„Szürke novemberi ég alatt, fázós, borongó délelőttön megszületett a magyar népköztársaság. Harangok nem búgtak, ágyúk bronztorka nem bömbölt a mennyre, császári pompák rendezői nem varázsolták festői csoportozatú színpadi képpé: szürkén, a szürkéből oly természetesen és egyszerűen emelkedett elő a semmiből, mint a föld szelleme a falanszterbeli tudós szétpattant lombikjából” – a „madáchi” falanszter-utalás jelzi, milyen komoran vezette fel másnap a Budapesti Hírlap a népköztársaság 1918. november 16-i kikiáltását. Az esemény ünnepélyes külsőségek között ment végbe – a festő Kernstok Károly, a Nyolcak művészcsoport tagja tervezte meg az Országház tér (ma: Kossuth tér) feldíszítését, amelyhez vörös és nemzeti színeket használt fel. A parlamenten vörös lobogó lengett: „A kupolán ott a vörös lobogó és nincs mellette a horvát. E kis változásban egész világtörténelem.” Ennek okát tudjuk: a zágrábi nemzeti tanács és a horvát szábor ekkorra már a Magyarországtól való elszakadásról döntött.
A Budapesti Hírlap az eseményekről A köztársaság születésének ünnepén című tudósításában számolt be. A köztársaság kikiáltásának ünnepén száztagú cigányzenekar is részt vett: „Nagyon tetszett a honvédzenekar és a cigányok száztagú zenekara, amelyet Radics Béla dirigált. Így múlt el egyik negyedóra a másik után s a tengernyi tömeg nem fogyott ki az éljenzésből és lelkesedésből” – írta a lap tudósítója.
„Aki végigélte a független, szabad magyar köztársaság születésének ünnepét a kupolacsarnokban, annak könnyen támadhatott az a benyomása, hogy ez az ünnep nem volt zajos, színekben tarkáiké, fényben pompázó.” A Budapesti Hírlap visszafogottan számolt be az eseményekről, ami nem is csoda: az újság a Monarchia összeomlásáig az egyik legkonzervatívabb, Tisza Istvánhoz közel álló, a Wekerle-kormányt támogató állásponton volt. Ám a Monarchia szétesett, győzött az őszirózsás forradalom, s változott a lap hangneme és fejléce is: októberig Rákosi Jenőt tüntették fel főszerkesztőként. November közepén már csak Csajthay Ferenc felelős szerkesztőt találjuk a fejlécen.
Ami a Budapesti Hírlap vezető hírét illeti, ez sem volt lelkes a köztársaság gondolatától. Károlyi Mihály nevét például egyszer említette csupán a címlapján, az őszirózsás forradalom „látható feje”-ként és „vezérszelleme”-ként. A lap elismerőleg számolt be viszont a Károlyi-kormány tagjának, a szociáldemokrata Kunfi Zsigmondnak egy fontos mondatáról: „Ez az ország, ez a népköztársaság a mi országunk is és mi is minden érdekszálunkkal, minden akaratunkkal ide vagyunk fűzve ehhez az országhoz.” A lap szerint „Egy új Magyarország keletkezett e pillanatban. Egy új Magyarország, melynek vezetéséből, irányításából, meggyógyításából a szociáldemokrata párt joggal követeli a maga teljes részét. (…) mert ez az ország az ő országa is, ez a haza az ő hazája is.” Vagyis a jobboldali lap ekkor gyakorlatilag beemelte a nemzetbe a szociáldemokráciát. Tegyük hozzá: nem sokáig tartott ez a „virtuális nemzeti egység”. A lap még egy eseményt emelt ki: a főrendiház feloszlatásakor Wlassics Gyula reményét fejezte ki: a későbbi „békekötés biztosítja a magyar államterület egységét”. Ez az integer (Nagy-)Magyarország-felfogás, azaz az egységes Magyarország megőrzésének reménye általános volt ekkor: Az Est is arról írt november 17-én, hogy az Országház elé vonuló tengerészek „még ma indulnak Felső-Magyarországba, hogy az ott garázdálkodó cseh bandákat kiverjék”.

