Nem kell mindenkinek Jászi Oszkárt „hitvallásának, szent őrületének” tartania, ahogy tette Ady Endre, de talán nem lehet nem elismerni, hogy Jászi a kevés integer 20. századi magyar politikai szereplő egyike. A polgári radikális kör vezére, a Huszadik Század folyóirat és a Társadalomtudományi Társaság alapítója, aki jó eséllyel a századelő egyik legokosabb embere volt, és mégis olykor alapjaiban értett félre problémákat. Talán éppen azért, mert „túl okos” volt, és az eszéből akarta kitermelni a valóságot, hogy egy Lesznai Anna-képet idézzek fel.
Ebből a szempontból tanulságos, ha Jászinak a Huszadik Század zsidókérdés-körkérdésére adott válaszát összevetjük éppen Lesznai Annáéval, és láthatjuk, hogy akkori felesége az érzékenységével mennyivel közelebb jutott a probléma lényegéhez, mint Jászi a maga társadalmi törvényekben gondolkodó, purifikátor intellektusával. Kettejük válaszát olvasva igazán kitűnik, mennyire igaza volt Dienes Valériának, amikor az 1910-es évek feminizmus-vitáiban azt az álláspontot képviselte, hogy a nőknek nem azért van helyük a közéletben, mert ugyanazt tudják, mint a férfiak, hanem mert teljesen mások.
A Huszadik Század említett 1917-es zsidókérdés-körkérdése egyébként éppen az első világháborúra volt reakció, pontosabban a háború által felgyorsított folyamatokra, mint amilyen a középosztályon belüli keresztény-zsidó ellentét és annak fokozott kiéleződése. A zsidókérdés jelentőségére éppen a galíciai stetlek látványa döbbentette rá a keleti (és később a déli) frontot haditudósítóként megjárt Jászit. De a Jászi Oszkár és az első világháború viszonyát feltáró jelen írásom nem életrajzi – hogy hol és mikor dolgozott haditudósítóként – vagy éppen köztörténeti – hogy az Országos Radikális Párttal mikor lett tagja a Választójogi Blokknak –, ugyanis arra voltam kíváncsi, hogy Jászi milyen interpretációit alakította ki az első világháborúnak.
Három pontra kívánok fókuszálni: mindenekelőtt a „háború vagy béke” felvetésre 1914 nyarán, amellyel kapcsolatban a fő kérdés, hogy Jászi megőrizte-e addigi konzekvens „antimilitarista” nézeteit. Az úgynevezett „augusztusi őrület” időszakát venném górcső alá: ha Jászi ebben az időszakban is „háborúellenes” maradt, akkor kijelenthetjük, hogy e tekintetben – a nemzetközi antimilitarista mozgalmat 1914 előtt vezető, ám a német támadással „uszítóvá” váló Gustave Hervével ellentétben – Jászi megőrizte az integritását. Másodszor Friedrich Naumann Mitteleuropa-tervének recepcióját nézném meg Jászi Oszkárnál. Mint már rámutattam, nem sok olyan földrajzi kifejezés van, amely önmagán túlmutató eszmetörténeti jelentőségre tett szert: de mind közül alighanem a „Közép-Európa” futotta be a legnagyobb karriert. 1945 után, a hidegháborús helyzetben annak állítása, hogy létezik egy sajátos történelmi fejlődéssel bíró Közép-Európa” (nem csak „Nyugat-” és „Kelet-”) egyben azt is jelentette, hogy Magyarország nem szükségszerűen tartozik a keleti blokkhoz. Nem véletlenül váltott ki akkora vitát Szűcs Jenőnek Vázlat Európa három történeti régiójáról című munkája. De nem ez volt az első „Közép-Európa”-disputa. Naumann koncepciójának megítélése példátlan módon megosztotta még a baloldali radikális értelmiséget is a háború közepén. Ezért választottam ezt második fókuszpontnak. És végül a harmadik szempont: a „Közép” után Nyugat- vagy Kelet-Európa kérdése: ex occidente lux vagy ex oriente lux [szó szerint: nyugati fény vagy keleti fény], és a fókuszpontom ekképp Oroszország szerepének megítélése lesz Jászi Oszkárnál.
Forrásul Jászi Oszkár nyilvánosságnak szánt publicisztikáját és a bizalmi körrel folytatott magánlevelezését használtam, amelyek elemzése másra-másra alkalmas, de amelyek összevetéséből következtetéseket vonhatunk le az önazonosságra vonatkozóan. Hangsúlyozom, hogy az önazonosság nem önérték. Egy példa: Szekfű és szerzőtársai levelezéséből tudjuk, hogy az 1939-es Mi a magyar? készítésekor tudták, hogy egész addigi munkásságuknak ellentmondanak, amikor életük legpozitívabb képét rajzolják meg a magyarságról mint a legszabadságszeretőbb népről, de Szekfű és Babits úgy voltak, hogy „a német gyarmattá válás” fenyegető árnyékában hazudni kell az olvasóknak: növelni kell az önbizalmukat az ellenállásra. Hogy mi ne legyünk német gyarmat.
