A keleti fronton az 1915-ben megszállt területeken a német főparancsnokság olyan megszállási rendszert vezetett be, amelynek fő célja a vadnak tartott vidék vélt civilizálása volt. A háború elején rövid idő alatt elfoglalt Belgium azonban Európa egyik legvárosiasabb, legiparosodottabb és legsűrűbben lakott vidéke volt. Ráadásul semlegességének megsértése volt a brit hadba lépés fő indoka is. A keleti területek – Ober Ost – inkább gyarmati jellegű kormányzása itt kevéssé jöhetett szóba.

Annál kevésbé, mivel a német háborús célok szerint Belgiumból német szatelitállam lett volna, ehhez azonban az újonnan bevezetett megszállást vezető Colmar von der Goltz báró, majd az 1914 novemberében őt váltó Moritz Bissing báró szerint nem lehetett sorsára hagyni a belgákat és minden erőforrást a hadsereg számára biztosítani. Ezzel egyetértett Bethmann-Hollweg kancellár is, a hadsereg azonban mindent alárendelt volna a harci sikereknek. A sorsdöntő kérdésben, engedélyezzék-e a belgák számára egy segélyszervezet felállítását, Emil Francqui bankár vezetésével, Goltz és Bissing keresztülvitte az akaratát.

 
Ez azonban nem oldotta meg azt a kérdést, mit is osszanak szét a lakosság körében. Belgium eleve nem volt képes ellátni önmagát, ezt tetézte a német hadsereg jelenléte, és persze a háborús pusztítás. Németország erőforrásait még Bissing sem akarta a belgáknak juttatni, a lakosság ellátására tehát élelmiszer, gyógyszer és ruhanemű semleges országokból történő behozatala kínált volna lehetőséget. Ehhez azonban szükség volt a brit kormány hozzájárulására, hiszen a La Manche-csatorna hajózóútjait az angol flotta ellenőrizte.

A brit kormány azonban, hasonlóan a német vezetéshez, megosztott volt. A tengerészet és az Admiralitás a központi hatalmak elleni blokádot féltette attól, hogy megengedjék a semleges polgári szállítmányok kihajózását Rotterdamban, majd átszállítását Belgiumba. Azzal érveltek, hogy minden könnyen a németek kezébe kerülhet. Ezzel szemben a külügyminisztérium arra hívta fel a figyelmet, hogy nem hagyhatják éhezni a belgákat.

A megoldást egy amerikai üzletember, Herbert Hoover tárgyalásai hozták meg. Hoover megalakította a Commission for Relief in Belgium (CRB) nevű szervezetet, amelynek ő maga lett az elnöke, és az a szervezet saját zászló alatt hajózó teherhajókkal juttatta el készleteket a világ minden tájáról, bár elsősorban az Egyesült Államokból. A CRB hajóit, egy közel hatvan hajóból álló flottát, miután meggyőződtek arról – rendszerint egy erre kijelölt kikötőben –, hogy csak polgári szállítmánnyal hajóznak, a britek nem tartóztatták fel. A németek pedig garantálták, hogy a segélyszállítmány nem kerül német kézbe, hanem az Émile Francqui vezette segélyszervezet és a CRB helyszínen tartózkodó, főként amerikai, spanyol és holland személyzete révén szétosztják a lakosság között.

 
Hoover diplomáciai tehetségére hamarosan újra szükség lett. Az egyezség betartása német oldalon mindig is attól függött, hogy a hadműveleti területet ténylegesen irányító hadsereg miként állt a szállítmányokhoz, és nyilvánvaló volt, hogy garanciájukat csak részlegesen váltják be. Brit oldalon pedig 1915 végén erősödtek fel ismét azok a hangok, amelyek a szállítmányok leállítását követelték, a régi érvekkel. Amíg a brit hadsereg hatalmas áldozatokat hoz a lövészárkokban, a németek készen kapják a blokád kijátszásának lehetőségét. Ráadásul a kormány azt is szerette volna elérni, hogy a semleges országokat is bevonják a blokádba, illetve megtiltani a németeknek, hogy bármit elszállítsanak vagy megvásároljanak Belgiumból, nem csak a CRB szállítmányokat.

