1916. július 17-én tehát megalakult az új Függetlenségi és 48-as Párt, vagyis a Károlyi-párt, amelynek összetartó erejét Károlyi „németellenes” politikájának elfogadása, és nem a „szocialista” nézetekkel való azonosulás jelentette. A hagyományos ellenzéki politikával szakító gróf híveit ugyanis inkább kötötte össze a „régi politika” közös elutasítása, mint egy „új politika” egységes akarása. Mindez a háború alatt még nem, majd csak az őszirózsás forradalmat követően jelentett problémát, mikor Károlyi Mihály sorra keveredett konfliktusba korábbi hűséges, ám a „vörös grófot” már egyre kevésbé követni tudó és akaró politikustársaival.
„A most folyó és a nemzet erejét, áldozatkészségét a végsőkig igénybe vevő háború tekintetében a párt arra törekszik, hogy az az ország érdekeit és területi integritását megóvó békével mielőbb befejeztessék. (…) A most folyó világháborúból a párt azt a tanulságot meríti, hogy egyrészt a mértéktelen fegyverkezés, másrészt a világhatalmaknak egymással szemben álló szövetsége teremtette meg azt a feszültséget, amely a világháború katasztrofális szerencsétlenségét előidézte. (…) Meggyőződése a pártnak az, hogy a magyar nemzetet eddigi alárendelt helyzetéből kiragadni, annak belső egységét megteremteni, súlyos sebeit orvosolni és állami életét teljesen tenni csakis igazi, megalkuvást nem ismerő függetlenségi és demokratikus politikával lehet. A mostani óriás világküzdelem után a párt hite szerint csakis olyan nemzeteknek van létjogosultsága, amelyek nemzeti létüket öncélnak tekintik és idegen befolyások által magukat e céltól eltéríttetni nem engedik” – állt a pártnak a Magyarország 1916. július 19-i számában megjelent „zászlóbontásában”.
Ám mikor Károlyi Mihály a képviselőház 1916. augusztus 9-i ülésén meghirdette programját, váratlan esemény történt: a kiegyezést felbontani akaró Károlyi a dualista berendezkedés tántoríthatatlan híve, Tisza mellé állt az egyre agresszívebb német katonai vezetésével szemben. A magyar miniszterelnök ugyanis a német vezetés többszöri követelésére sem volt hajlandó beleegyezni abba, hogy magyarországi területek átadásával bírják a háborútól való távolmaradásra Romániát, Károlyi pedig támogatta Tiszát a „nemzeti ellenállásban”.
Mi több, a „pacifista” Károlyi kifejezetten harcias hangot ütött meg ebben az időszakban: „ha Románia megtámadja Erdélyt, a Kárpátok hágóin nem emberekkel, hanem kicsinyeiket védő tigrisekkel találja magát szembe” – idézte fel Károly biográfusa, Hajdu Tibor az ellenzéki pártvezér szavait. Ráadásul Károlyi még a frontra is visszatért, ahol az előző év nagy részét töltötte. Mindez jól mutatja, hogy mind az 1914. őszi orosz, mind az 1916. augusztusi román támadás olyan határhelyzetet teremtett, amelyben még az „internacionalistáknak” és a „pacifistáknak” sem lehetett nagyon más választásuk, minthogy a fegyverfogás mellett agitáljanak.
„A védelem szükségességét hangoztattam magam is, és támadtam a kormányt, amely idáig engedte fejlődni a dolgokat (…) A halálos veszedelemből német segítséggel egyszer még kiszabadultunk, sőt a központi hatalmak hadseregei foglalták el Romániát. (…) Amikor Ferenc József hideg acélkék szemét lehunyta, hadseregei Bukarest felé közeledtek. De a Monarchia szuverenitása akkor már fikció volt. Ludendorff parancsolt nálunk is –, Ferenc József birodalmában a német nagyvezérkar volt az úr élők és halottak fölött” – írta Károlyi 1922-ben, az Egy egész világ ellen című emlékiratában.
