A Pesti Napló 1914. október 25-i számában kis színes cikk számolt be arról, hogy „Hodler svájci festőt” kizárták a drezdai Művészeti Akadémiáról. A tudósítás valójában az első háborús hónapok egyik legnagyobb német művészeti botrányát tudta le egyetlen rövidke hírben.
Az újságcikk csak a leglényegesebb háttér-információkat közölte. Ferdinand Hodler szeptemberben száznál több svájci művésszel és egyetemi tanárral közösen tiltakozást jelentetett meg. (A Pesti Napló nem írja, de a Tribune de Genéve szeptember 28–29-i számában.) A rövid szöveg csak annyit közölt, hogy a reimsi katedrális lövetése és a Leuveni Egyetem lerombolása barbarizmus, az emberiség közös művészi örökségét pusztítja. A felhívás hullámokat vetett Németországban, és Hodlert valóban retorziók érték.
A festő a müncheni és berlini Sezession, a drezdai és stuttgarti akadémiák tagja volt, ezek most sorra kiadták az útját. A kizáró határozatokat még a bécsi Gemeinschaft der Bildenden Künste is egyhangúlag támogatta. Hodler aláírása pedig hetekig tartó sajtópolémia tárgya lett Németországban. Festményeit levették a múzeumok faláról vagy a háború végéig letakarták. Miért éppen a szakmai körökön kívül ma sem túl ismert festőt érte ez a megtiszteltetés? Hodler a modernista irányzat egyik képviselőjeként került a német kulturális életbe. A weimari Deutscher Künstlerbund tagságában például a Bauhaus-előfutár Henry van de Veldével osztozott. Innen ismerték azok a művészetpártolók is, köztük az 1908-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Rudolf Eucken filozófiaprofesszor és felesége, Irene, akik elhatározták, hogy a Jénai Egyetem alapításának 350. évfordulójára felépülő új, modern főépületet egy nagyszabású történelmi festménnyel díszítenék. Hodler műve az 1813-as felszabadító háborúba induló jénai diákokat ábrázolta, és a modern és hagyományos történelmi festészet ütközőpontja lett.
A villa falán látható Hodler emléktáblája is.
A festmény történeti tartalma, az ábrázolt események jelentősége a nemzeti emlékezet számára részben magyarázatot ad a háború kitörése, illetve a tiltakozó nyilatkozat nyomán felszabaduló indulatokra. A napóleoni háborúk zárófejezete a modern Poroszország életképességét bizonyította a németek szemében, ez pedig az 1871-ben megalapított Német Birodalomnak is alapul szolgált. (Hodler ráadásul egy másik, emlékezet szempontjából is jelentős megrendelést is kapott, ő festette a hannoveri új városháza egyik freskóját. Einmütigkeit (Egyhangúan) című képe azt a pillanatot ábrázolja, amikor a város a reformáció mellé áll.) Hodler számos néző, rajongó szerint azt a népi egységet próbálta megragadni, amiből az egységes Németország nőtt ki, és amit a világháborúban is folyton hangsúlyoztak.
Ilyen körülmények közt Hodler aláírása botránykővé vált. Az első támadást a breslaui (ma Wrocław, Lengyelország) Breslauer Zeitung intézte ellene október 7-én. Négy nappal később az úti beszámolóiról ismert Victor Ottmann az egyetem prorektorához intézett levélben követelt lépéseket, hiszen egy német egyetemen nem függhet kép egy olyan festőtől, aki a németeket barbárnak tarja. Mire a levél megérkezett, a prorektor már tárgyalt Euckennel, aki a festmény eltávolítását vagy letakarását javasolta. Ezt később, a hivatalos határozat alkalmával is a hecckampánnyal indokolta, az egyetem formálisan „őrizetbe vette” a képet. A hecckampány során nemcsak a lapok nyilvános közlései, hanem a művészek és értelmiségiek magánlevelei is gyakran emlegették, hogy Hodler méltatlanul viselkedett, hiszen a németek tőle, a külfölditől sok pénzért rendeltek festményeket. Az az érv is felmerült, hogy Hodler képei – bármit mondjanak támogatói, akik legalább a festményeket meg akarták menteni, azon az áron, hogy elfogadják alkotójuk erkölcsi bukását – semmit sem tükröznek a német nemzet lényegéből, nem német alkotások.
