1914 augusztusának végén érkeztek magyar területre a háború első szerb és orosz hadifoglyai, akiket az Esztergom melletti Kenyérmezőn kialakított táborban helyeztek el. Számuk gyorsan gyarapodott (év végére elérte a 10.000 főt), és elhelyezésükről az államnak folyamatosan gondoskodnia kellett. A táborok mellett sokan kerültek magánháztatásokba – természetesen hadifogoly státuszuk megtartásával –, főként mezőgazdasági munkáknál foglalkoztatták őket. A hadifoglyok jogait törvényileg is szabályozták, a lakossággal való mindennapos érintkezés formáit azonban nem lehetett ily módon keretek köré szorítani. A Vasárnapi Újság ezt a jelenséget – és a szerinte kívánatos bánásmódot – ismertette egyik szeptemberi lapszámában.
Magyarországon a hadifogság körülményeit az 1913. évi XLIII. törvénycikk szabályozta, amely a közel 15 évvel korábban, 1899. július 19-én, az első hágai békeértekezleten elfogadott nemzetközi szabályozás igen késői adaptációja volt. A nemzetközi egyezményt időközben 1907-ben módosították (Hágai konvenció), de sok olyan kitételt tartalmazott, amelyet a gyakorlatban nem lehetett megvalósítani. A szabályozás 1. cikkelye kimondta, hogy a hadifoglyokkal emberségesen kell bánni. (Mindazt, ami személyes tulajdonuk – fegyverek, lovak –, a katonai iratok kivételével megtarthatják.) Ez köszön vissza a Vasárnapi Újság cikkében is, azzal a kitétellel, hogy ezért a viszonylagos biztonságért nem az állampolgárok vagy az otthon maradt asszonyok, hanem az állam felel: „Ismételjük és hangsúlyozzuk: a hadifoglyokkal emberségesen kell bánni. Ezt a humánus kötelességet úgy minálunk, mint a német birodalomban hűségesen és becsületesen teljesíti is az a faktor, amely vállalta, érte felelős és rája illetékes: maga a hadviselő állam.” Mi indokolta ezt a kitételt? Egy szokatlan – és a cikk szerzői szerint túlzó – viselkedés, amelyet a hátország asszonyai az ellenséges hadifoglyok irányába tanúsítottak: virágot, cukrászsüteményt vittek az ellenség soraiból származó foglyoknak, de az is előfordult, hogy háborús ereklyeként tekintettek a birtokukba került (megvásárolt) ruhadarabokra: gombokra, sapkákra:
„De hogy virágot tűzzek a gomblyukába annak, ki hazámat jött elpusztítani, hogy süteménnyel traktáljam azt, aki miatt fiaink a háború minden borzalmát szenvedik és nyomorúságát éhezik, hogy ereklyének kívánjam a gombját, sapkáját annak, aki a testvéremre lövöldözött: ezt semmiféle erkölcs, semmiféle tisztesség és semmiféle humanizmus nem követeli. És nem is tűri.”
Az, hogy ez milyen mérvű felháborodást válthatott ki, abból is látszik, hogy az alább közölt írás egy kormányrendeletre is hivatkozik, amely betiltotta a „hadifogságba esett muszka katonák ringóbingóinak mint szent ereklyéknek vagy kedves emléktárgyaknak mohó vásárolgatását”.
A hadifogoly = Vasárnapi Újság, 1914. szeptember 20.
Készítette: Prosinger Lívia
Vasárnapi Újság, 1914. szeptember 20.
A hadifogoly
Nemrégiben még csak az Operaházban láthattuk a Goldmarck gyönyörű muzsikájának rengő hullámai közepett, ma az eleven valósága se varitás többé. A kenyérmezői tábor Esztergom mellett népesebb orosz város, mint egyik másik kerületi székhely az atyuska birodalmában, és Görögország hadserege nemigen nagyobb, mint azoké az orosz hadifoglyoké, akik most Németország és a Monarchia területén várják a háború végét. Hindenburg tábornok maga százezer darabot liferált belőlük, miután a német ágyúk tüzében a Mazuri-tavak mocsaras vizében meleg és hideg fürdőt vétetett a keleti Poroszországba betört orosz ármádiával.
A hadifoglyokkal emberségesen kell bánni: ez nemcsak az erkölcs és a humanizmus, hanem tételes szerződéseknek és törvényeknek is parancsa. Tudjuk, hogy például Szerbiát se az egyik, se a másik nem köti. Se erkölcs, se szerződés, se tisztesség, se paragrafus. De Szerbia viszont soha se vindikálta magának se azt a szerepet, se azt a rangot, hogy a kultúra, a tisztesség és az emberség példaadó mesterének tiszteltessék.
