Henri Barbusse (Forrás: Larousse)

1916 – a „régi világ” utolsó éve

Címkék
konferencia

1916. november 21-én elhunyt I. Ferenc József, és a toposz szerint az ő távozásával véget ért egy korszak. Zilahy Lajos azt írta, olyan volt az uralkodó halála a háború közepén, „mintha egy nagy rozsdás vasajtó rácsukódott volna egy sötét pincére”. De valóban így volt-e? A Politikatörténeti Intézet 1916 – A régi világ és a régi Magyarország utolsó éve? című konferenciájának előadásaira is építve azt foglalnám össze, hogy milyen hadtörténeti, gazdaságtörténeti, társadalomtörténeti és kultúrtörténeti jellegzetességei voltak a talán legvéresebb háborús évnek, és hogy az valóban korszakváltónak bizonyult-e.

Hadtörténeti perspektívából mindenképp léptékváltást jelentett az 1916-os év, amely a világtörténelem addigi legnagyobb és legtöbb áldozatát követelő csatáit hozta el. Verdun 1916. február 21-én kezdődő „húsdarálója” – Falkenhayn stratégiai elképzelése már nem is a valójában szükségtelen, de szimbolikus erődrendszer bevételét célozta, hanem hogy a franciák addig védjék azt nemzeti büszkeségükben, amíg egy egész nemzedék el nem vérzik – és a somme-i csata – ahol Sir Douglas Haig tábornok hajtotta bele újra és újra az angol katonákat a német géppuskák tüzébe ­– példátlanul véres ütközetek az emberiség történetében. Verdunben csak a tüzérségi előkészítés során közel egymillió német lövedék hullott a városra: „Akkora fémtömeg zúdult a francia vonalra, amekkorát még nem látott a világ” – írta A. J. P. Taylor angol történész. A somme-i csata 1916. július 1-jei, 60 ezer brit áldozatot követelő első napja pedig a „brit hadsereg fekete napjaként” vonult be az történelembe: azóta sem vesztett Nagy-Britannia egyetlen nap annyi katonát. A csata több mint egymillió katona életét követelte, így összességében 200 halott vagy sebesült jutott a frontszakasz minden méterére. Az egészen november 18-ig tartó csatafolyam az első tankok bevetése miatt is emlékezetes. Az álnevükön („tartály”) megőrződött páncélozott harci járművek ekkor még inkább csak riadalmat okoztak, de rohamosan fejlesztették őket, és első tömeges bevetésük gyakorlatilag el is döntötte az első világháború sorsát 1918 augusztusában: négy év „állóháborút” követően ezzel ismét beköszöntött a „mozgó háború” kora, és nagyon hamar statisztából főszereplővé léptek elő a páncélosok.

A valaha volt legnagyobb tengeri ütközetre, a jütlandira (vagy más néven skagerrakira) is ebben az évben került sor, amelynek szintén maradandó következménye volt: a német flotta hiába süllyesztett el több brit hajót, nem sikerült kitörnie, és innentől kezdve a német csatahajók az északi-tengeri kikötőkbe zárva töltötték a világháború hátralevő részét. A Császári Haditengerészet nem kockáztatott meg egy pirruszi győzelmet, és a roppant költséges, de hatástalannak bizonyuló nagy csatahajók építése helyett megkezdődött a tengeralattjárók gyártása és a matrózok átképzése. A korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetése 1917 februárjában azonban a Német Birodalom egyik főbűne lett, mivel lehetőséget adott az Egyesült Államoknak, hogy a „civilizáció” és a „demokrácia” védőjeként – és ne a háborús hitelei behajtójaként – csatlakozzon az antanthatalmakhoz. Azonban épp az 1916-os év leplezte le az antanthatalmak propagandáját: Nagy-Britannia hivatalosan Belgium függetlensége érdekében szállt harcba, a „kis nemzetek védelmében”, 1916-ban azonban a brit hadsereg vérbe fojtotta az írek „húsvéti felkelését”.

