1916. november 14-én jelent meg a Belügyi Közlönyben a 3787/1916. M. E. számú rendelet, amely a háború kezdete óta mind több gondot okozó lakbér-problémát szabályozta újfent. A rendelet címe (A lakbéremelések és lakbérfelmondások korlátozása, valamint a közintézmények részére kötött bérleti szerződések meghosszabbítása) alapján is látható, hogy a kormányzat egyik fő gondja az volt, hogy a hátország nyugalma érdekében kordában tartsa a lakbérek növekedését. Ezért rögzítették rendeletileg, hogy Budapesten az évi 5000 – vidéki városokban az évi 3500 – korona alatt fizetők esetében nem szabad emelni a lakbéreket.
1916-ban ugyanis már inkább lakásínség és túlkereslet volt jellemző a fővárosban. Az Est a rendelet megjelenése előtt néhány nappal tudósításban fedte fel a lakáshelyzet ellentmondásait az 1870-es években a Margit-híd pesti hídfőjétől északra épült, ma is álló nagy bérházak, az ún. Palatinus-házak kapcsán.
Maga a Pozsonyi utca és a Duna közötti telek 1908-ban, az 1908. évi XLVIII. törvénycikk értelmében került József főhercegtől Budapest főváros kezelésébe, míg a főherceg ellentételezésként a mögötte fekvő beépíthető területet kapta meg. A vállalkozást azonban egy nagytőkés csoportra hagyta, akiknek 50 évre bérbe adta a területet. 1911-ben a Grünwald és Schiffer építőipari vállalat által alapított részvénytársaság Vidor Emil tervei alapján három nagyon hasonló, Dunára néző, csodálatos lakásokat is kínáló bérpalotát húzott fel ide. A házak saroktornyai, kovácsoltvas belső korlátai igen mutatósak voltak, ahogy a kor legmagasabb technikai színvonalát képviselte a központi porszívó, a fürdőszobák csapjaiból pedig margitszigeti termálvíz csörgedezett.
Az Est tudósítója ugyanakkor műszakilag siralmas házakként, a gyors profitszerzés oltárán feláldozott minőség iskolapéldájaként írta le a három bérpalotát a lakók érdekében fellépő cikkében. A „modern fejlettségű ipar segítségével sikerült olyan kártyavárakat építtetniök, amelyeknél Isten csudája, hogy egyáltalán fönnállanak. Sokablakos, olcsó, szomorú homlokzatuk pedig a hajóval érkező idegennek messziről hirdeti, hogy a rövid lejáratú, gyors nyerészkedés könyörtelen városába érkezett.” Az Est újságírója találkozott olyan bérlővel, akinek lakbérét a részvénytársaság 70 százalékkal akarta megemelni, illetve olyan háborús özveggyel, akinek – számos más családhoz hasonlóan – másfélszer többet kellett volna fizetnie 1917-től.
A lakók azonban nem hagyták magukat, gyűlést rendeztek a Kossuth Lajos tér Szabadság tér felőli sarkán álló, elegáns Unió kávéházban, ahol elhatározták, hogy ellenállnak a tulajdonosnak. Mozgalmukat a sajtó – Az Est mellett a Budapesti Hírlap, a Pesti Napló és a Pesti Hírlap – is felkarolta. Még a Borsszem Jankó is élcelődött az eset kapcsán. Egy elegáns dámával karonfogva sétáló bankvezér háta mögött súgtak össze ketten, miszerint az igazgatót is utolérte a Palatinus-lakók sorsa: kistájgerolták – azaz megemelték a „lakbérét”.
Az ügy így napokon belül eljutott fővárosi és minisztériumi szintre, és a fent említett november 14-i szabályozás is e küzdelem eredménye lett. A Budapesti Hírlap – részben a sajtó hatalmát nyugtázva – jegyezte meg: „a lakók csak hálásak lehetnek, mert most már berögződött a köztudatba, hogy a házbéruzsora egyenlő a Palatinus-uzsorával.”
Felhasznált irodalom:
Palatinus = Az Est, 1916. november 7.
A Palatinus r.t. rabjai = Az Est, 1916. november 8.
A lakók akciójának sikere = Budapesti Hírlap, 1916. november 13.
Ez is mizéria! = Borsszem Jankó, 1916. november 12.
A Margit-híd lábánál álló Palatinus házak. (Letöltés időpontja: 2016. december 4.)
Készítette: Takács Róbert

Az Est, 1916. november 7.