„Láttam a sofőrt, amint várakozás közben a volánja mellett Gorkijt olvas, a kirgiz vadászt, amint állattani szakkönyvek között kutat a könyvesboltban, a mordvin diákot, amint hazája népköltészetét magyarázza, az ifjú ukrán tudóst, akinek apja  még írástudatlan parasztember volt, s a kazah zeneszerzőt, amint először próbálja operává mintázni népe régi dallamait.” – jegyezte le Szabolcsi Bence, friss Kossuth-díjas zenetörténész 1951-ben szovjetunióbeli élményeit.
Ha az évszámokat felcseréljük, három és fél évtizeddel korábban – 1915-ben – egy másik értelmiségi, Lengyel Menyhért – az MTA Vojnits-díjának büszke tulajdonosa – szintén felfedezte annak örömét, hogy „a nép egyszerű gyermeke” olvas. Az „olvasót” ő természetesen nem kolhozokban vagy üzemekben kereste, hanem az I. világháború körülményei között: ott, ahol a katonák hosszabb ideig tétlenségre voltak kárhoztatva – a kórházakban. A „kultúra emlegetése most gúnynak hangzik, és az se túlságosan fontos, hogy az irodalom új rétegekbe hatol be, új közönséget keres magának” – szűrte le a szovjet korszak „kulturális forradalmával” rokon tanulságot Lengyel. És az ő soraiban is volt értelmiségi küldetéstudat, ahogy az olvasás örömét megtaláló felnőtt emberről írt: „Csillogó szeme lassan sétál végig a sorokon, s ahogy ránézünk már nem is fiatal magyar fejére – valami gyerekkori emlék rezdül meg bennünk… ez a trance, ez az édes izgalom, a világról való teljes megfeledkezés, amit a katona arca mutat – ezt mi is éreztük egyszer.”
Arról persze ne feledkezzünk meg, hogy az olvasás az I. világháború idején már nem volt egy olyan szűk réteg kiváltsága, mint egy évszázaddal korábban, a napóleoni háborúk idején. Olvasás terén Magyarország a századforduló idején zárkózott fel az európai élmezőnyhöz: 1890-ben még csak alig több mint a felnőtt állampolgárok fele tudott olvasni, 1910 tájára már 20 százalék körülire sikerült leszorítani az analfabéták arányát. Persze ez nem jelentette azt, hogy a földműveseknek, munkásoknak házi könyvtára lett volna – sokuknak még csak a vásárokban árult népszerű kalendáriumok jelentették az olvasnivalót –, de már akadtak közöttük olvasóköri tagok is. A háború azonban sokakat késztetett arra, hogy megpróbáljanak tájékozódni – Az Est példányszáma 1917 táján már elérte a 300000-et, közel négyszeresét annak, mint amennyi a háború kitörése előtt volt. Nagy lökés volt az írás „gyakorlására”, hogy a fronton harcolók és az otthon maradt családtagok között a levélváltás volt az egyetlen elérhető érintkezési forma.
A háborúban a hadvezetés egyik feladata volt az olvasási (és egyben a kikapcsolódási) lehetőség megszervezése, különös tekintettel arra, hogy a Monarchia soknemzetiségű államalakulatának a hadserege is soknemzetiségű volt – az egységes vezényleti nyelv ellenére. Így aztán tucatnyi nyelven volt szükség tábori lapokra, újságokra, könyvekre. Lengyel Menyhért cikke az ebben a munkában szerepet játszó Hírlap- és Könyvbizottságról is szólt, amely nagyrészt önkéntes munkával szervezte meg a hírlapok és könyvek beszerzését és szétosztását, és amelynek elnöke a korabeli irodalmi élet legfőbb tekintélye, Herczeg Ferenc volt.

Felhasznált irodalom:
Lengyel Menyhért: A katona olvas = Az Est, 1915. április 11.
Kósa László (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Budapest, 2000.

Készítette: Takács Róbert