1915 tavaszán egy rövid időre lakásbőség köszöntött Budapestre. Az elhúzódó háború miatt beindult költözködési hullám a korábbi és későbbi időszakokhoz képest a bérlők számára kedvezőbb helyzet teremtett, míg a háziurak bérleszállítással próbálták megtartani régi, illetve megnyerni új bérlőiket.

Budapest rohamtempóban bővült a világháború előtti évtizedekben. Az 1873-as városegyesítés idején mintegy 300 000 ember élt a fővárosban, míg az I. világháború kitörésekor ennek háromszorosa, 900 000. Az 1910-es évek budapesti lakosságának alig több mint egyharmada volt pesti, budai vagy óbudai születésű: a nagy többség vidékről érkezett, hogy az ezekben az évtizedekben – egy európai „birodalom” második számú fővárosaként – valódi metropolisszá váló Budapesten keresse a boldogulást.

A földszintes Budapest nem lett teljesen a múlté, mert nem számított „magas” városnak a századforduló után sem, de a belső kerületekben elszaporodtak a három-ötszintes bérházak, bérpaloták. Az építkezések így sem tudtak lépést tartani az igényekkel: a fővárosban nehéz és drága dolog volt lakáshoz jutni. A budapestiek elsöprő többsége nem saját lakásban lakott, egy lakás árát évek alatt is képtelen lett volna összegyűjteni. Azonban ne gondoljuk, hogy a biztos jövedelmet fialó befektetésként – többnyire hitelből – épített bérházakban, bérpalotákban csak a kevésbé tehetősek éltek. A lakások többsége ugyan egyszobás volt még 1914-ben is, de míg az ilyen lakások száma a kiegyezés idején a kétharmadot közelítette, az 1910-es évek elejére 55% alá esett. Azaz majdnem minden második lakás már nagyobb volt: minden negyedik kétszobás, minden kilencedik háromszobás, majd minden tizedik négyszobás vagy nagyobb. Vagyis a jómódú, sőt kifejezetten gazdag családok is inkább bérelt lakásban éltek.

 
Ezzel együtt a többség szűk helyen, egészségtelen környezetben, mégis pénztárcájához mérten drágán lakott. Sok lehetősége nem volt ezen változtatni, mert a lakások forgásához szükséges lakásállománynak rendszerint csak a töredéke – negyede-ötöde – állt szabadon, így nem volt hova átköltözni, illetve a hiány miatt aligha várták kedvezőbb feltételek. Sokan a kicsiny lakásukba is fogadtak albérlőket, ágybérlőket, hogy a lakásbért ki tudják gazdálkodni. „Azt mondták, hogy a házbéruzsorának nincs határa. Hogy lakni kell… a háziurak azt csinálhatják a szegény emberrel, amit akarnak… Csakhogy most egy kis meglepetés érte úgy az uzsorásokat, mint azokat, akik azt harsogták, hogy ez ellen nincs orvosság. A Cserhát utcában megmutatták, hogy hol a határa a házbéruzsorának. A határa ott van, tisztelt publikum, ahol a lakó szétrombolja a házat. Pont.” – írta Molnár Ferenc 1909-ben a Pesti Naplóban. A bérlők elkeseredésének legvégső formája, a rombolással járó bérlősztrájk is előfordult a háború előtti években.

 
A háború idején a kormányzat, illetve a fővárosi vezetés mindenképpen el akarta kerülni, hogy a hátországban a lakáskérdés válságosra forduljon. Az élelmiszerárak maximálása mellett ez volt az a kulcskérdés, amit igyekeztek minél határozottabban kezelni, és a fokozatos intézkedések nyomán egyre inkább megkötni, ellenőrizni a piaci viszonyokat. Az első lépés ebben a sorban az 1914. július 31-i moratóriumrendelet volt, amelyet öt további követett. Ezek a fronton harcolók családjait igyekeztek megóvni attól, hogy utcára kerüljenek, miután a családapát besorozták. Az első rendelet még csak 14 napos haladékot adott a lakbér rendezésére, a továbbiak azonban ezt időben kiterjesztették, és tiltották a hadbavonultak családjainál a lakbérek emelését, illetve a bérleti szerződés nem fizetés miatti rendkívüli felmondását – de a szerződés rendes felmondásának jogát nem vonták meg. Utóbbi rendeletekre már az elszaporodó ilyen esetek elleni közbelépésként került sor, mivel a tulajdonosok is pánikszerűen szerettek volna megválni a nem fizető „védett” bérlőiktől.

