Vasárnapi Újság

Löwen pusztulása – egy fiatal önkéntes levele

A német csapatok 1914. augusztus 4-én rohanták le Belgiumot, ahol a vártnál nagyobb ellenállásba ütköztek a belga haderő részéről. A harcok során közel 5000 német katona esett el. (Ez a szám utólag eltörpül a későbbi csaták áldozataihoz képest, de ekkor még a háború elején járunk). Mivel az első számú célpontnak Franciaországot tartó németek nem számítottak ilyen mérvű ellenállásra, hamarosan egy tévhit kezdett elterjedni katonáik soraiban. Eszerint az orvlövészek (franc-tireurs”, az alábbi levélben franctireurök) és a partizánok rajtaütései miatt szenvedték el jelentős veszteségeiket.
A valóságban azonban a rosszul kiképzett és az első csaták veszteségeitől sokkot kapott német sorkatonák a francia és belga hadsereg utóvédharcát, illetve a saját csapataik (koordinálatlan) tüzét vélték sokszor gerillatámadásoknak. A német tisztek – a rend helyreállítása helyett – maguk is terjesztették ezt a tévhitet, és jóváhagyták a polgári lakosság egy részének túszul ejtését és minden tárgyalást vagy formaságot mellőző kivégzését. A német főparancsnokság, a partizánakciókról szóló álhírek kézhez vétele után, elrendelte azok mindenáron való elnyomását, pedig a valóságban a belga polgári lakosság – néhány helyi kivételtől eltekintve – nem fejtett ki ellenállást a németekkel szemben.
A megtorlás a német előrenyomulás irányában fekvő területeket érintette, köztük Leuven (németül: Löwen) városát is, ahol 1914. augusztus 25-ét követően a megszállók több mint 200 polgári lakost végeztek ki és közel 2000 házat romboltak le. Ez azt eseményt örökíti meg egy németországi magyar családból származó katona levele, a Vasárnapi Újság 1914. október eleji számában. A 18 éves fiatalembert a háború kitörése Hamburgban találta, s ő mint önkéntes csatlakozott a Belgiumban állomásozó német hadsereghez, így többek közt jelen volt Leuven elfoglalásánál is. Az újság kommentárja szerint: „Élményeiről rendkívül érdekes levelet irt szüleinek. A nagy háború egyik legkomorabb epizódja szemléletesen, a frissen átélt dolog minden izgalmával van benne a levélben, a melyet lapunk egy barátjának szívességéből itt közlünk, a magánérdekű részletek elhagyásával.”

(Az összesen több ezer polgári lakos kivégzése miatt a nemzetközi közvélemény, amely korábban is szimpatizált az országgal, ekkor teljes mértékben Belgium mellé állt. Az antant hatalmak immár „jogos háborút” vívhattak a lovagiasság, a hadviselés szabályait megszegő németek ellen, ezzel jelentős propaganda-eszközt kaptak a kezükbe.)

Löwen pusztulása = Vasárnapi Újság, 1914. október 11.

Készítette: Prosinger Lívia

Vasárnapi Újság, 1914. október 11.

Kedves jó szüleim!