Felhasznált irodalom:
A magyar köztársaság kikiáltása = Budapesti Hírlap, 1918. november 17.
A köztársaság születésének ünnepén = Budapesti Hírlap, 1918. november 17.
Zászlódísz mindenütt = Népszava, 1918. november 17.
Százezrek felvonulása = Az Est, 1918. november 17.

Készítette: Szegő Iván Miklós

 

Budapesti Hírlap, 1918. november 17.
A magyar köztársaság kikiáltása

Az országgyűlés feloszlatása. — A nemzetgyűlés határozatai az új alkotmányról

Budapest, nov. 16.

A magyar köztársaság a mai napon megszületett. Megszületett az ország gyönyörű fővárosában, annak a csodálatosan szép palotának a kupolatermében, amelyet a népszuverenitás épített volt önmagának, hajlékául a jognak, az igazságnak, a törvényes rendnek. És megszületett azon a hatalmas téren, amely a palotát átöleli, sok százezernyi ünneplő közönség tomboló lelkesedésében.
Aki végigélte a független, szabad magyar köztársaság, születésének ünnepét a kupolacsarnokban, annak könnyen támadhatott az a benyomása, hogy ez az ünnep nem volt zajos, színekben tarkálló, fényben pompázó. A magyar nép ötödfél esztendei háború gyászát, fájdalmát, veszteségeit hordozza sajgó szívében. Nincs nép, amely annyit vérzett volna, mint mi. Nincs nép, amely oly égő sebként érezné áldozásának és a kivívott eredménynek aránytalanságát, mint mi. És ezért sok idő fog eltelni, a míg ismét egész szívvel tud ünnepelni és széles kedvvel vigadni a magyar.
De annál komolyabb, annál mélységesebb volt a kupolacsarnokban lefolyt ünnepség. Éreztette egy nagy történelmi átalakulás egész súlyát és jelentőségét és amellett mégis kegyelettel hódolt meg a dicsőséges magyar múltnak. Föltárta jelenünk minden szörnyű szenvedését, de hirdette rendületlen bizodalmunkat a jövőben. És végül programul vallotta a szeretetet, a megértést, a testvériséget magyar és magyar közt, a testvériséget a magyar és a magyar földön élő többi nemzet közt.
De ez a nap nemcsak az ünneplésnek, az érzések szabad kitörésének, hanem az alkotó munkának napja is volt. A nemzetgyűlés proklamálta, hogy Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság. De egyúttal kimondotta a magyar országgyűlés mindkét házának föloszlatását, végképpen kezébe adta a népkormánynak a végrehajtó hatalmat, törvényerőre emelte az általános, titkos, egyenlő, közvetetlen és a nőkre is kiterjedő választójogot, a sajtó, az egyesülés, a gyülekezés szabadságát, az esküdtbíróságot és kötelezte a kormányt, hogy a földmíves népet földhöz juttassa.
Elnököt a köztársaság ma nem választott. Ezt a funkciót rábízta a mai nemzetgyűlés a sürgősen összehívandó alkotmányozó nemzetgyűlésre. Addig is, amíg ez a Constituante összeülhet, az ifjú magyar köztársaság belső rendjét, az oly igen szükséges fegyelmet, a biztosságot garantálja a népkormány, amelynek e nagy föladatok sikeres elvégzésére a nemzetgyűlés megadta a fölhatalmazást és a teljes hatalmat.
