Gyilkossági ügyet tárgyaltak elsőként a világháború idején Budapesten – minderre szeptember 15-ig kellett várni, ám az nem a háború kitörése miatt húzódott ilyen sokáig, hanem a bíróságokon általában szokásos nyári szünet miatt. Fennakadást inkább az okozhatott volna, hogy a gyilkossági ügyekben esküdtbíróság ítélkezett, amit az 1896. évi bűnvádi perrendtartás vezetett be. Korábban ezt többször elvetették – az egyik legnyomósabb érv az volt ellene, hogy az ország összes megyéjében esküdtbíróság esetén nem volna garantálható a magyar nyelvű ítélkezés. A  dilemmát 1914-ben persze nem ez okozta, hanem az, hogy a mozgósítás közepette hogyan gondoskodjanak esküdtekről. A megoldás az volt, hogy többségében már nem hadköteles korúakat hívtak be esküdteknek.
Maga az eset nem volt rendkívüli. A száraz tények: egy 21 éves, Budapesten munkát kereső napszámos megölt egy ferencvárosi prostituáltat a fizetés körül kialakult dulakodás során.
A prostitúció ekkor önmagában nem volt büntetendő, a korabeli törvények azonban  keretek közé szorították. A kiegyezés után csak bordélyházak működhettek, de 1884-től működési engedély kaptak ún. magánkéjnők is, ám a hatóságok az ún. garniszállók ellen sem tudtak fellépni, ahol általában egy nő és egy férfi vendég „szállt meg” egy-két órára. A századforduló után két szabályozási kísérlet is történt – 1900-ban és 1907-ben. Az első, Rudnay Béla rendőrfőkapitány rendelete, két kategóriát határozott meg: „nyilvános kéjnőt” (ez utóbbi „helyrajzilag” is több csoportot jelentett: bordélyházban, illetve saját lakásán dolgozót vagy alkalmi helyeket igénybevevő, „futóbárcás kéjnőt”), aki rendszeres orvosi ellenőrzésen  is részt kellett hogy vegyen, illetve „egészségi lappal bírókat”, akiknek csak a rendőrorvosnál kellett jelentkezni, a rendőrségi nyilvántartásba nem vették fel őket. Ez utóbbi lehetőséget 1907-ben visszavonták, ugyanakkor megjelent az ún. kéjnőtelep, ahol a rendőrségnél bejegyzett prostituáltak bérelhettek lakást.
A bíróság végül az esetet erős felindulásból elkövetett, halált okozó testi sértésnek minősítette (a férfi a nő arcát az ágyra nyomta, száját szőnyeggel tömte be), ami a büntető törvénykönyv szerint 10 évig terjedő szabadságvesztéssel is sújtható lett volna, illetve mivel a vádlott állítása szerint a nő késsel fenyegette, ez 5 évre volt leszállítható.  A perről természetesen a legnagyobb bulvárlap is beszámolt.

A páva-utcai gyilkosság = Az Est, 1914. szeptember 15.

Készítette: Takács Róbert