Nem sok olyan földrajzi kifejezés van, amely önmagán túlmutató eszmetörténeti jelentőségre tett szert: ezek közé tartozik például az „Ormánság” vagy a „Viharsarok”, de mind közül alighanem a „Közép-Európa” futotta be a legnagyobb karriert. 1945 után, a hidegháborús helyzetben annak állítása, hogy létezik egy sajátos történelmi fejlődéssel bíró, egységesnek tekinthető „Közép-Európa” (nem csak „Nyugat-” és „Kelet-Európa”) egyben azt is jelentette, hogy Magyarország nem szükségszerűen tartozik a keleti blokkhoz. Nem véletlenül váltott ki akkora vitát Szűcs Jenőnek elsőként a Bibó-emlékkönyvben publikált Vázlat Európa három történeti régiójáról című munkája az 1980-as évek elején. De nem ez volt az első „Közép-Európa”-disputa. Ám mielőtt a Friedrich Naumann munkája által kiváltott első világháború alatti vitára kitérnék, visszamennék jó pár évtizedet az időben.
A 19. század közepén, mikor a Habsburgok még komolyan ambicionálták, hogy a vezetésükkel valósuljon meg a nagynémet egység, a német „értelmiséget” némi túlzással kirázta a hideg egy egységes „Közép-Európa” gondolatától, hiszen az önálló Németország megalakításának szándékával – amely 1871-ben valósult meg – éppen a Habsburg Birodalom alóli végleges emancipációt célozták. A 20. század elejére azonban fordult a kocka: az egyesülést követően Németország Európa legdinamikusabban fejlődő hatalma lett, amelynek többé nem kellett tartania az Osztrák–Magyar Monarchiától. A „Második Birodalom” gazdasági-politikai öntudatának lenyomata a Bethmann-Hollweg kancellár támogatását élvező liberális képviselőnek, Friedrich Naumannak a Mitteleuropa című 1915-ös munkája, amely a központi hatalmak államai vámszövetségének és szoros gazdasági együttműködésének gondolatával akkorát robbant, mint egy negyvenkettes lövedéke. A Huszadik Század folyóirat – Litván György szavaival a „szociológia első magyar műhelye” – 1916-ban egy másfél hónapon át húzódó vitát is rendezett a magyarul is megjelent (Naumann Frigyes: Közép-Európa. Bp., 1916.) Naumann-munkáról, amely „arra a feltételezésre épül, hogy az első világháborúban egymás ellen harcoló országok a háború befejezése után is folytatni fogják a küzdelmet, nem a fronton, hanem gazdasági háborúk formájában”. A Mitteleuropa megosztotta a magyar értelmiséget. A német–osztrák–magyar (továbbá balkáni) vámunió programja ugyanis német birodalmi terjeszkedési szándékot, egy későbbi kifejezést visszavetítve a tágan értelmezett Közép-Európa gleichschaltolását takarta a korlátlan német tőkekivitel útján (Törökország csatlakozásával pedig végképp realitássá válhatott a Berlin-Bagdad vasútvonal német víziója). E célból – ám hivatalosan az amerikai olcsó import elleni oltalom okán – már Naumann munkája előtt bő egy évtizeddel megalakult a Mitteleuropäischen Wirtschaftsverein (Közép-európai Gazdasági Egyesület). És azzal, hogy az első világháború kitörésével „érlelődött annak lehetősége”, hogy a német ipari és kereskedelmi körök elveszítik „nyugati, tengerentúli, dél-amerikai” piacaikat, Németországban „újult erővel csaptak föl a Közép-Európa-gondolat hullámai” – írta a kérdésnek szentelt munkájában Irinyi Károly. A papíron gazdasági koncepcióban azonban a magyar értelmiség egy része sem ismerte fel a német „imperialista” ambíciókat. Például Jászi Oszkár sem érzékelte a veszélyt, mivel az egységes Közép-Európát egy újabb lépcsőnek tekintették a polgári radikális mozgalom végső célja, az „örök békét” megteremtő világállam felé.
Friedrich Naumann munkája ugyan csak 1915 októberében jelent meg, de a koncepció már 1915 januárjában készen állt, amelyet a szerző előadások sorozatában mutatott be. Kelet és Nyugat közt címmel tudósított a Világ Naumann budapesti előadásáról 1915. február 16-án, és a cikk szerzője – továbbá a jelenlévő hallgatóság a tudósítás szerint – szinte nem is realizálta, hogy mekkora a tét. A német térhódítás veszélye ugyanis kétségkívül reális volt: az Osztrák–Magyar Monarchia az első világháború során fokozatosan és szinte teljesen alárendelődött Németországnak. Ám mire meg is pecsételték az együttműködést az 1918. október 11-én megkötött, húszéves vámszövetségről szóló salzburgi egyezménnyel, annak a pontosan egy hónappal később bekövetkező háborús vereség miatt már nem volt jelentősége.