A botrány azonban ezzel nem ért véget. Az egyetem másik neves professzora, a genetika és a fejlődéstudomány egyik alapítója, Ernst Haeckel nyílt levélben szólított fel a festmény eladására. (Haeckel korábban a nemzetközi békemozgalom kiemelkedő figurája volt, aki még 1914. július végén is nemzetközi döntőbíróság elé akarta vinni az osztrák-magyar és szerb vitát.) Azt javasolta, hogy a befolyó összeget adják át a Vöröskeresztnek. Fellépése természetesen hozzájárult a botrány folytatásához, csakúgy, mint Hodler távirata Euckenhez, amit még felháborodottabb cikkek sora követett. Pedig Hodler csak annyit írt, hogy a felháborodást keltő nyilatkozat nem a német barbarizmust ítéli el, mint azt állítják, hanem kizárólag egy műalkotás elpusztítását és ugyanígy tiltakozna, ha a franciák követnének el hasonlót Németországban. A botrányt tovább görgető sajtó azonban Eucken nem teljesen elutasító válaszát követően ekkor már a „nem tárgyalhatunk”, „Júdás akkor is Júdás marad, ha visszaadja a 30 ezüstöt” álláspontjára helyezkedett.
Az emlékművet abban az évben állították, amikor megünnepelték Hodler festménye „kiszabadításának“ ötvenedik évfordulóját, Haeckel viselkedésének határozott kritikájával.
A festmény nemzeti jelentősége, a háború első hónapjait jellemző nemzeti lelkesedés azonban nem a teljes magyarázat a botrányra. Hodler személyében azt a művészeti modernizmust lehetett pellengérre állítani, amit II. Vilmos Németországában amúgy is gyanakodva figyelt a hatalom. A császár, porosz királyként, kiterjedt jogkörrel rendelkezett műalkotások elhelyezését illetően (Jénában azonban ezt nem gyakorolhatta, mivel az négy szász fejedelemség közös minisztériumának ellenőrzése alatt állt.) Ezt pedig már korábban is arra használta, hogy a tradicionális történelmi festészetet és művészetet támogassa a modernnel szemben. Ez, valamint a cenzúra eleve felerősítették az esztétikai kérdések átpolitizálásának lehetőségét.
A művészi szcéna kevésbé sikeres vagy kudarcos résztvevői már 1911-ben felvonultatták Hodler ellenfeleinek kedvenc érveit. Idegenek nem tudnak német képeket festeni, az idegen festőket csak a műkereskedők futtatják, akik francia műalkotásokkal házalnak. A vita keretei tehát már adottak voltak, a szereplők változása az, ami figyelmet érdemel. Miért váltak Hodler ellenfeleivé azok is, akik korábban éppen modernsége miatt támogatták? Manfred Hettling ezt a háborús lelkesedés egy paradoxonával magyarázza. A német társadalmon belül a háborús lelkesedés a képzett, iskolázott polgárság körében volt a legerősebb. Ők voltak azonban azok is, mint Eucken, Haeckel vagy Ottmann, akik helyeselték a háborút, de tevőlegesen nem vették ki belőle a részüket. Azonosultak vele, a tétlenséget pedig kompenzálni szerették volna. Ez vezetett a nemzeti pátoszhoz, a német értékek túllihegéséhez és ezért volt számukra igazán fájdalmas, amikor a nyilatkozatban barbarizmusról olvastak. Ezért olvastak aztán „német barbarizmust” ott is, ahol erről szó sem volt.
Felhasznált irodalom:
Günter Steiger: „Fall Hodler” Jena 1914–1919. Der Kampf um eine Gemälde. 1970.
Manfred Hettling: Die Nationalisierung von Kunst. Der „Fall Hodler” 1914. = Was ist Gesellschaftsgeschichte: Hans-Ulrich Wehler zum 60. Geburtstag. München, 1991. 215–224.
Mathias Steinbach: Krieg um eine Gemeälde: der Fall Hodler 1914–1919. Berlin, 2014.
Brigitte Hellmann – Mathias Mieth (hrsg.): Heimetfront. Eine mitteldeutsche Stadt Universitätstadt im Ersten Weltrkieg. Stadtmuseum, Jena, 2014.
Készítette: Egry Gábor