Forradalom szülte az új rendet, egy elkeseredett, lázongó, csatavesztes nép forradalma. De a forradalom hamarabb elvégezte az elkerülhetetlen rombolás művét, mintsem bárki remélhette. És a romok eltakarítása után a magyar köztársaság immár hozzáfoghat az építkezéshez. Ezt hirdette a kupolacsarnokban a nemzetgyűlésnek a forradalom látható feje és vezérszelleme, Károlyi Mihály. Ezt kötötte lelkére Isten szabad ege alatt a munkástömegnek a szociáldemokrata miniszter, Garami Ernő.
Dolgozni, dolgozni, dolgozni! Ez legyen jelszavunk mindvalamennyiünknek. Munkás és polgár között ne legyen különbség ebben. De ne legyen semmi másban se.
Mert hallottunk ma még egy szót a kupolacsarnokban, amelyet soha elfelejteni nem fogunk. Amely messze elvilágító, meleget osztó fénnyel fog bevilágítani a magyar lelkekbe. Amely eloszlatja a kétség utolsó foszlányát is, amely hatalmas és ellenállhatatlan erejű egységbe olvasztja ennek a hazának minden fiát.
A nemzetközi forradalmi szociáldemokrácia egyik legexponáltabb képviselője, Kunfi Zsigmond miniszter beszélt.
Reformokról, a melyek gyökeresen át fogják alakítani ennek az országnak gazdasági és társadalmi képét; a cseh-szlovák szociáldemokratákról, akiknek meg kell érteniük, mily érdekeket károsít meg a cseh betörés ma, az újjáépítés óriás művének kezdetén; a Nyugat nagy szocialistáihoz szólt: ne engedjék, hogy a nálunk fejlődő, élni és hatalmassá kialakulni készülő demokráciát a nyugat imperialistái megfojtsák.
És ekkor Kunfi ezt a vallomást tette: az az állapot, amikor a nép közömbösen állt az országgal szemben, megszűnt. „Ez az ország, ez a népköztársaság a mi országunk is és mi is minden érdekszálunkkal, minden akaratunkkal ide vagyunk fűzve ehhez az országhoz.“
Egy új Magyarország keletkezett e pillanatban. Egy új Magyarország, melynek vezetéséből, irányításából, meggyógyításából a szociáldemokrata párt joggal követeli a maga teljes részét. Nemcsak szervezettségében rejlő erejénél, nemcsak anyagi hatalmánál, nemcsak imponáló fegyelmezettségénél fogva, hanem mindezeknél szentebb és nagyobbszerű indítókból; mert ez az ország az ő országa is, ez a haza az ő hazája is.
Múljanak el rólunk a jelen bajai; vonuljanak el a közel jövő fenyegető fellegei; váljék valóra az az óhajtás, amelynek Wlassics Gyula főrendiházi búcsúztatója volt a klasszikus tolmácsa, hogy a békekötés biztosítja a magyar államterület egységét: s akkor az ifjú Magyar Köztársaságban munkás polgárságával és hazafias munkásságával, belső testvéri egységével és kifelé biztosított békességével még öröm és boldogság lesz élni.

