Pesti Hírlap, 1914
Pesti Hírlap, 1914

„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt” – variációk gyászruhára

A háború halottakat „termel” és – ezzel párhuzamosan – özvegyeket. De milyeneket! Kacéron öltözködőket – legalábbis a Pesti Hírlap szerint. A gyászruha feletti polémia nem új keletű probléma: elég kedvenc hősnőnkre, Scarlett O’ Harára gondolnunk, akit a történelmi Dél szigorú viselkedési szabályai köteleztek arra, hogy évekig tartó mély gyászt viseljen olyasvalakiért, akinek megközelítőleg három hónapig volt a felesége (a házasság hirtelen felindulásból köttetett, de ennek elemzését most hagyjuk).
Az özvegyasszonyokkal szemben a társadalom sokkal szigorúbb volt, mint az özvegyen maradt férfiakkal. Míg az asszonyoknak férjük után legalább egy évig illett gyászt viselni (fél évig mély gyászt, azaz talpig feketét, fél évig pedig félgyászt, amikor a fekete ruhához a fehér gallér vagy kézelő használata már megengedett volt), addig a férfiaktól az illem csak félévnyi időt követelt meg a gyászra.
Sőt, hogy továbbmenjünk, az illemkönyv szerint egy nő esetében „gyöngédségre” vall, ha a gyászévet meghosszabbítja, és ha az letelik, utána is szürke, barna vagy lila színű ruhákat visel. „A gyászév letelte előtt színes ruhát venni fel minden nemesebb érzés kigúnyolása volna, és még az a nő is, ki férje halálát talán nem tekintené élete legnagyobb boldogtalanságának, ily szívtelenséget nem követne el.” – írja Kalocsa Róza az 1880-as évek végén megjelent illemkönyvében. Ugyanő volt az, aki jóval elnézőbben bánt a férfiakkal, és a féléves gyász letelte után újbóli nősülésük elébe sem gördített akadályt. Az ő esetükben szó nincs „lelki gyöngédségről”, csupán ki nem mondott praktikumról: egy férfinek, főleg, ha gyerekekkel maradt özvegyen, feltétlenül szüksége volt egy feleségre – vagy legalábbis egy házvezetőnőre, aki gondozza a háztartását és neveli a gyerekeit.
Ami a háborús özvegyeket illeti: mivel korábban nem volt példa a húszas éveiket taposó fiatalasszonyok tömeges megözvegyülésére, a gyászruha-biznisz sem kínált megfelelő alternatívát a házaséletbe éppen csak belekóstoló, majd önmagukat újból a házassági piacon találó özvegyek számára. Hiszen ne felejtsük, a nő legfőbb anyagi támasza az akkori beidegződés szerint a mellette élő férfi – a női munkaerő „térfoglalása” az özvegységgel párhuzamosan kezdődött.

Felhasznált irodalom:
A művelt és udvarias ember. A társas viselkedés szabályai a magyar nyelvű életvezetési és illemtankönyvekben, 1798–1935. Szerk: Fábri Anna. Budapest, 2001.
Kacér gyászruhák = Pesti Hírlap, 1916. október 1.

Készítette: Kaba Eszter

 

Pesti Hírlap, 1916. október 1.
Kacér gyászruhák

A párizsi L’Œuvre c. lap írja: „Ez a rettenetes háború valami természetellenes jelenséget produkált: sok húszéves özvegyet! Amit pedig az utcákon látunk: mintha bizony az emberi természetnek a sorssal való szembeszállását jelentené. A gyászruha, amely tulajdonképpen már érett és idősb hölgyek számára való volna, hirtelen más oldaláról mutatkozik be. A kreppruhák ugyanis ezúttal szorosan simulnak az idomokhoz s határozott körvonalait mutatják hajlékony női testeknek. Méghozzá az idei divat: a rövid, libbenő szoknya! No meg a fekete selyemharisnya is! Mint ahogy a rózsa az éj leple alatt is illatát ontja: a tegnapi menyasszony is a gyászfátyol alatt virul. A szerelem illata egybevegyül a halál illatával és olyan vonzóerővel hat ránk, amely beteges és mélabúra hangol. Hovatovább ez a jelenség túlzásba csap át, mert még Abel Hermant, a regényíró is megütközik miatta, aki pedig, mint ismeretes, ebben a tekintetben nagy adagot elbír.” – Ennek előrebocsátása után az említett lap azt ajánlja, hogy a komoly, tisztességes nőket a talmi-özvegyektől megkülönböztetendő: minden igazi hadiözvegy mellcsatot viseljen, amelyen az „F” betű (France = Franciaország) legyen látható.