Károlyi Mihály csak Ferenc József halála után tért vissza a frontról: bízott benne, hogy antantbarát politikája mellé tudja állítani az új uralkodót. 1916 végétől Károlyi politikája arra irányult, hogy lazítsanak a Monarchiát Németországhoz fűző köteléken, hogy a szövetséges veresége ne rántsa a szakadékba hazánkat is. Az uralkodó azonban kezdetben nem ismerhette fel, milyen fontos, hogy birodalmában belül legyen egy, az antant-országokig is elhallatszó németellenes hang. Károlyi 1917 februárjában egyedül tiltakozott a Német Birodalom egyik „főbűne”, a korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetése ellen, azonban IV. Károly csak 1917 márciusában fogadta a magyar politikust és nyíltan sosem biztosította támogatásáról.
Károlyit két cél mozgatta a világháború eme szakaszában: a menekülő út keresése a külpolitikában, vagyis a kiszabadulás a német „járomból”, míg Magyarországon a Németországot legyőzhetetlennek tartó „reakciós” miniszterelnök, Tisza István leváltatása, valamint hogy a választójogi reformmal új, demokratikus alapra helyezzék a magyar politikát. Károlyi ugyanis azzal akarta megnyerni az antanthatalmak szimpátiáját, hogy megérteti – vagy csak elhiteti –, nem a „magyar nép” németbarát, csak a „nép” ellenében kormányzó magyar „uralkodó osztály”.
„A választójog, amikor a király elhatározásából a fölszínre került, nemcsak belpolitikai követelés volt, hanem külpolitikai cselekedet is, láncszem a király pacifista törekvéseinek láncában, amellyel a külföldnek és nemzetiségeinknek meg akarta mutatni, hogy új éra kezdődik” – emlékezett memoárjában.
A választójogi reform érdekében 1917. április 24-én a Károlyi-párt, a szociáldemokraták és a Vázsonyi-párt tagjai megalakították a Választójogi Blokkot. Az erejüket egyesítő ellenzéki pártok a nyomásukkal hozzájárultak Tisza megbuktatásához, akinek távozása igen nagy megkönnyebbülést okozott IV. Károly Ferenc Ferdinándtól megörökölt tanácsadói között. A néhai Belvedere-kör tagjai ugyanis egyetértettek abban, hogy „Tisza egy nyitott borotvapenge a Monarchia torkán” – ahogy Romsics Gergely idézte.
A Tisza-kormányt váltó Esterházy-kabinetben Batthyány Tivadar és Vázsonyi Vilmos képviselték a Választójogi Blokkot. Károlyi Mihály nem vállalt miniszterséget, mert nem akarta feladni egyre inkább hangoztatott antantbarát nézeteit. 1917. június 24-én addigi legerősebb „antimilitarista” beszédét tartotta egy kiskunfélegyházi népgyűlésen, amely után másnap a képviselőházban „lehazaárulózták” a Tisza-párt képviselői.
A katonák között azonban már egyre népszerűbb volt: még ezen a nyáron először nevezték a „béke apostolának” a katonákhoz beszélő Károlyi Mihályt; miközben az udvarban is erősítette pozícióit: 1917 novemberében végre engedélyt kapott annyira várt svájci kiutazására. Hivatalosan uralkodói felhatalmazás nélkül, csak a magyar háborúellenes ellenzék nevében tárgyalt az antant svájci képviselőivel, ezért később Windischgraetz Lajos vagy saját unokatestvére, Károlyi Imre „árulással” vádolták. Valójában erről szó sem volt, titokban mindent az uralkodóval és Czernin külügyminiszterrel egyetértésben tett.
