt jelen van a korabeli katonaírásokban.

Ráadásul a „háborús lelkesedésben” bekövetkező időleges és korlátozott törés után az 1918-as év az „ismételt elköteleződés” éve lett, és ebben nagyon nagy szerepet játszott a háborús propaganda, hiszen az I. világháború alatt került sor „a tömeges befolyásolás eszközeinek első széleskörű és sikeres alkalmazására”. A háborús propaganda nemcsak a hadikölcsön jegyzésére buzdító plakátokon és az ellenséget démonizáló kiadványokban jelent meg, hanem a hétköznapi használati tárgyak világában is. A kutatók az egykori alacsony árak alapján mutattak rá, hogy milyen tömeges mennyiségben készültek a propagandisztikus dísztárgyak (pl. vaskereszttel díszített német étkészlet).

Fontos hangsúlyozni, hogy a nevezett tárgyak sokszor nem fölülről rendelt és készíttetett „propaganda-tárgyak” voltak, hanem alulról keletkezett „hazafias tárgyak”: „amit »propagandának« hívunk, éppannyira vízszintes, mint függőleges folyamat volt, sőt, bizonyos mértékben egy alulról jövő nagy nyomás, amely mögött egyének hatalmas tömegeit kell elképzelnünk (…) A gyerekkönyvek rajzolói, az újságírók, az írók, filmesek, a zenészek, a művészek, akik a plakátokat, a képeslapokat vagy még inkább a könyvek és újságok illusztrációit készítették, a tanítók a tantermekben, a tanárok a gimnáziumokban, az »entellektüellek« és az egyetemi oktatók, a papok a templomokban, a lelkészek a szószékeken, a rabbik a zsinagógákban, és általánosságban a művelt elit, a hátországban és a tűzvonalban, mind, vagy majdnem mind így vagy úgy részt vettek egy sokarcú, decentralizált, óriási mértékben ellenőrizhetetlen, mindenesetre többször spontán, mint szervezett vagy erőltetett háborús »propagandában«.”

Az I. világháború alatt készült gyerekkönyvek és gyerekjátékok elemzése azért tanulságos, mert a gyerekeknek „szánt” háború-diskurzus és -reprezentáció a háború különböző kultúráinak „legkeményebb magva” volt. A gyermekkori szocializáció legfontosabb keretei, a család, az iskola és az egyházak mind a háború felé vitték a gyerekeket a harcok idején, aminek hatására közülük nagyon sokan kezdték hinni magukat „hősi gyerekek” megtestesítőinek. Például az írónő Anaïs Nin 12 évesen New York-ban megírta élete első és utolsó hazafias versét a franciaországi eseményekről hallva, és a hazáját felszabadító Jeanne D’Arc-nak kezdte képzelni magát.

A „gyermekek háborújának” megjelenése a „keresztes hadjárat” képzetének egyik tünete, amely szorosan összefonódott a vallásosság – és a babonaság – újbóli megerősödésével egy addig szekularizálódó társadalomban. Miközben Franciaországban Jeanne D’Arc és Szűz Mária kultusza rég nem látott fénnyel kezdett tündökölni – vegyük oda melléjük még az akkor csak nemrég elhunyt Lisieux-i Kis Szent Terézt –, és Németországban a reformáció 400. évfordulóján, 1917-ben csúcsra jutott a vallásos felbuzdulás, a szabadgondolkodás népszerűsége csökkent a világháború alatt. Ennek oka a haláltól való szorongás volt, emellett jelentős szerepet játszott a „front spiritualitása”: „azt a katalizáló hatást, amit az ébredést hirdető vagy missziós prédikátorok másutt és máskor a pokol félelmét és az oda vezető bűnöket hangsúlyozva értek el, most a háború váltotta ki”. Mivel a vallásosság hagyományosan összekapcsolódott a hazaszeretettel (lásd az „Isten velünk van” mondást), a hazafias felbuzdulás idején szükségszerűen megnövekedett a vallásosság is. A vallás, nacionalizmus és babona világháború alatti összekeveredésére kiváló példa, hogy a frontról hazaküldött francia tábori levelezőlapokon egymás mellett volt látható egy katolikus pap, a négylevelű lóhere és Marianne, a Franciaországot szimbolizáló nőalak.

Természetesen a háború alatti vallásosságnak is kitermelődött a maga tárgyi kultúrája: a frontok  férfivilága felfedezte azokat a gyakorlatokat, amelyeket addig többnyire a nőkhöz kötöttek. Imák, érmék, kegyes könyvek, képek kísérték el a frontra induló katonákat, akik legtöbbször a család női hozzátartozóitól kapták ezeket. És aztán a magukkal vitt Bibliára úgy tekintettek, mint egy amulettre, amelynek csodatévő jelentőségét azok a történetek tanúsították, melyek azt beszélték el, hogy a mellényzsebbe téve miként állította meg a puskagolyót (más elbeszélésekben a szerelmeslevelekkel tömött tárca játszotta ezt a szerepet). Összességében az I. világháború két vallásos attitűdöt hívott életre: egyfelől úgy érzékelték a háborút, mint a bűnökért kirótt büntetést, másfelől a háború nagy szükségletet teremtett a nyomorúságok iránti vigasztalásra, de szinte minden hívő meg volt győződve arról, hogy a pokoljárást feltámadás követi.

Összefoglalásuk utolsó, harmadik részében a világháború „gyászköreit” vizsgáljuk meg és annak emlékezetét tekintjük át.

 
Felhasznált irodalom:
Stéphane Audoin-Rouzeau – Annette Becker: 1914–1918, az újraírt háború. Budapest, 2006.
Balázs Eszter: A „sakktáblától” a lövészárkok mikrovilágáig: az első világháború régi és új történeti megközelítései = Múltunk, 2010/3., 109-131.

 
Készítette: Csunderlik Péter

 
Az első rész alábbi linken érhető el:
Gondoljuk újra a Nagy Háborút! – I. rész