Az Est már a háború első hónapjaiban is előszeretettel foglalkozott a lakásüggyel. Szeptemberben például két olyan esetet is bemutattak, amikor a moratórium ellenére a férj nélkül maradt családok nehéz helyzetbe juthattak. Az egyik esetben bírósági ítéletre is szükség volt: itt egy olyan családról volt szó, ahol az anya fiaival élt együtt, akik közül négyből három bevonult katonának. A bérleti szerződés a nő nevén volt, de állítása szerint a fiai fizették. A bíróság elfogadta az asszony védekezését, amit Az Est üdvözölt: „Szegény embereknél ti. a háziúrral, a kereskedővel és minden más féllel a jogviszonyt nem a családfő köti meg, mert a családfő nem ér rá jogviszonyokat kötni, mert a családfőnek kora reggeltől késő estig a maltert kell kanalazni az épületen, vagy pedig a cipőfoltot varrni a cipőkre. Egyéb viszonyt nem, de a jogviszonyokat mindig a munkásasszonyok szokták kötni férjük helyett…”

A másik esetben pedig – amelyet Az Est így írt le: „A fák alatt szekrények, ruhakosarak, matracok hevernek és néhány nő álldogál szomorúan. Az egyik fára a következő felírás van szögezve: »Ezen család feje hat hét óta a hazáért küzd, dacára ennek a Cserhát utca 19. számú házból ki lett lakoltatva.«” – a férj már a háború kitörése előtt felmondta a bérleti szerződést. Így aztán a háziurat nem is lehetett hibáztatni.

1915 első hónapjaiban azonban egészen más került a hírekbe: úgy tűnt, a bérlők felbolydultak, és a háború „állandó üzemmé” válása után mozgolódni kezdtek. (Igaz, ilyen menekülés a kisebb, olcsóbb lakásokba már szeptemberben is érezhető volt.) Ekkor már az ötödik moratórium-rendelet volt érvényben, amely 1915. március végéig szólt. Az Est február közepén arról tudósított, hogy rég nem látott tömeges lakásfelmondási hullám söpört végig a belvárosi kerületekben. A bérlők ezzel az amúgy is megdrágult életük költségeit igyekeztek leszorítani, úgy spórolva, hogy vagy kisebb, olcsóbb lakást kerestek, pláne, ha az albérlőiket is elvesztették, míg más esetekben a nagyszülők és szülők generációja költözött össze. A lakbéremelések miatt – hiszen a tulajdonosok megpróbálták azokra terhelni a költségeiket a kieső bevételeiket pótlandó, akikre lehetett, tehát ahol nem volt katona a családban. Perek is indultak, amelyeknek jelentős része megegyezéssel végződött: például a háziúr gyakran vállalta a kiköltöztetés költségeit, csak hogy megszabaduljon akadozva fizető, védett lakójától. Az Est jó pár háztulajdonost és házkezelőt is megszólaltatott, amiből vegyes kép bontakozott ki. Volt, ahol engedtek a bérlők követelésének és akár 40%-kal is csökkentették a lakbéreket, de többnyire csak csekélyebb, 10 százalékos engedményekről volt szó. Voltak, akik nagy számban kaptak felmondásokat bérlőiktől, míg másoknak több érdeklődője volt a felszabaduló lakásokra.

1915 tavaszán – az évtizedes lakásszűke után – másfél évnyi lakásbőség köszöntött Budapestre. Borsos Endre 1929-es munkája afféle „meseszerű” – már a másfél évtizeddel későbbi olvasó számára is hihetetlennek tűnő – állapotnak írta le ezt az időszakot: „volt már Budapesten lakásbőség is, amikor úgy válogatott a bérlő a neki kínált lakásokban, mint az almában; hogy volt idő Budapesten, amikor a háziurak nem „stájgeroláson” [lakbéremelésen], hanem azon gondolkoztak, hogy minő önkéntes bérleszállítással tartsák meg lakóikat.” A májusi nagy költözködési hullám miatt pedig a kormány meghosszabbította a rendeletben megszabott költözési határidőt, mert a fővárosban a fuvarozási vállalkozók nem győzték teljesíteni a megbízásokat.

 
Felhasznált irodalom:
(f. l.): Egy bírói ítélet = Az Est, 1914. szeptember 1.
Egy budapesti család a Városliget fái alatt = Az Est, 1914. szeptember 12.
Egy budapesti család a Városliget fái alatt = Az Est, 1914. szeptember 13.
Tömeges lakásfelmondás és bérleszállítás a februári negyedben = Az Est, 1915. február 14.
Borsos Endre: A magyar lakásügy a háború kezdetétől. I-II. kötet Budapest, 1929.
Gyáni Gábor: Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. Budapest, 1992.
Umbrai Laura: A szociális kislakásépítés története Budapesten 1870–1948. Budapest, 2008.

 
Készítette: Takács Róbert