Míg Nagy-Britannia a páncélos haderejét fejlesztette, Németország pedig az első világháború idején még igencsak recsegő-ropogó tengeralattjáróit igyekezte tökéletes fegyverré alakítani, addig az Osztrák–Magyar Monarchia már csak a „Legfőbb Hadúr”, az idős és mélyen 19. századi Ferenc József személye miatt is elmaradt a fejlesztésekben. Emblematikus történet, hogy Ferenc József maga állítatta le a páncélautó-fejlesztést, mivel úgy vélte, attól csak megijednek a lovak. Pollmann Ferenc ahhoz a medvevadászhoz hasonlította az Osztrák-Magyar Monarchia vezetőjét, aki egy minden addiginál nagyobb barlang szájához érkezve sejti, hogy abban egy igen nagy medve bújhat meg, csak mikor bemegy, a szemberohanó Orient expressz kapja telibe. A hasonlat világos: igen korszerűtlen volt az osztrák-magyar hadsereg. A Monarchia hadserege az egyik legnagyobb csapást éppen 1916-ban szenvedte el, mikor a Bruszilov-offenzíva következtében összeomlott az arcvonal: az oroszok közel negyedmillió foglyot ejtettek, és az átütő sikernek is köszönhetően ez lett a „Nagy Háború” egyetlen támadása, amelyet egy tábornokról neveztek el. A vereség megroppantotta a Monarchiát, és innentől már csak Németország tartotta háborúban az egyre hitetlenebbé váló szövetségest, amelynek hadvezetését innentől alárendelték a németekének. A világháború alatti legnagyobb magyarországi pánikot okozó, 1916. augusztus–szeptemberi román támadást is a német erők verték vissza, egészen Bukarestig. Románia ezzel gyakorlatilag kiszállt a háborúból, a németek azonban nem tudták kiaknázni a romániai olajmezőket, mivel brit ügynökök megsemmisítették a román olajkutakat, mielőtt a németek birtokba vehették volna azokat.

A gazdaságot tekintve is léptékváltást – és nemcsak óraátállítást – hozott az 1916-os év, amelynek komoly társadalomtörténeti hatásai is voltak. A hadviselő államok ekkorra állították át gazdaságukat a hadiipari tömegtermelésre, az pedig, hogy a gyárakban – és általában az egész hátországban – ugrásszerűen megnőtt a dolgoztatott asszonyok száma, nagyot lendített a női emancipációs törekvéseken (ha egyes országokban – mint például Magyarországon – majd konzervatív „visszarendeződést” is tapasztalunk a világháború után). A világháború paradigmaváltó gazdasági intézkedéseket hozott, Rigó Máté hangsúlyozta, hogy 1916-ben kezdett kiteljesedni a világháború kitörésével elkezdődő folyamat, amikor is a hadviselő államok kényszerigazgatás alá vették az ellenséges tulajdonú vállalatokat, 1916-ban pedig el is adták azokat. Ezzel az államok radikálisan megsértették a magántulajdon „szentségét”, amelyre egészen 1916-ig nem volt precedens. (Például a francia–porosz háborúban aratott győzelem után Bismarck francia tulajdonban hagyta az akkor magánkézben lévő Francia Nemzeti Bankot.) A gazdasági liberalizmus korának végét jelentette a Hindenburg-program 1916. augusztusi elindítása Németországban, amellyel a németek már a szovjetek előtt a tervgazdasághoz fordultak az erőforrások maximális kihasználása érdekében. (Az elnevezés nemcsak szimbolikus: Falkenhaynt a „rettenetes ikrek”, Hindenburg és Ludendorff váltották a katonai vezetés élén, akik alatt teljessé lett a tábornokok diktatúrája.) A súlyos élelmezési problémákat azonban még ezen az úton se sikerült kiküszöbölni, Németország különösen megszenvedte az 1916–1917-es „fehérrépa-telet”.

Hindenburg, II. Vilmos, Ludendorff (Forrás: Wikipedia)
Hindenburg, II. Vilmos, Ludendorff (Forrás: Wikipedia)