Svájcból hazatérve azonban Károlyi ellehetetlenült az udvarnál: a korábban a balszerencsés Sixtus-levéllel tapogatózó IV. Károly „behódolt” a német hadvezetésnek, amely a bolsevik forradalom és Oroszország háborúból történő kiesése miatt döntő győzelmet ígérhetett 1918-ra. Ugyanekkor a magyar belpolitikában sem következett be továbblépés: Esterházy Móric távozása után IV. Károly az idős és motiválatlan Wekerle Sándort nevezte ki miniszterelnöknek.
Wekerle kezdetben nem veszítette el a Választójogi Blokk támogatását, miután szavakban még a parlament feloszlatásától sem zárkózott volna el, amennyiben Tisza a parlamenti többsége birtokában továbbra is megakadályozza a jogbővítést. Károlyi egészen 1918 januárjáig bízott Wekerlében, de a választójogi reform elmaradása miatt ekkor a Károlyi-párt delegáltja, Batthyány Tivadar kilépett a kormányból. (Vázsonyi kormánytag maradt, csalódást okozva ezzel a „progresszió” táborának, és végül egy nagyon felvizezett választójogi törvényhez adta a nevét 1918 szeptemberében.)
A politikai szakításával egy időben igen komoly lejárató kampány indult Károlyi Mihály ellen. Károlyi Imre Az Újság 1918. január 19-i számában publikált egy nyílt levelet, amelyben „politikai kalandornak”, „félhazaárulónak” nevezte a meggyűlölt rokont. Ugyanekkor a szociáldemokrata vezetés se fogadta be a grófot: Garami Ernő a parlamentben kereste fel Károlyit, hogy megkérje, ne avatkozzon be az MSZDP belügyeibe. Ezt Károlyi Mihály vállalta és a forradalomig nem is kereste a kapcsolatot a szociáldemokratákkal, a rágalomhadjárat hatására pedig egy időre a politikai élet frontvonalából is hátrébb vonult. Az 1918-as magyar belpolitikai eseményeknek – kezdve Károlyi „szakításával” – igen negatív következménye volt. Károlyi Mihály éppen akkor szorult háttérbe, amikor érdemben tárgyalhatott volna az antanthatalmak képviselőivel, ha szerepet kap, de 1918-ban nem utazhatott külföldre és nem vonták be a hivatalos tárgyalásokba.
Az 1918. őszi forradalmat, ahogy az bekövetkezett, Károlyi nem látta előre, legalábbis még júniusban is azt mondta Móra Ferencnek: „Én csak egyben vagyok biztos. Abban, hogy én nem csinálok forradalmat. Annyira ismerem magam, hogy én nem való vagyok forradalmi vezérnek.”
A Gyalui-havasokban érte a bolgár fegyverletétel híre, ahová az Andrássy-családdal utazott vadászni. Azonnal Budapestre indult, előbb lovagolt, majd autózott, végül vonatozott. Az események is ennyire gyorsultak, és Károlyi igyekezett felvenni a tempót. Ahogy Batthyány Tivadarnak nyomatékosította: „ő gyorsvonaton halad, akinek politikája tempója nem tetszik, az szálljon le a vonatról”.
De mégse tudott annyira felgyorsulni, hogy 1918 őszén ne kullogjon végig az események mögött, miután – az összeomlás jeleként – a rendíthetetlen Tisza István a parlamentben követte meg Károlyi Mihályt azzal, hogy elismerte: „ezt a háborút elvesztettük”.
Felhasznált irodalom:
Hajdu Tibor: Ki volt Károlyi Mihály? Budapest, 2012.
Károlyi Mihály: Az új Magyarországért. Válogatott írások és beszédek, 1908-1919. Szerk.: Litván György. Budapest, 1968.
Károlyi Mihály: Egy egész világ ellen. Budapest, 1965.
Varga Lajos: Kormányok, pártok és a választójog Magyarországon 1916–1918. Budapest, 2004.
A cikk első része ide kattintva olvasható…
Készítette: Csunderlik Péter
