A fenti cím ezúttal nem a MÁV mozaikszó szellemes feloldására utal, bár az 1917 februárjában jelentkező országos szénhiány nyilvánvalóan a személyszállító gőzmozdonyok leállását is eredményezhette. A fűtőanyag-krízis azonban nem a vonatközlekedést érintette elsősorban,
A harmadik háborús év immár egyértelműen az állandósuló hiányról szólt, ami a súlyos következményekkel járó stratégiai nyersanyaghiány mellett a legváratlanabb kényelmetlenségekhez vezetett. A Pesti Napló februárban
Szoktuk mondani arra, aki különösen szerencsés. De vajon volt-e malaca az újévi malackának, mikor ropogósra sütve, citrommal a szájában az újévi asztalra került? Aligha.
Arra pedig ki gondolna, hogy az újévi malacsütésnek több mint 100 évre visszanyúló hagyományai vannak?
Ha összeállítanánk a magyar sajtóban 1916-1917 telén leggyakrabban használt szavak listáját, a „rekvirálás” biztos előkelő helyen szerepelne. A háború előrehaladtával a korlátozottabb árszabályozás és ármaximálás helyét
Az áruhiány, pontosabban az el nem érhető élelmiszerek pótlása hihetetlen fantáziahullámot indított el a lakosság körében. Az egyik alapvető élelmiszert, a tejet először vizezték – amíg volt mit hígítani –, majd 1915 novemberében tejigazolványt vezettek be, ekkor még csak két fontosabb csoport, a két éven aluli gyerekek és a betegek számára.
1915-tól kezdve a lapok állandó szereplőivé váltak a világháború „vámszedői”, az általános élelmiszer- és áruhiányt kihasználó, indokolatlan hasznot bezsebelő kereskedők (úgyis mint árdrágítók), illetve a zsíros állami megrendeléseken meggazdagodó, de az államot – és a hadsereget – silány termékekkel átverő beszállítók (úgyis mint csalók).
„Hogy várható valamely tömegtől nem mondjuk lelkesedés, hanem a kitartásnak, az önfegyelmezésnek a legkisebb mértéke, amikor ideje javarészét, türelmét megemésztően, idegeit megőrlően a legszükségesebb élelmiszerek bevásárlására kénytelen pazarolni, nagyon gyakran: hiába.”