Tirlemont mögött K. százados megadta nekünk az instrukciókat. Nekem két kerékpáros embert kellett kiválasztanom és ezekkel előre mennem Löwenbe, azzal a feladattal, hogy keressem meg törzskarunkat, szerezzek beszállásolási cédulákat, ezeket küldjem vissza az emberekkel és magam maradjak ott, mint K. százados helyettesítője, a hadosztályparancs átvételénél. Másfél órai kerékpározás után korán megérkeztem Löwenbe. Útközben az utak tele voltak véget nem érő hadoszlopokkal, muníciós és élelmiszer kocsikkal. Löwen táján rengeteg katona táborozott. Löwenben megtudtam, hogy törzskarunk Hérentbe ment, amerre állítólag angolok és belgák támadtak, de visszaverettek. Csak még tüzérséggel kellett utánuk lövetni. El akartunk menni az első két ház mellett az úton, amikor figyelmeztettek, hogy a lakosok mindenünnen lövöldöznek a mieinkre.
Hérent főutcájáig mentem. Ott megállított a főtörzsorvos, hogy veszedelmes a faluba bemenni, vigyázzak. Inkább ott maradtam tehát és a főtörzsorvos rendelkezésére bocsátottam magamat. Az első ház mellett kötözőhelyet állított fel, s már volt is egy sebesültje. Ezt bevitték az első házba, ahol jó emberek laktak. Könyörögtek nekem, kíméljem őket, fölírtam ajtajukra: „jó emberek, kímélendők”. Szemben ezalatt már égett az első ház, melyet láthatólag a menekülő lakók gyújtottak meg. A főtörzsorvos kérdett, nem félek-e az utcán végigmenni, megnézni, hogy a másik oldalán nincsenek-e sebesültek. Természetesen engedelmeskedtem és végigmentem kerékpárral az utcán, amely tömve volt franctireurökkel. Lőttek is rám, közelről, de nem találtak el; levetettem magamat a földre és magam is kétszer lőttem revolveremből, két ablakba, amelyekből lőttek. Erre a sebesültünket kivittük a házból s a lakók is kértek, hogy velünk jöhessenek. 9 óra volt, azt gondoltam, kerékpárommal csatlakozhatom valami csapathoz, hogy Löwenbe menjek.
Közben sok tüzérség ment arra, leadott néhány lövést, aztán gyalogság jött. Az első szakasz zárt sorban ment be az utcába, a második is. Odakiáltottam a második szakasz hadnagyának, hogy lőnek a házakból, jobb lesz rajvonalba fejlődni. Két perccel később, mint a jégeső hullottak ránk a golyók minden házból. A mi csapataink is lövésekkel feleltek, úgyhogy mi az utcamélyedésben, ahol állottunk, kereszttűzbe jutottunk. Hirtelen 20—30 tüzérségi ló jött megvadulva az utcán. Megvadultak és elszabadultak. Az utcán sok gyalogos állott, részben kerékpárokkal. Természetesen a legnagyobb életveszélyben voltunk. Bedobtam a kerékpáromat az utcamélyedésbe, és én is földön kúszva utána mentem. Jobbra és balra röpködtek a golyók körülöttem. Veszteg maradtam. Ez volt az én tűzkeresztségem, sajnos nem csapatokkal, hanem csak hitvány franctireurökkel szemben. Közben a mi embereink berohantak a házakba és mindent felgyújtottak, csakhamar lángban volt a falu. Ekkor előnyomult a 33. ezred, egyre sötétebb lett, már csak a tűz fényénél ismertük fel egymást.
Autóink visszajöttek a frontból, de a tisztek helyett sebesültekkel voltak tele. Közelemben álltak meg, s én azonnal szereztem nekik kávét és vizet. Borzalmasan nyögtek. Vártam még egy fél óráig, mikor egy század jött arra, kissé rendetlenül. Valamennyien bementünk a századdal Löwenbe. Itt jelentették, hogy pont 9 órakor a város minden házából lőttek a mieinkre. A piactéren állott a málhánk. Négyszögletű tér, teljesen körülvéve házaktól, tehát a málha mind a négy oldaláról tűzben volt. Elesett 32 ló, sok ember megsebesült s egy hadnagy életét vesztette. Természetesen nagy kavarodás támadt, de csapataink kitűnően tartották magukat. Ugyanígy állt a dolog a vasúti állomás terén. Ez is tele volt csapatokkal, mikor a lövöldözés kezdődött. Mondják, hogy gyilkos dolog volt. A támadás hirtelensége roppant károkat okozott. Mint utóbb kiderült, a fickók, civilbe öltözött katonák, a házakba befalazott gépfegyverekkel is lövöldöztek, a muníciót kétszersültes skatulyákban tartogatták. Tisztek katonákkal elindultak a polgármestert elfogni, ami sikerült is. Aztán a városházára mentek, egy gyönyörű régi épülethez: az, a templom és az egyetem, a város legnevezetesebb épületei. Az egyetemen csodálatos könyvek voltak, egyike a legszebb román nyelvű könyvtáraknak. A városházán egy tábornokot, sok tisztet és katonát találtunk. Egy zászlóalj katona a tisztekkel a városon át a piactérre ment. Itt az összes házakat meggyújtották s a málhát a vasút előtti térre szállították. Rettentő jelenetek voltak.