A „háború vagy béke” kérdése
Bár az európai értelmiség egy jelentékeny része a világ energetizálását várta a háborútól, ahhoz kétség sem fér, hogy Jászi a békére voksolt. A Világban négy nappal az ultimátum előtt tette közzé a Háború vagy béke (Világ, 1914. július 19.) című írását, amelyben úgy foglalt állást, hogy a háború a délszláv-kérdést megoldani képtelen: „Ott, ahol diákgyerekek bombavetőkké válnak, ahol a halál félelme nem tartja vissza az elkeseredett merénylők kezét: ott diplomaták útján biztosítékot követelni s katonailag keresztülvinni nagyon naiv gondolat.” Ugyanis a Balkánon ugyanazon erők működnek – írta –, amelyek az egységes Németország, Olaszország, mi több: Magyarország kialakulásához vezettek: „a nemzeti államképződés (…) kikerülhetetlen történelmi folyamat”.
Mi tehát a megoldás? Jászi álláspontja következik a nemzetiségi kérdésben a megelőző években kifejtett gondolataiból: „Lehetővé kell tenni a monarchia összes délszláv népének szabad és szerencsés fejlődését. Még talán mindig hatalmunkban áll, hogy Zágráb kulturális fölényét biztosítsuk Belgráddal szemben.” E koncepciót Jászi tizenöt évvel később is kifejtette A Habsburg-monarchia felbomlásában – 1929-ben –, miszerint egy Zágráb-központú, a katolikus horvátok által dominált, szövetséges délszláv állam lehetett volna a megoldás a Balkán-problémára és a nagyszerb törekvések lefegyverzésére. Ismert, hogy Habsburg-könyvének szövegét a centripetális és centrifugális erők köré szervezte. E fogalmakat már 1914-ben is használta, mivel azt írta: „a délszláv kérdés békés megoldása elsősorban magyar érdek, mert a centrifugális tendenciák első áldozata a mi Fiuménk lesz”.
A magyar parlamentet – „a kivándorlás, az analfabetizmus és a tüdővész hazájának” parlamentjét – azonban alkalmatlannak tartotta a probléma megoldására: „úri kaszinó”, „kalandorok és uzsorások kórusa”, „herék”, „nincs még a világon ilyen parlament’”– írta. Az eme sötét színekkel megfestett, 1914-es Régi Magyarországgal szemben pedig az Új Magyarországot állította Jászi a szövegben:
„A délszláv kérdést csak a polgári és a munkás új Magyarország szövetsége oldhatja meg, mely kikergeti az országból úgy a dzsentrit tápláló nemzetiségi mumust, mint a gyűlölet és elkeseredés fakasztó irredentizmusát; mely jogot, földet és műveltséget adva, megteremti a dolgos emberek szövetségét a herék uralmával szemben”.
A Balkán-probléma mélységét helyesen látó tudós, politikai célja – az idealizált Új Magyarország felépítésének szándéka – miatt a jelenét szélsőségesen szelektíven és sötéten látó politikus és a gyűlölködő hangnemtől sem tartózkodó, aszimmetrikus ellenfogalmakkal (mint a munkás – here) operáló publicista keverednek ebben a szövegben.
De az üzenet egyértelmű: a háborút elutasítja a nyilvánosság előtt. Miképp legbelső körében is: már a hadüzenet után, az „augusztusi őrület”– mikor a toposz szerint széles tömegek ünnepelték a háború kitörését – idején Jászi azt írta Adynak: „Ha valami csoda nem jön, a világtörténelem legnagyobb katasztrófája előtt állunk.” (1914. augusztus 3.). A háborút pedig „a civilizáció felborulásának” nevezte (1914. augusztus 12.). A hónap végén Jászi azonban már jóval pozitívabb hangot ütött meg: „lehetetlen olyan világesemények közeledését észre nem venni, melyek nagy kárpótlásokat, sőt boldogságokat fognak nyújtani a jövőnek a jelen gyötrelmeiért” (1914. augusztus 27.) és „túl pesszimistának” nevezte Adyt.
Vagyis Jászi Oszkár egy hónap alatt eljutott a teljes kétségbeesésből oda, hogy kifejezetten pozitív várakozásokkal tekint a jövőbe. Mi történt? Jászin is erőt vett az augusztusi őrület?
