1917 júniusában megalakult az új kormány – a még a szocialistákhoz is elzarándokoló – Eszterházy Móric vezetésével. A Tisza-kormány bukását melegen üdvözlő Az Est szerkesztőségénél azonban már csak a horvát politikai elit volt az új kabinettel elégedetlenebb. A legnagyobb példányszámú bulvárlap azért fanyalgott, mert a kormány összetételét pártpolitikai alkudozások határozták meg – a lap ezzel szemben valamiféle kiváló emberek által alkotott szakértői kormány – mindig jól hangzó és mindig életszerűtlen – ideáját népszerűsítette.
A horvátoknak, bár a helyzet a pártok közötti osztozkodás miatt alakult így, prózaibb volt a „bánata”: mit keres a Katolikus Néppárt vezetője, Zichy Aladár gróf a horvát minisztérium élén?
A horvátok – hivatalosan Horvát–Szlavónország – helyzetét a kiegyezést követő évben megkötött magyar–horvát kiegyezés szabályozta. A tárca nélküli miniszter volt hivatott arra, hogy a magyar kormányban a horvát érdekeket képviselje, illetve a kapcsolatot tartsa a horvát–szlavón kormány és a király között. Bár az 1868. évi XXX. törvénycikk nem mondta ki konkrétan, a horvát fél elvárta, hogy egy horvát származású politikus töltse be ezt a posztot. A világháború kezdetén Pejacsevics Tivadar, az 1903 és 1907 közti horvát bán töltötte be a pozíciót, őt azonban 1914 augusztusában Franciaországban internáltak, miután családjával rossz érzékkel választott fürdőhelyet azon a nyáron. Így Tisza István vette magához a tárcát, majd 1916 elején a Horvát Nemzeti Párt tagját, korábbi szerémi főispánt, Hideghéthy Imrét nevezték ki erre a posztra. Hideghéthy elérte, hogy IV. Károly koronázási hitlevelét, a király és a nemzet viszonyát írásos alkotmány híján rendező fogadalmát, horvát nyelvre is lefordítsák és a szábornak is megküldjék Zágrábba. Ám Tisza bukása után neki is mennie kellett.
Zichy Aladár, a néppárti nagybirtokos, a mezőgazdasági nagytermelők érdekeit képviselő szövetkezeti mozgalom egyik legfőbb szervezője azonban nem volt horvát származású, de még csak horvátországi születésű sem: Fejér vármegyében látta meg a napvilágot. A horvát képviselők – akik a horvát–magyar kiegyezés értelmében meghatározott számú mandátumhoz jutottak Budapesten is – tehát kikeltek a döntés ellen és bevették a Kontinental Szállodát, követeket menesztettek a miniszterelnökhöz, horvát nyelvű felszólalást terveztek a képviselőházban és semmiképpen nem akarták elismerni az új magyar kormányt.
Pár nap múlva már kompromisszumkészebbnek mutatkoztak, beleegyeztek abba, hogy Zichy átmenetileg megtartsa a posztját, de mielőbb új horvát bán kinevezését és a horvát szábor összehívását akarták. Utóbbiban már több mint egy évtizede az a szerb-horvát koalíció volt többségben, amely nem a magyar állammal való közjogi hercehurcában látta a küldetését, hanem a délszláv egység kiharcolásában.
Augusztus 18-án aztán a király személye körüli miniszterré avanzsált, míg a horvát ügyeket a vukovári születésű, a kormányzati és vármegyei szamárlétrát végigjáró Unkelhäusser Károly vette át. A horvát bánt pedig már június 29-én kinevezték: a pozíciót Az Est által legvalószínűbbként említett jelölt, Mihalovics Antal (Antun Mihalović) kapta meg, aki szintén a délszláv tervek pártfogója volt. Talán lett volna lehetőség más horvát irányvonalat is támogatni, ám az rögvest a magyar–horvát közjogi szerkezet megbolygatásával járt volna, amitől a magyar politikai elit legalább annyira irtózott, mint a délszláv gondolattól.

Felhasznált irodalom:
A horvátok tiltakoznak a Ház mai ülésén Zichy minisztersége ellen = Az Est, 1917. június 22.
A horvátok sürgetik a bán kinevezését = Az Est, 1917. június 24.
Hideghéthy Imre. Forrás: http://www.nevpont.hu/view/9993
Sokcsevits Dénes–Szilágyi Imre–Szilágyi Károly: Déli szomszédaink története. Budapest, 1994.
Bíró László: A jugoszláv állam, 1918–1939. Budapest, 2010.

Készítette: Takács Róbert