A háborús propaganda egyik fő funkciója a hátország háború iránti elkötelezettségének, sőt lelkesültségének fenntartása és erősítése volt. A hadviselő felek sajtója saját katonáik hősiessége mellett részletesen beszámolt az ellenség „rémtetteiről”, kegyetlenségéről és gonoszságáról is. A hátországokban megjelenő pletykák és rémhírek a tömegsajtón keresztül széles körben elterjedtek, és egymást erősítve irracionális félelmeket hoztak létre. Ezek egyik típusa a kémektől való rettegés volt, amely nemcsak az ellenséges nemzethez tartozók ellen irányulhatott; a hátországban élő, idegen náció tagja éppúgy „gyanús elemnek” számíthatott. Ezeket az általános jelenségeket mutatja be érzékletesen a Népszava 1914. október 4-i száma – sajátos módon angol köntösben. A hivatkozásul szolgáló cikk Jerome Klapka Jerome-tól, a „fanyar humor írójától” származik, és „How Not to be Useful in War Time. Talking and Doing” címmel jelent meg.

Tárca. Angol igazmondás = Népszava, 1914. október 4.

Készítette: Ignácz Károly

 

Népszava, 1914. október 4.

Angol igazmondás

Jerome K. Jerome, az ismert angol humorista a „Daily News” szeptember 4-iki számában honfitársaira bizonyosan kellemetlen őszinteséggel mutatja be a háborús világ néhány alakját. Azt hisszük, érdekes lesz olvasóinknak is az a kép, amit az angol író fest az angol alakokról.

A nagyszájúak

Shaw egyik darabjának vége felé az egyik szereplő azt mondja, hogy a darab hőse szószátyár úrnak bizonyult. A hős nem tiltakozik ez ellen, de azzal védekezik, hogy csak a beszéd az egyetlen eszköz, amellyel nézeteit kifejtheti.

A szükség és a harc idejében úgy az egyéni, mint a népéletben valóban más módszerek is kínálkoznak meggyőződésünk kimutatására. Itt vannak a különböző nemzetek önkéntesei. Nekik szilárd meggyőződésük van ebben a harcban jogról és jogtalanságról. Az ő bizonyításuk módja véresen komoly és a halál pártok fölött áll. Itt vannak az anyák, nők és gyermekek, akik az önkénteseket a harcba küldik és szívesen nyomorognak és éheznek, de van mindenütt egy különös nagyszájú fajtája az embereknek, férfiaknak és nőknek, akik éppen most előretolakodnak és szétterpeszkednek, bár minden ország meglehetne nélkülük. Itt van a férfi, aki a szájával küzd, gőzölög a lehelete a hazafiságtól, attól a cirkuszi hazafiságtól, amely a pálinkás lebujok éjszakai bezárása után terjeng. Ennek a hősnek elszántsága, az ellenség iránti megvetése óriási. Oly okokból, amelyek csak előtte ismeretesek, képtelen lévén önmaga az ellenség ellen harcba szállani, vérszomjasán veti magát arra a szerencsétlen, fegyvertelen és elhagyatott németre, akit végzete a háború kitörésekor Angliában talált. Ez a szájhős írja a „Beküldetett” rovatba azokat a javaslatokat, amelyek szerint ezeknek a szerencsétlen németeknek sorsát még borzasztóbbá lehetne tenni. Ez a hős hírlapi fejtegetéseit legtöbbször a német vezérkar elleni rövid „j’accuse”-zel (vádolom) végzi, azzal vádolva azt, hogy fölrúgja a keresztény erkölcs magasabb elveit. A kémektől való rettegés nyomja agyvelejét. Ennek az Angliában elterjedt mániának, amely mindenütt kémeket lát, már majdnem ártatlan angol polgárok is áldozatául estek.

Angol kémvadászatok

Némely harmadosztályú újságírók a német kémek miatti fölháborodásukban legjobban szeretnék az egész angol nemzetet kémmé változtatni, hogy gyilkos kegyetlenséggel figyeljenek meg Londonban minden szerencsétlen német üzleti leányt és minden péksegédet a külvárosokban, amint munkájukból hazatérnek. Ez a terv, amilyen hitvány, épp olyan furcsa. Az az ország, amely egy maroknyi kémtől nem tud aludni, inkább ne bocsátkozzék háborúba.