Felhasznált irodalom:

Berend T. Iván: Válságos évtizedek. A 20. század első fele közép- és kelet-európai történetének interpretációja. Budapest, 1987.
Gyáni Gábor: Történészviták hazánk Európán belüli hovatartozásáról. = Történészdiskurzusok. Budapest, 2002. 231-240.
Irinyi Károly: Mitteleuropa-tervek és az osztrák-magyar politikai közgondolkodás. Budapest, 1973.
Kelet és Nyugat közt – Naumann Frigyes előadása = Világ, 1915. február 16.
Litván György: Jászi Oszkár. Budapest, 2003.

Készítette: Csunderlik Péter

Világ, 1915. február 16.
Kelet és Nyugat közt – Naumann Frigyes előadása

Naumann Frigyes, a nagynevű tudós, a német birodalmi gyűlési képviselő ma délután, nagyszámú és előkelő közönség előtt tartotta meg előadását a Lloyd-Társulat dísztermében. Ott voltak az előadáson: Wekerle Sándor, Berzeviczy Albert, Szterényi József, Matlekovits Sándor, György Endre v.[alóságos] b.[első] t.[itkos] tanácsosok, Vadász Lipót államtitkár, báró Kohner Adolf, Radó Sámuel, Simon Jakab udvari tanácsosok, Giesswein Sándor pápai prelátus, Gelléri Mór királyi tanácsos, Gratz Gusztáv, báró Lévay országgyűlési képviselők, dr. Marczali Henrik egyetemi tanár és még számosan. „Kelet és Nyugat közt” volt Naumann előadásának címe és fejtegetéseit mindvégig feszült figyelemmel hallgatta a közönség.
A politikai és gazdasági áramlatok Nyugatról Keletre s megfordítva adják a mai helyzetnek magyarázatát, s a bekövetkezett események kiindulását a 18. század vége óta különösen. Mindenekelőtt a központi hatalmak és az ellenség helyzetét ismertette. Markáns vonásokkal jellemezte a német birodalom s a monarchia keleti és nyugati ellenségeit, a franciát, angolt és oroszt, s mindazokat a rugókat, melyek a jelenlegi ellenségeskedésre vezettek. Érdekes összehasonlítást tett a bécsi kongresszust megelőző s a kongresszuson érvényesülő és a mai külpolitikai helyzet között. Kimutatta, hogy úgy a tengeri legfőbb hatalom kérdése, mint Elzász-Lotharingia ügye, Galícia és Orosz-Lengyelország dolga már akkor is napirenden voltak, s mind a mai napig egyik kérdés sem nyert végleges megoldást s csak a most folyó nagy küzdelem hozhat ezekben döntést. Részletesen fejtegette a napóleoni hadjáratot, a porosz-osztrák, osztrák-francia, francia-német hadjáratokat, majd a berlini kongresszus nyomán beállott helyzetet, mely a monarchia és Németország szövetségében megteremtette a mai eseményekben döntő jelentőségű hatalmi erőt. Innen vezette le azt a helyzetet és erőt, melyet ma a központi hatalmak, kart karba öltve, a Kelet és Nyugat áramlásaiban mint döntő jelentőségű tényezőt képviselnek. A berlini kongresszusig az az erő, mit a központi hatalmak jelentenek, szervezetlenül állott. Bismarck és Andrássy voltak a szerveződési folyamat megindítói. A porosz-osztrák háború után ezideig, ha az osztrák verekedett, a porosz állt lábhoz tett fegyverrel, mikor meg a porosz vette kezébe a fegyvert, az osztrák-magyar monarchia volt az események tétlen szemlélője. Az új helyzet kulcsa épp az itt bekövetkezett változásban keresendő; így érthetjük meg, hogy a Kelet és Nyugat felől áramló ellenségeskedéssel a központi hatalmak eddig diadalmasan állottak meg s így tart ez, ez igaz meggyőződése, a nagy harc befejezéséig is. Ebben a háborúban, amely Keletet és Nyugatot Németország ellenségei sorába állította, a központi hatalmak minden irányba diadalmaskodni fognak.
Az illusztris előadót, akit megjelenésekor báró Kohner Adolf, a Lloyd-Társulat elnöke üdvözölt, a közönség lelkes ovációban részesítette.