Fogoly vörös katonák a tamperei városháza előtt (Wikipedia)

Függetlenség után. Polgárháború Finnországban

Az orosz forradalom fordulatai nyomán a cár uralma alá tartozó, de azon belül széles körű autonómiát élvező Finn Nagyhercegség is egyre közelebb került az önállósághoz. Még közelebb vitt ehhez a bolsevikok hatalomra kerülése Pétervárott, egyúttal azonban kiélezve az ország belső feszültségeit is. A forradalmi Oroszország és a nagyhercegség egymáshoz való viszonya nem volt tisztázott, és a finn területen állomásozó 40 000 orosz katonától sem lehetett eltekinteni, akik az újabb pétervári fordulat után már akár a Népbiztosok Tanácsa utasításait is követhették. Éppen ezért a finn szenátust (és ezen keresztül a kormányt) domináló polgári, jobboldali politikai erők minél hamarabb szerették volna kimondani a függetlenséget, hogy ezáltal a pétervári szovjetnek a finn munkásokra gyakorolt befolyását is csökkentsék. Különösen azok után, hogy a finn baloldal november 14-e és 19-e között általános sztrájkot szervezett – nem utolsósorban a pétervári szovjet támogatására.

Az 1917. december 6-án kikiáltott függetlenség végül nem okozott komolyabb konfliktust – bár az orosz csapatok egyelőre nem távoztak, de a pétervári kormány december 31-én elismerte Finnország önállóságát –, a belső feszültségek viszont tovább erősödtek. Nagyjából ugyanaz játszódott le a finn társadalomban, mint Pétervárott és a nagyobb orosz városokban. A szociáldemokratákat, az ország legnagyobb pártját a baloldal radikális része folyton forradalomra ösztönözte, amit ők egyelőre visszautasítottak, mert a polgári rendszert tekintették a forradalom első lépésének. Csakhogy a birodalmi rend összeomlása jobban érintette Finnországot, mint arra talán sokan számítottak, a cári csendőrség feloszlatása után a belső rend felügyelete egyre inkább a fegyverkező fehér és vörös gárdák kezébe került. A baloldalon egyre nagyobb teret nyert a hatalomátvétel terve, a kormány pedig érthető módon szerette volna elkerülni az oroszországi forgatókönyvet.

Végül 1918. január 27-én került sor a kenyértörésre. A vörös gárdák átvették a hatalmat Helsinkiben és a nagyobb városokban, és megalakult a népbiztosokból álló kormány. A szenátus az ország nyugati partvidékére, Vaasa városába menekült és innen szervezte a fehér gárdák tevékenységét. A felek támogatottsága a városi-falusi törésvonal mentén szerveződött, a vörösök uralták a fővárost és a nagyobb ipari városokat, a fehérek pedig a falvakban, kezdetben mindenekelőtt a Tamperétől északra fekvő vidéken élveztek támogatást. Közben pedig sürgősen lefegyverezték az orosz csapatokat is.

Ali Aaltonen a vörös csapatok első parancsnoka (Wikipedia)

 
A szembenálló fegyveres erők igencsak szedett-vedettek voltak. Összességében közel 200 000 fő vett részt a harcokban (a fehérek oldalán jórészt sorozott parasztok, a vörösöknél munkásmilíciák). Bár mindkét fél tapasztalatlan katonákat vetett be, a fehérek nemcsak a jobb felszerelésükben reménykedhettek. Már februárban megérkezett 1200 finn vadász, a németek által a cári haderő ellen kiképzett önkéntes is. Ugyanakkor a szenátus döntött arról is, hogy a németekhez fordul segítségért, akik mintegy 13 000 fős erősítést küldtek. A küzdelem végül a fehérek javára dőlt el, április 6-án megnyerték a tamperei csatát, 13-án bevonultak Helsinkibe és májusban a polgárháború hivatalosan is véget ért, legalábbis a harctéren.

Mert a győzelmet követte a megtorlás is, a fehérterror. Ezt ugyan Finnországban is a vörösterrorra adott reakcióként próbálták igazolni, de az áldozatok számát tekintve a különbség meglehetősen nagy volt. A vörös gárdáknak kb. 1600-an estek áldozatul, a fehérterrornak mintegy 10 000-en, és ehhez társult még a hadifogolytáborokban elpusztult 12 000 fő. Ez együtt több mint kétszerese volt a harcban elesett kb. 10 500 áldozatnak, és érthető okból mély nyomott hagyott a háborútól addig megkímélt, amúgy is csak 3 milliós finn társadalomban.

Carl Gustav Mannerheim (Wikipedia)

 
A belső feszültségek tehát valójában nem oldódtak fel, ahogy az ország külső helyzete is bizonytalan maradt. Az új Finnország a németek szövetségese volt, sőt, a kormány egy német herceget, Friedrich Karl von Hessent hívta volna meg a finn trónra. Bár a németek veresége után erről letettek és a köztársasági államformát választották, az orosz polgárháború így is bonyolította a helyzetet. 1918 decemberében a finn parlament az ország első államfőjének (régensnek) jelölte a győztes fehér haderő parancsnokát, Carl Gustav Mannerheimet (aki korábban cári tábornok volt, és csak 1917 szeptemberében lépett ki az orosz hadseregből, majd 1917 decemberében érkezett Odesszából Helsinkibe). Ő mindenképpen támogatni szerette volna az orosz polgárháborúban az ottani fehér hadseregnek a bolsevik Pétervár elleni akcióját, de ez a finn társadalomban – amelynek jelentős része továbbra is a baloldalt, főként a szociáldemokratákat támogatta – akkora ellenállásba ütközött, hogy Mannerheim elvesztette az 1919 júliusában tartott elnökválasztást: a 200 parlamenti képviselőből csak 50-en szavaztak rá, és így az első finn elnök Kaarlo Juho Ståhlberg lett.

 
Felhasznált irodalom:
Jalonen, Jussi: Mannerheim, Carl Gustaf Emil. In: 1914–1918-online. International Encyclopedia of the First World War. Ed. by Ute Daniel et al. Berlin, 2014-10-08. DOI: 10.15463/ie1418.10066
Tepora, Tuomas: Finnish Civil War 1918. In: 1914–1918-online. DOI: 10.15463/ie1418.10084
Alan Palmer: The Baltic. New history of the region and its people. Wodstock & New York, 2005.
Anssi Halmesvirta: Finnország története. Debrecen, 2001.

 
Készítette: Egry Gábor