 
Agrárjellegének köszönhetően Magyarországon sose alakult ki olyan súlyos élelmezési helyzet a világháború alatt, mint Berlinben vagy Bécsben. Budapesten nem volt éhínség, nyomatékosítják a kérdés szakértői, Kótyuk Erzsébet és Umbrai Laura, de 1916-ra hazánkban is egyre fokozódtak az ellátási nehézségek, amelyeket a kormány korábbi intézkedései – például a tartalékok takarékosabb elosztása, az árak maximalizálása, a zugkereskedők megbüntetése – nem enyhítettek. Az igazságosabb elosztás érdekében már 1915 tavaszán bevezették a lisztjegyet. Sokat vártak az 1915-ös terméstől, ám az gyengébb lett, és újabb csapásként 1916 nyarán száj- és körömfájásjárvány sújtotta az állatállományt. A liszt- után 1916-ban a zsír- és cukorjegyeket is be kellett vezetni, és ezzel együtt megjelentek a mindenféle pótlékok: a legnépszerűbb lisztpótlék az árpadara lett, de még a lóherét is ajánlották étkezésre. Ekkor kerültek forgalomba a hadiszakácskönyvek azzal a mottóval: „Most nem az a kérdés, hogy mit szeretünk, hanem mit lehet ennünk?” (Háborúsételek, Bp., 1916.) Mivel azonban a bükkmakkleveshez hasonló háborús ételek tápértéke igen alacsony volt, a hiányos táplálkozás jelentősen rontotta a hátország egészségügyi helyzetét. 1917-re járványszerűen szaporodtak meg Erdélyben a borzalmas hiánybetegség, a pellagra betegei, a jódhiány következtében pedig egyre többen szenvedtek golyvától. A leromlott szervezetű emberek nagyobb arányban fertőződtek meg a tuberkulózistól, 1913 és 1918 között majdnem duplájára nőtt a magyarországi tuberkulózis-áldozatok száma. A nemi betegségek számát pedig az növelte, hogy az életszínvonal csökkenése miatt nagyon sok hátországi asszony kényszerült arra, hogy prostituáltnak álljon: éppen 1916-ban nőtt meg radikálisan a letartóztatott engedély nélküli prostituáltak száma. Az ellátási zavarok elhárítása és a hátországi morál javítása érdekében a kormány 1917 januárjában fel is állította a Népjóléti Központot, másfelől a represszióval is igyekezték elejét venni a zendüléseknek: fokozták a cenzúrát és megszaporodtak a rendőri beavatkozások.

Az „átlagemberek” fokozódó kiábrándulásával ellentétben az értelmiség háborúhoz való hozzáállása ekkor még nagyrészt kontinuus volt az 1914-es lelkesedéssel: Thomas Mann Egy apolitikus ember elmélkedései című munkájában még nyoma sincs a kiábrándulásnak, noha Romain Rolland személyében már megjelent az ellenpélda. A háború keserű tapasztalatai egyre inkább azt a meggyőződést erősítették, hogy semmi értelme nincs ennek az évek óta folyó szörnyű öldöklésnek, de olyan 1916-os naplóbejegyzésre is bukkanhatunk, amelynek szerzője szerint „mindent eltűrünk, csak a haza sorsa kétséges ne legyen”. Ezért nehéz 1916 helyét kijelölni a fenti skálán – mutat rá Gyáni Gábor, de az átalakulás a reprezentációkban tagadhatatlanul szembetűnő.

Az első világháborút kutató francia történészek doyenje, Jean-Jacques Becker szerint nem az írók hozzáállása változott meg ekkor, hanem a mód, ahogyan leírták a háborút. 1916 fordulópontot jelentett a harctéri irodalomban, mivel megjelent Henri Barbusse A tűz című, Goncourt-díjjal kitüntetett regénye (1915-ben még egy háborút idealizáló regény kapta meg ugyanezt a díjat.) De Balázs Eszter nyomatékosítja, hogy az internacionalista vonatkozásai ellenére A tűz nem egyértelműen pacifista regény: inkább azon művek vonalába illeszkedik, amelyek már szembenéznek a szenvedésekkel, de a közös minimumuk továbbra is az állhatatosság és a kitartás idealizálása marad. Angliában A somme-i csata című 1916-os film bemutatása volt mérföldkő, amelyben először nyíltan mutatták a halált, annyira, hogy a felfoghatatlan nézettségű film első vetítései idején nagyon sokan távoztak a mozikból. Az első világháború szociolingvisztikai következményeit elemző Paul Fussell szerint a „glory” szó a somme-i csata után elvesztette csillogását és nem lehetett többé nem egy kis iróniával emlegetni.

 
Felhasznált irodalom:
Stéphane Audoin-Rouzeau – Annette Becker: Az újraírt háború, 1914–1918. Budapest, 2006.
J. P. Taylor: Az első világháború képes krónikája. Budapest, 1988.
Az 1916 – A régi világ és a régi Magyarország utolsó éve? című konferencia előadásai

 
Készítette: Csunderlik Péter