Egy középnagyságú városban a következő eset történt s ennek valóságáról az író kezeskedik:
Néhány cserkészfiú a városi vízmedence őrizetével volt megbízva. Fényes nappal megfigyelték, hogy valaki távolról gyanús módon közeledik a vízmű felé. Kétségtelenül „German Spy!” (német kém). Gyorsan lesbe állnak. De a kém nem jön. Eltávozott, eltűnt. De nem anélkül, hogy ne hagyott volna rettenetes bizonyítékot maga után. Egy kis bádogdobozt, nagyon hasonlót azokhoz, amelyekben francia szardíniát árulnak. De a dobozon cédula van: „Poison” (méreg). Hogy a kém úr éppen a fényes nappalt választotta gonosz tervének végrehajtására, hogy a dobozt gondosan ellátta a „Méreg” fölírással, az a derék angolok előtt a mostani pánik idején kétségtelenül be volt bizonyítva. Teljes valósággal látták tehát munkában az ördögi, elvetemedett német kémet. A rendőrség lefoglalta a bádogdobozt, ezt a rettenetes bűnjelt. Sajnos, a rendőrtiszt leánykája a felső leányiskolába járt, sajnos, szorgalmasan tanult franciául is. S a kis lány úgy találta, hogy a méregdobozon az a szó nem is „poison”, hanem két s-sel van írva és azt jelenti: „hal”. Megkönnyebbülten lélegzett föl erre a város. Mindazok az angol nők és férfiak, akik a közöttünk maradt németek ellen olcsó bosszúért kiáltanak, meg kellene, hogy gondolják, hogy ezer és ezer angol család él most Németországban és Ausztria-Magyarországban is. Amíg az ellenkezőről a legmeggyőzőbb bizonyítékokat nem kapom, szentül hiszem, hogy nekik ott bántódásuk nem esik. És ha nem így állna a dolog, akkor is azt hiszem, nekünk kellene a jó példával elől járnunk.

A kalmáririgység

A kis angol kereskedőkről, a kolbásztöltőkről vagy muzsikusokról, akik ebben a dühös háborúban a német versenytársat falhoz akarják szorítani, ezekről nem akarok beszélni. Kétségtelen, hogy a német kereskedelem szenved a háború alatt. De amíg vér ömlik a lövészárkokban, azt ajánlom a mi vállalkozó szellemű szatócsainknak, legyen annyi jó érzésük és hagyjanak legalább nekünk békét pénztári könyveikkel. Mert mi egy eszméért, nem pedig üzleti haszonért folytatjuk a háborút.

Fegyverünk legyen az erős tett, ne az erős szó. Most nem alkalmas az idő ugatásra és üvöltésre. A néger Jack Johnsont becsülöm, mint boxert. Ami benne bántó rám nézve, az a rossz szokása, hogy ellenfelét a küzdelem alatt gúnyolja és csúfolja. Ez nem férfias, ez nem tisztességes dolog. A katonák dühös némaságban harcolnak. Ha harcosaink közül valaki beszél, ez legtöbbször a csodálat szava, amelyet benne a német vitézség kelt. Nem így a derék ordítozók, akik mindenkit a harcba küldenek, csak saját becses személyiségüket nem. Az ő gusztusok szerint Anglia úgy harcolna, mint egy részeg némber a halcsarnokban, kiabálva, köpködve és hadonázva.

A német rémtettek

A rémtetteknek fele teljesen koholt dolog. Nincs háború, amelyben mindegyik fél a másik szerint nem űzné azt az ördögi szórakozást, hogy az ellenség kórházára tüzeljen, amelyben – mellékesen mondva – természetesen a saját sebesültjei is fekhetnek. Itt van előttem egy belga forrásból származó tudósítás. Estefelé a németek sebesültjeiket autókon vitték el a csatatérről. A belga vadászok a szürkületben nem vették ki a vöröskeresztes zászlót és tüzelni kezdtek. Több sebesültet megöltek. Ha a németek követték volna el ezt a tévedést, Anglia bizonyára ismét szörnyű erkölcsi fölháborodásba esett volna „a németek újabb gonosz eljárása” miatt Más rémmesék szerint a németek, amikor előnyomulnak, egész csapat nőt és gyermeket hajtanak maguk előtt. A valóság természetesen az, hogy egy pár megijedt futamodik és így két tűz közé kerül. A golyók, amelyek e szánalomra méltó embereket találták, úgy az egyik, mint a másik tűzvonalból jöttek.

Újságírók és klubpolitikusok már évek óta ordítoznak ezért a háborúért, ők úgy beszéltek erről, mint valami libasorban való bevonulásról – katonazenével. A valóság elég rossz. Ki tudja, mi lesz a vége? De nincs semmi értelme annak, hogy még borzasztóbbra fessük a helyzetet. Ha a háború elmúlik, el kell azt felejtenünk, de hazugságok szövedékével gyermekeink és ellenségünk gyermekei közé a gyűlölet mesterséges korlátját állítani: ez bűn a jövő ellen.

Azután halljuk a történeteket, hogy német tengerésztisztek úszás közben saját matrózaikra lőttek, akik sebesülten estek a vízbe. A sok hazugság, amit saját lapjainkban föltálalunk, megsértése saját értelmiségünknek. Löwenben ötven lakót agyonlőttek. A következő reggelre a lapok már 500-at csináltak az ötvenből. Természetesen mind a két számra voltak szemtanúk. „Hollandok, akiknek pedig semmi érdekük sincs” stb. stb., amint már ismerjük ezeket a frázisokat.

Hála az égnek, más történetek is jutnak hozzánk. Egy halálosan megsebesült ulánus karjára vesz egy gyermeket és csókolgatja. Mielőtt meghal, szerette volna saját gyermekét megcsókolni, de minthogy ezt nem tehette… hiszen minden gyermekben van valami közös: a szem, amely mélyen, csodálkozva tekint a világba…

Ha a kormos romok fölött az első gyönge fű ismét kisarjad, akkor gondoljunk a haldokló ulánusra, aki saját gyermeke helyett a francia gyermeket vette karjára.