Robert Cecil blokádügyi miniszter Hoover ösztönzésére ismét elérte a segélyszállítmányok átengedését, amihez az is hozzájárult, hogy a németek inkább engedtek az exporttilalom ügyében, mivel a segélyszállítmányok folytatása mellett könnyebb volt a briteket felelőssé tenni az ellátási zavarokért. A vita azonban nem ült el. A helyzetet látszólag nehezítette, hogy 1916-ban Hindenburg és Ludendorff került a vezérkar élére, vagyis Ober Ost után a nyugati megszállási területre is kiterjeszthették a befolyásukat. Ludendorff azonban meglepően engedékeny maradt a szállítmányokra vonatkozó garancia kapcsán.

Az igazi problémát a korlátlan tengeralattjáró háború jelentette, méghozzá mindkét oldalon. A német haditengerészet a felszólítás nélküli támadást a CRB hajókra is ki akarta terjeszteni, a britek pedig úgy vélték, hogy a tengeralattjárók okozta hajótérveszteség mellett szükség lenne a szállítmányok leállítására és a CRB hajóknak az antant hadierőfeszítéseinek szolgálatába állítására. Mindezt tetézte az Egyesült Államok hadba lépése, ami ellehetetlenítette az amerikaiakat a CRB-ben.

 
Hoover helyére a brüsszeli spanyol követ, Villalobar márki lépett, aki a spanyoloknak akart nagyobb szerepet juttatni a CRB-n belül. A tárgyalások csak vontatottan haladtak, a britek ugyanis a hajótér lekötöttségét azzal akarták orvosolni, hogy a hollandokat rákényszerítik: minden Rotterdamba befutott CRB zászló alatt hajózó teherszállítóért cserébe egy hasonló méretű hajót küldjenek brit kikötőbe, méghozzá megrakodva. Közben a holland kereskedelmi flotta lényegében a kikötőkben várakozott, vagy megtiltották számukra a kifutást az amerikaiak, így a CRB szállítmányokat svéd vagy norvég hajók továbbították.

A sors furcsa fintoraként a CRB ellátása egyre inkább német forrásokra támaszkodott – holland közvetítéssel. Még 1916-ban megállapodás született arról, hogy a hollandok élelmiszert vehetnek Németországtól (és ezért nem sújtják őket blokáddal), illetve szállítanak Nagy-Britanniába, de az utóbbi egy részét a CRB-nek juttatják és ez a CRB-nek adott brit támogatásnak számít. A hajóforgalom visszaesésével ez utóbbi lett a CRB egyik legfontosabb forrása (miközben 1918 elején már éhínségszerű állapotok alakultak ki Hollandiában); míg a teherhajókat azzal a német szénnel fűtötték, amit a hollandok kifejezetten a CRB számára vásároltak egy külön egyezmény keretében. Végül az amerikaiak hajlandóak voltak Hollandiának gabonát szállítani, megakadályozandó, hogy két országban is éhínség alakuljon ki.

Bár a CRB tevékenysége nem tudta megakadályozni a belga lakosság széleskörű alultápláltságát a háború folyamán, az éhínség kitörését végül elkerülték. Az amerikaiak jelenléte a hadműveleti területen értékes tapasztalatot is jelentett: az 1917-ben az US Food Administration vezetőjévé, majd 1918-ban az egész Európának segélyt nyújtó American Relief Administration (ARA) elnökévé kinevezett Hoover számára a CRB jelentette a mintát. A CRB korábbi munkatársai pedig az ARA vezetői lettek, és 1918 végén kirajzottak Kelet-Európa felé…

 
Felhasznált irodalom:
Johan van den Hertog: The Commission for Relief in Belgium and the Political Diplomatic History of the First World War. 2010. 593–613.
Tracy B. Kittredge: The History of The Commission for Relief in Belgium 1914–1917. H. n., é. n. [1918]
Bruno Cabanes: The hungry and the sick: Herbert Hoover, the Russian famine, and the professionalization of humanitarian aid. In: Uő.: The Great War and the Origins of Humanitarianism 1918–1924. Cambridge, 2014. 189–247.

A képek forrása:
Europeana 1914–1918
http://www.europeana1914-1918.eu/en/contributions/2400
http://www.europeana1914-1918.eu/en/contributions/5356
CC BY-SA http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/

 
Készítette Egry Gábor