A Közép-Európa-vita az „új nemzetköziség” kontextusában
Az optimizmus oka, hogy Jászi a katonai tömbök létrejöttét eredményező világháborúban felismerte a „nemzetköziség”, a „világállam” felé haladás katalizátorát: „A szövetséges államok már a legszélsőségesebb gazdasági és financiális együttműködés terepei” – jegyezte fel Az új nemzetköziség felé című 1915-ös írásában (Világ, 1915. június 21.) Miért örvendett ennek Jászi? Azért, mert a nemzetek közti együttműködésre épülő világállam-utópiában jelölhetjük meg a polgári radikális mozgalom végső célját. Ez a mindenféle vámtól mentes világállam az „örök békét” is megteremtené – vélték. Márpedig ha a szembenálló katonai tömbön belüli országok között teljessé válik az együttműködés, akkor már csak egy lépésre kerülünk az „Európai Szövetséges Államoktól” – 1916-ban így hívta Jászi –, hiszen akkor már csak a két tömbnek kell kiegyeznie és egymással a szövetségre lépnie.
Tudni kell, hogy Jászi a kisállamokat ha nem is életképtelennek, de kevésbé produktívnak tartotta: példaként szembeállította egymással az USA és Montenegró teljesítőképességét. E nézete csak erősödött, mikor 1916 tavaszán Montenegrót is megjárta haditudósítóként: Braun Róbertnek írt levelében Montenegrót „a kisállamiság szomorú csődjének” nevezte.
Ez volt tehát az az elméleti alapállás, ahonnan nézve megláthatta a pozitívumot a háborúban, amelynek ha vége lesz, „legalább félévszázados békeidőszak fogja követni” – vélte (noha az csak fegyverszünet lett húsz évre). „Az internacionalizmus ügye mesebeli léptekkel vágtat végig a világon” – írta Jászi az új nemzetköziséget ünneplő írásában, és eme optimizmus miatt állt ki 1916-ban Friedrich Naumann Mitteleuropa-koncepciója mellett, amikor a Társadalomtudományi Társaság 1916 kora tavaszán egy kilencüléses vitanapot rendezett Naumann-nak az évben magyarra is fordított könyvéről, amellyel szemben a Huszadik Század körének több tagja is gyanakvóbb volt. De úgy tűnik, Jászi nem érezte kellőképp, hogy – a Bethmann-Hollweg kancellár és a német gazdaság körök támogatását élvező – Friedrich Naumannak a Mitteleuropa című 1915-ös munkája a központi hatalmak vámszövetségének és szoros gazdasági együttműködésének gondolatával a német birodalmi terjeszkedési szándékot, egy későbbi kifejezést visszavetítve a tágan értelmezett Közép-Európa gleichschaltolását takarta a korlátlan német tőkekivitel útján.
Jászi azonban úgy értelmezte a maga előadásában: „Közép-Európa megalkotása (…) a korai középkortól szakadatlanul folyó egységesülési és az »örök béke« területeit kiterjesztő társadalmi törvényszerűségnek logikus folytatása volna s azt jelentené, hogy Ausztria-Magyarország és Németország népei egymással és mindazon népekkel szemben, melyek e gazdasági és katonai szövetséghez még csatlakozni fognak, az »örök béke« állapotába jutnának, hogy 120—150 millió ember élvezhetné Közép-Európában az óriási világpiac, a teljes forgalmi szabadság és az egyre fokozódó szellemi és erkölcsi érintkezésnek a kultúrát és a demokráciát okvetlenül és hatékonyan fejlesztő előnyeit. Közép-Európa ugyan még nem jelenti a világbékét, sőt magában véve Európa végleges békéjét sem, de óriási lépés volna ebben az irányban”.
A Mitteleuropa gondolatával szembehelyezkedők – mint például Kunfi Zsigmond és Ágoston Péter – aggályaival szemben Jászi fő érve az volt, hogy Ausztria fejlettebb „gazdasági és kulturális élete” is „termékeny” befolyást jelent Magyarország fejlődésére. Ezek után okkal várható, hogy „a szövetségnek kiterjesztése Németországra még nagyobb lendületet fog adni ugyanennek a fejlődésnek” – állította. „Nyugati” mintaadó államokat követve felépíteni az Új Magyarországot – ez a „cél” mint konstitutív mag állandó volt Jászi gondolkodásában első közéleti szerepvállalásai óta. Ex occidente lux – mondhatnánk. Vagy mégsem?
Ex oriente lux?