Budapesti Hírlap, 1918. november 17.
A köztársaság születésének ünnepén

Szürke novemberi ég alatt, fázós, borongó délelőttön megszületett a magyar népköztársaság. Harangok nem búgtak, ágyúk bronztorka nem bömbölt a mennyre, császári pompák rendezői nem varázsolták festői csoportozatú színpadi képpé: szürkén, a szürkéből oly természetesen és egyszerűen emelkedett elő a semmiből, mint a föld szelleme a falanszterbeli tudós szétpattant lombikjából.

A fölvonulás

A könnyű hópehellyel borított házak ormán nemzetiszínű és piros zászlók lengnek a gyöngén fújdogáló novemberi szélben. Leeresztett üzletredők jelentik a lakosságnak, hogy a mai nap ünnepe az országnak. Az égen ólmos-szürke felhők úsznak, az utcán még az éjjeli hóesés megolvadt nyoma csillámlik. A házak fala, a kirakatok s a hirdetőoszlopok megannyi nagybetűs plakáttól tarka, amelyek a főváros közönségét az Országház téren való gyülekezésre szólítják föl. A téren — nyolc óra tájban még javában folyik a díszítés. Nemzetiszínű és vérvörös zászlókat kopácsolnak a katonák, a főbejárat lépcsőjének tetején vörös szövettel vonják be a deszkából ácsolt emelvényt és az ércoroszlánok mögött lévő lámpaoszlopokat. A parlament homlokán vörös lobogó leng és ugyancsak vörös díszt öltött szemközt az igazságügy- és földmívelésügy-minisztérium, valamint a Kúria is. A minisztériumok előtt néhány díszruhás lovas rendőr, két rendőrliszt és a födött összekötő folyosóban félszázad rendőrlegény várakozik. Sisakjukon nemzetiszínű szegényei díszített vörös cédula, rajta ez a fölírás: Éljen a köztársaság. Az óriási tér még üres, a sárga villamoskocsik olykor át-átrobognak rajta s az itt-ott feltünedező járókelők kíváncsian állnak meg, hogy megvárják a közelgő ünnepséget.
Negyed tízkor már összeverődik egy kisebb csoport a lépcsők alatt, amely ezentúl percről- percre nő. Diákok, katonák, munkások jönnek apróbb csapatokban és közben már érkeznek a képviselőket szállító kocsik és gépkocsik is. Ugyanakkor megjelennek a népőrség tagjai, hogy az országházba érkezőknek kötéllel kordont vonjanak. Mire a kordon elkészül s a rendőrök sorfalat állnak előtte, föltűnik az első zárt sorokban vonuló csapat: a Markó utcai reáliskola diákjai. A fiúk keményen vágják az aszfaltot, a szemük csillog és torkukból frissen tör elő a Marseillaise. Mire helyüket elfoglalják, már cigányzene hangzik az Alkotmány-utca felől, a honnét fölvirágozott zászló alatt az autójavító munkások csapata bukkan ki másodiknak. A vékony hegedűszó zeng a ködös ég alatt, egy diák észreveszi a lépcsőn a tanárát s a következő pillanatban az egész diákcsapat lelkes éljenzésbe tör ki. Az első éljen elvész az óriási téren, de a jég meg van törve. Valaki elkiáltja magát, hogy éljen a köztársaság s most már az egész tömeg együttes éljenzése felel rá, újra és újra megújulva. Itt-ott föltűnik néhány élelmes utcai árus, köztársasági jelvényeket és levelezőlapokat kínálva, másutt néhány erőstorkú rikkancs igyekszik a reggeli lapok címével túlkiabálni a tömeget s alig néhány perc múlva már élni kezd az eddig merev tömeg s ezentúl élénken felel mindenre, ami körülötte, vagy vele történik. Ezalatt mind sűrűbben érkeznek a hátulsó kapuhoz a képviselőket szállító kocsik, akik közül sokat megismer és megéljenez a közönség.
A zárt sorokban érkező munkás és diákcsoportok egymásután vonulnak elő az Alkotmány utca felől; a mellékutcák ontják az embereket és tizenegy óra felé a hatalmas tér tökéletesen megtelt, úgyhogy az ezután érkezők már kénytelenek a mellékutcákban helyet foglalni. Katonazenekarok zengnek, izgalmas morajtól remeg a levegő, a filmoperatőrök szakadatlanul pörgetik a fölvevő tekercset, s a hatalmas emberrengeteg fölött színes zászlóerdő imbolyog. Csodálatosan szép, lélekemelő kép. A nyitott kordonon Heltai Viktor parancsnokságával megérkeznek a tengerészek, akik még a mai nap folyamán a csehek által megszállt vármegyékbe indulnak. Megszűnik a villamosforgalom, a parlament környékén lévő paloták ablakai és erkélyei benépesednek; egy csomó ember, akit a tömeg hátul szorít, fölkapaszkodik a kopaszodó, hóval behintett szilfákra s az épületek pilléreire, messzelátók kerülnek elő, az izgalom nőttön-nő s néhány perccel tizenegy után a zúgó éljenzéssel lelkesedő tömeg feje fölött három repülőgép jelenik meg. A repülők ettől kezdve állandóan ott kóvályognak a tér fölött, időnkint virágot és a magyar népköztársaságot éltető cédulákat szórtak le.
Most már egy a teste, egy a lelke az egész tömegnek. Valóságos szerves összefüggés van közötte, a mi az egyiket lelkesíti, az a másikat is megkapja, amit az egyik észrevesz, azt a másik is azonnal meglátja. Táblák, kartonra feszített plakátok, óriás vászonívek hajladoznak és merednek az égre a fejek fölött. Az egyiken Habsburg Károly képmása, alatta ez a fölírás;
Adakozzunk a szegény állásnélkülieknek.
A másikon a köztársasági plakát: egy izmos, frígiai sapkás munkás, aki a trónt fölrúgja.
Egy plakát a városligeti királyszobrok lerombolását követeli, másutt egy kis fekete deszkakoporsó emelkedik a tömeg fölé; — a királyság elmúlásának jelképezője.
Körben a különböző zenekarok és daloskörök hangversenyt rendeznek. Nagyon tetszett a honvédzenekar és a cigányok száztagú zenekara, amelyet Radics Béla dirigált. Így múlt el egyik negyedóra a másik után s a tengernyi tömeg nem fogyott ki az éljenzésből és lelkesedésből.