Örmények

Pusztába kiáltott szó – az örmény népirtás az első világháborúban

„A hullák már említett leúsztatása az Eufráteszen, amelyet Rumkahlban, Biredijkben és Djerabulusban figyeltek meg… 25 napon át tartott” – kezdte Hollweg birodalmi kancellárnak írt beszámolóját Walter Rössler aleppói német konzul 1915 júliusában.

Az örmény népirtásnak a tudományos álláspont szerint 600–800 ezer, míg a törökök véleménye szerint 200–300 ezer áldozata volt. Az első világháború árnyékában lezajlott események „megnevezése” a mai napig vita tárgyát képezi. Míg Németország 2015. április 24-én szavazott arról, hogy elismeri genocídiumként az örmények ellen elkövetett szervezett gyilkosságokat, addig Törökország nem hajlandó elfogadni az „örmény népirtás” fogalmát. Az Európai Parlament (EP) néhány napja (2015. április 16.) határozatban szólította fel a török kormányt, hogy ismerje el az örmények ellen száz évvel ezelőtt elkövetett „atrocitásokat” népirtásként, azonban mindez süket fülekre talált: „a törököknek tiszta a lelkiismeretük”. A határozatban az EP azt is sürgeti, hogy Törökország hozza nyilvánosságra az örmények kiirtásával kapcsolatos teljes archívumot.

Az örmény népirtás emlékezete - USA
Az örmény népirtás emlékezete – USA

 
A 20. század első szervezett népirtása nem volt előzmény nélküli. Közel kétmillió keresztény örmény lakott a század elején az Oszmán Birodalomban, elsősorban Kelet-Anatólia területén. A legnagyobb kisebbségét adó népcsoport tagjai nem viselhettek fegyvert (de a Nagy Háborúba minden fenntartás nélkül bevonultatták őket), magas adókat vetettek ki rájuk, és az iszlám bíróságokon tanúvallomásuk nem volt elfogadható egy muszliméval szemben. Az örmények kárára elkövetett atrocitások II. Abdul-Hamid (1876–1909) idején felerősödtek, majd az ifjútörök nacionalista kormányzat idején egyre élesebbé váltak a törésvonalak a muszlimok és a nem muszlimok között.

Törökország 1914. október 29-én lépett be a háborúba a központi hatalmak oldalán, és a csaták örve alatt, Németország fedezékének biztos tudatában, megvívta saját „magánháborúját” az örmények ellen. A népirtásról – aminek hivatalos kezdetét 1915. április 24-ére, 250 örmény értelmiségi kivégzésének napjára teszik – többször is kapott írásos tájékoztatást a Német Császárság.

Berlint a mészárlás ténye egyáltalán nem indította meg. Szövetségesének elvesztésétől való félelme miatt elfogadta a konstantinápolyi kormány érvelését, amely az örmények üldöztetését katonai (és nemzetbiztonsági) okokkal indokolta. Az intézkedések, vélte Hans Freiherr von Wagenheim német nagykövet, habár „nagyon kemények”, de „sajnos elkerülhetetlenek”. A központi hatalmak sajtója természetszerűleg nem tudósított a szervezett gyilkosságokról, de az antant lapjainak hasábjain számon kérték Németországon a szörnyű vérontást. Ez késztethette arra Berlint, hogy védekezzék a vád ellen, miszerint ő maga kezdeményezte volna a lakosság deportálását – figyelmeztették Törökországot, hogy csak annyiban támogatják ezt, „amennyiben a katonai szempontok indokolják”. A törökök nem vették figyelembe a német kérést, és a német katonai vezetők között is jócskán akadt olyan, akik szerint: „Az örményeket most többé-kevésbé kiirtották. Ez kemény dolog, de hasznos.” Egyedül Paul Wolff-Metternich gróf, 1915 novembere óta konstantinápolyi nagykövet írta meg Theobald von Bethmann Hollweg kancellárnak, hogy „az örmény borzalommal szemben feltétlenül erősebb eszközök szükségesek” – de néhány nappal később át is kellett adnia posztját. Németországnak az volt az érdeke, hogy Törökországot maga mellett tartsa, és eközben mindegy volt neki, hogy az örményeket elpusztítják-e vagy sem.

A kitelepítetteket a szíriai Deir ez-Zor városába és a környező sivatagba „kísérték”. Otthonaikból semmit nem vihettek magukkal, élelemmel és vízzel sem látták el őket. Sokan közülük el sem érték a célállomást: éhen vagy szomjan haltak, holttesteik temetetlenül hevertek az út szélén. A férfiakat sok esetben lemészárolták, a hullákat kettesével összekötötték és a folyókba dobták – ezt a jelenséget írja le Rössler fent idézett beszámolója is.

Az örmény népirtásnak – és egy sikeres kitörési kísérletnek – állít emléket Franz Werfel világhírű regénye, A Musza Dagh negyven napja. Főhőse, az örmény származású, de Franciaországban élő Gabriel Bagradjan családjával együtt 23 év távollét után tér vissza ősei házába 1914 nyarán. Falujának (és még hat környéki községnek) lakói végül mégis az elidegenedett, „már csak akadémiai értelemben örménynek számító” Bagradjan vezetésével barikádozzák el magukat Musza Dagh hegyén, mintegy ötezren, szembeszállva a kitelepítési paranccsal megbízott törökökkel. Az „erőd” életben maradt lakóit végül negyven nap után francia hadihajók mentik meg és viszik „egy boldogabb világ” felé.

 
Felhasznált irodalom:
Az első világháború. A 20. század őskatasztrófája. Szerk.: Stephan Burgdorrf, Klaus Wiegrefe. Budapest, 2010.
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/ormenyek_nepirtas_1915_torok_jogfosztottsagban
Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja. Budapest, 1973.

 
Készítette: Kaba Eszter