Jászi a Közép-Európa-előadásában a „védővámos politika” kudarcát még éppen Oroszországgal illusztrálta – mint annak fő felelősét – azzal, hogy az „orosz kolosszus” olyan alacsony gazdasági-kulturális színvonalon áll. Írások sorában érvelt a cári Oroszország „sötétsége” mellett, miért pont innen törne ki a fénysugár? Az internacionalizmusban való hite vezette ahhoz, hogy Jászi egy csapásra revideálja Oroszországgal kapcsolatos nézeteit, és egy „barbár”, elnyomó állam helyett a világforradalom avantgárd, élenjáró és mintaadó alakulataként tekintsen rá, amint kitört a februári forradalom. Az Ex oriente lux! című cikkében (Világ, 1917. március 25.) írja le a következő sorokat: „…hamarabb, mint remélhettük volna, mintha a küzdő elméknek a sötét és álmatlan éjszakában máris előlegezett választ akarna adni a történelem szelleme: hatalmas fénysugár világítja meg a keleti horizontot, mely nem Oroszország, de egész Európa, sőt az egész világ megújhodásával kecsegtet.”
Okkal vélhetjük, Jászinak az „oroszországi változásokra” írt lelkendezése is annak esete, hogy a Társadalomtudományi Társaságot alapító, „tényeket, tényeket és megint csak tényeket” követelő Jászi „az eszéből” és persze a vágyaiból akarta kitermelni a valóságot. Hogy 1917-es helyzetértékelése téves volt, elég könnyű belátni. Erkölcsi erejére vall, hogy ezt maga is megtette, mikor az 1930-as években szakított Károlyi Mihállyal, leírva, hogy „ami Oroszországban történik”, nem „megváltás”, hanem „a katonai diktatúrák folytatása” (Károlyi Mihályhoz, 1930. május 21.).
Az igazat, nem a valódit
Azt hiszem, három részkérdés vizsgálatát is kiállta a Jászival kapcsolatos hipotézisem, amelyet Adyval szólva: „szívvel állok”. Jászi Oszkárt a 20. és 21. századi magyar történelem kevés integer politikai szereplője között tartom számom. Talán nem túl cinikus kijelentés, ha azt mondom, integritása egyben oka politikusi „bukásának” is. Értelmiségiként sikeresebbnek tekinthető: hosszan lehetne sorolni úttörő érdemeit a „szociológiai szemlélet” érvényre juttatásában, noha ez a szemlélet többször félrevitte: az élet sokszor irracionális, a Moby Dicket üldöző Ahab kapitány monomániáját nem lehet a szociológiai szemlélettel megmagyarázni. De a negatívumokra rámutatás – tévedései, egyoldalú állásfoglalásai, aszimmetrikus ellenfogalmakban gondolkodásának félrevezető volta – egyáltalán nem érinti Hayden White-i értelemben vett klasszikusi státuszát. Hogy eme klasszikusságra egy végső példát szolgáltassak, utalnék arra az ismert koncepcióra, amely szerint a modernitás szélsőséges és elnyomó kollektivista ideológiáit, a bolsevizmust, a fasizmust és a nemzetiszocializmust az első világháború termelte ki. Ezeknek az egyént jobb esetben csak feloldó, rosszabb esetben megsemmisítő ideológiáknak az 1920-as évektől bekövetkező térnyerése teljesen rácáfolt Jászinak a Közép-Európa-vitában mondott következő szavaira: „Kell, hogy a mai rettenetes világkrízis minden tisztességes emberben még jobban kifejlessze az egyéni felelősség érzetét (…) Cselekedjél úgy, mintha sorsdöntő tényező volnál!”
Jászi az akkori helyzetmegítélésében megint csak tévedett, azonban mégis neki adok igazat.
Felhasznált irodalom:
A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. Budapest, 1917.
Jászi Oszkár: A Habsburg-monarchia felbomlása. Budapest, 1983.
Jászi Oszkár: Középeurópa = Huszadik Század, 1916/6-7. 446-461.
Jászi Oszkár publicisztikája. Szerk.: Litván György – Varga F. János, Budapest, 1982.
Jászi Oszkár válogatott levelei. Szerk.: Litván György – Varga F. János, Budapest, 1990.
Fodor Gábor: Gondoljuk újra a polgári radikálisokat. Budapest, 2004.
Litván György: Jászi Oszkár. Budapest, 2003.
Mérei Gyula: Polgári radikalizmus Magyarországon, 1900-1919. Budapest, 1947.
Naumann Frigyes: Közép-Európa. Budapest, 1916.
Pók Attila: A magyarországi radikális demokrata ideológia kialakulása. A „Huszadik Század” társadalomszemlélete (1900-1907). Budapest, 1990.
Készítette: Csunderlik Péter