A városban a villamos drótok le voltak tépve, vigyázni kellett, mert nagyfeszültségű vezeték volt s könnyen kaphatott az ember villamos ütést. Br. főhadnagy, akivel én mindig együtt maradtam s a többi tisztek fedezettel a pályaudvarhoz mentünk. A töltött fegyver mindig a kézben, gyanús ablaknyitásra mindjárt lőni! A pályaudvar tere tele volt és megkezdődött a dráma; olyan borzalmas, a milyet az emberiség még keveset látott és a melyet le sem lehet írni. Jól mondta egy katona: még egy ilyen éjszaka és soha többé nem fogunk nevetni.
Tehát a pályaudvarhoz mentünk. Itt állott W. tábornok és az egész vezérkarunk. Közben kitudódott, hogy én, mint patrouil-vezető Löwenbe mentem, szóval halottnak tartottak. Ezért nagy volt a lárma, mikor megjelentem. J. azonnal jelentette ezt a tábornoknak, mert ennek már tudomására hozták, hogy elestem. Mikor feszesen megálltam ő excellenciája előtt, ez majdnem eldőlt a csodálkozástól és azt mondta:
– Édes fiam, milyen öröm, hogy megint itt vagy, mind azt hittük, már…
Megölelt és megsimogatta az arcomat. A többi tisztek is kezet fogtak velem és gratuláltak.
– Most már megint megvan a fiacskánk – mondta az egyik.
A tér előtt levő két háztömböt felgyújtották. A bennük levő kávéházak pompás nagy ablaktábláit és márványasztalait szétrombolták; borzasztó volt hallgatni az üveg csörömpölését, a tűz ropogását. Aztán jött a legborzalmasabb. Minden férfit, akár bűnös, akár ártatlan, ha azokban a házakban találták, ahonnan lőttek ránk, azonnal agyonlőttek. Ez veszett gyorsan ment. Katonák hozták elő az embereket, egy tiszt kurtán megkérdezte, melyik házból valók, aztán a tér közepén állókat a kerítéshez vitték, le kellett feküdniük s hogy kíméljék a golyót, csak egy katona lőtt mindegyikbe kettőt. Így ment ez egy álló óráig. Minden két percben egy.
Borzasztó izgalomban voltam. A fárasztó nap, étlenség, álmatlanság még az előtte való napról, a hérenti harc, az átvonulás a városon, a leírhatatlan jelenetek a piactéren, ahol a házak a franctireurökkel együtt égtek le s a kivégzések borzalmasak voltak, minden lövésnél azt hittem, meg kell halnom. Néhány tiszt megpróbált megnyugtatni, azt mondták: bizony, ez a háború. A tisztek és a legénység jogos elkeseredése volt az oka a könyörtelen elbánásnak.
Én mindezt, bármiért történt is, kegyetlenségnek találtam, de szánakozásomból hamar kigyógyultam. Újra, mintegy parancsszóra elkezdtek ránk lövöldözni. Vezérkarunk főnöke, B. kapitány, mindjárt azt ajánlotta, hogy tüzérséget kell felvonultatni és a házakat mindenestül összelőni. Tanácsát azonban nem követték. Csak a balra fekvő háztömböket fosztották ki és felégették. A baloldali házból fehér zászlók tűntek elő s ezért megkímélték az épületet, különben is, stratégiai épületnek akarták a pályaudvarral együtt felhasználni. A könyörület azonban megbosszulta magát. Jó, hogy a házakhoz legközelebb eső tér üres volt. Hátul azonban minden tele volt embereinkkel. Egyszerre gyorstűz kezdődött a baloldali háztömbből. Senki sem gondolt arra, hogy a tüzet viszonozza, mindenki visszafelé menekült. A kerítésnél álló tisztek levetették magukat a földre. Én magam a tömegbe kerültem és majd agyonnyomtak. Néhány higgadtabb tiszt „Megállj!-t kiáltott, sípok szóltak, századok fejlődtek fel, a bajonetteket feltűzték és futólépésben neki a házaknak. Valamennyit elfoglalták, a lakókat agyonszúrták. Most aztán a katonákat századonként a szomszéd utcákba küldték, mindent fel kellett gyújtaniuk.
Rettentő, feledhetetlen éjszaka volt. Már rég nem aludtam, nem ettem, alig tudtam állni, a szememet nyitva tartani, nem volt köpönyegem, borzasztóan fáztam, dacára a lángokból jövő hőhullámoknak, melyek megfulladással fenyegettek. A tűz ropogása, gerendák, tükrök zuhanása, házak összeomlása, közben lövöldözés, időnként muníciós raktárak vagy bombák felrobbanása – elállt a szívem verése.
Csak most tudom, mi mindent bírnak el az ember idegei. A fáradalmak is, melyeken keresztül mentem, – az ember nem is tudja, mi mindenre képes. Nem hittem volna, hogy az ember átlag öt órai alvás mellett ezt mind el tudja viselni. Bizonyára nagy áldozat, amit az ember a hazának hoz. Mégis, mindennek dacára egy pillanatra sem sajnálom, hogy részt vettem mindebben.
Szeretettel csókol, kedves szüleim, valamennyiteket fiatok, kinek neve most a divízió fiacskája.

1914. augusztus 28. péntek