Belgium azonban művelt ország, népének munkatevékenysége a kecskeőrzésnél és a sertés-makkoltatásnál sokkal magasabb színben nyilatkozik meg: mégis a háborús borzalmak legrémesebb fejezeteit töltik meg azok a dermesztő kegyetlenkedések, a melyeket a művelt belgák a kezükbe esett német katonákon elkövettek. Aminthogy egy szikrával se megalázóbb a franctireur-ökre, ha belga komitácsiknak nevezzük őket, mint amilyen kevéssé megtisztelő a komitácsikra, ha a szerb francrtireur címet és jelleget adományozzuk nekik. Az egyik olyan fenevad, mint a másik.
A mi oldalunkról annak az erkölcsnek, amely a kezünkbe esett ellenség sorsát meghatározza, két olyan dokumentumát termette idáig a háború, amelyeket tudomásul kell majd venniük az eljövendő krónikásoknak.
Az egyik a müncheni polgármester dorgáló szózata a bajor főváros hölgyeihez, a miatt az ízléstelenség miatt, hogy virágot és csemegét cipelő zarándok-menetben vonulnak a hadifoglyok táborába.
A másik a mi kormányunknak az a rendelkezése, amely a hadifogságba esett muszka katonák ringóbingóinak mint szent ereklyéknek vagy kedves emléktárgyaknak mohó vásárolgatását keményen betiltotta.
Ismételjük és hangsúlyozzuk: a hadifoglyokkal emberségesen kell bánni. Ezt a humánus kötelességet úgy minálunk, mint a német birodalomban hűségesen és becsületesen teljesíti is az a faktor, amely vállalta, érte felelős és rája illetékes: maga a hadviselő állam. Nem bántja, biztonságba helyezi és táplálja őket. Tehát mindenesetre többet tesz értük, mint amennyit igen sok esetben a tűzvonalban harcoló saját katonáiért tehet.
Ez az, amit a virágszóró, süteményhordó és relikvia-vásárló dámáknak és lovagoknak illenék igen erősen meggondolniuk. A mi tűzben álló fiaink melléről és sapkája mellől, mire odaértek, ahonnan ezeket az érdekes idegeneket hozták, már rég lehervadt a virág. Azok nem kapnak cukorsüteményt és az ellenség nem arra pályázik, hogy levásárolja a gombot a blúzokról. Hanem gyilkos golyózáport zúdít rájuk, bombával, srapnellel marcangolja a testüket és lándzsahegyei keresi a szívüket.
És ezek az érdekes idegenek, lompos kozákok és aranysujtásos tisztek nem vendégnek és nem turistának keltek át határainkon, hanem, hogy azt tegyék, amit még el nem fogott társaik most is cselekszenek. Igaz, hogy ezzel a maguk kötelességét teljesítették, és igaz az is, hogy nem a maguk szánta hozta, hanem haduruk parancsa küldte őket. Ezt honorálja a civilizált nemzetek belátása azzal, hogy nem betörők és gyilkosok módjára bánnak velük, csak éppen ártalmatlanná teszik őket, de meg is védik ártalomtól és pusztulástól. A beteget gyógyítják, az egészségest ellátják.
De hogy virágot tűzzek a gomblyukába annak, ki hazámat jött elpusztítani, hogy süteménnyel traktáljam azt, aki miatt fiaink a háború minden borzalmát szenvedik és nyomorúságát éhezik, hogy ereklyének kívánjam a gombját, sapkáját annak, aki a testvéremre lövöldözött: ezt semmiféle erkölcs, semmiféle tisztesség és semmiféle humanizmus nem követeli. És nem is tűri.
A társadalom mindenesetre megkövetelheti, hogy az állam a hadifoglyok irányában való kötelességét jól és egész terjedelemben teljesítse. De ami közvetetlenebb tevékenység indítékait a társadalom a maga lelkében érzi, annak a kifejtésére más, a szívünkhöz sokkal közelebbi területeket talál igen-igen bőségesen, mint a hadifoglyok tábora. Aki nem bír a jó szívével, nem panaszkodhatik, hogy nincs módja a jósága másként való kifejtésére. Máskor is van, de most meg határtalanul. Sebesültek tízezrei és a háborúban gyámol, kereső és kereset nélkül maradottak százezrei adnak kifogyhatatlan alkalmat nem is cukorsütemények, hanem egy darab fekete kenyér áldott elhelyezésére. Ezek felé fordítsátok a szemeteket és a szíveteket, akiknek arra is telik, hogy a muszka cár monogramjait vásároljátok kozáksapkákon és rézgombokon. És látni fogjátok, hogy nincs most e földön fölösleges se egy szál virág, se egy pipa dohány, se egy szem gyümölcs, se egy darab kenyér, se egy viseltes meleg kabát. Nekünk kell, a mieinknek, a testvéreinknek, harcosainknak és itthon maradt kis cselédeiknek minden érzésünk, minden érdeklődésünk, minden meleg szavunk és minden nélkülözhető fillérünk.
