Boote

A kiéheztetők kiéheztetése – avagy a korlátlan tengeralattjáró-háború

A francia a dicsőségért harcol (hozzátehetjük: nemzeti hiúságból), a német, hogy megélhessen, az angol pedig, hogy kereskedelmét kiterjessze, hogy termékei számára új fogyasztóterületeket szerezzen, egyszóval, hogy üzletet csináljon” – idézett fel egy korábbi gondolatot Franz Mirtl, a Monarchia Csehországban született ellentengernagy a háború idején.

Az eredeti szöveg Max O’Rell (eredeti nevén: Léon Paul Blouet) francia író, újságíró britekről írt, 1883-as – két év alatt 57 francia kiadást megért, 19 nyelven kiadott – John Bull és az ő szigete című sikerkönyvéből való. Az 1915-ben a nyugdíjból 59 évesen a haditengerészethez visszahívott, 1915–1918 között a hadműveleti irodán szolgáló Mirtl abból az alkalomból melengette fel – nyilván némi kárörömmel francia, azaz brit szövetségesi forrásból – a háborús propaganda minden fórumán sulykolt sztereotípiát, miszerint az angol kufárnemzet, amely a háborúban is mások rovására gazdagszik, hogy ezzel a II. Vilmos által meghirdetett korlátlan tengeralattjáró-háború jogosságát igazolja. Mirtl érvelését tekinthetjük a hivatalos osztrák–magyar álláspontnak, hiszen a Monarchia egyik vezető katonatisztjéről volt szó. Eszerint az 1914 augusztusában meghirdetett angol tengeri blokád, amely Németország mindennemű importját igyekezett ellehetetleníteni, feljogosította Németországot arra, hogy megpróbálják ők is kiéheztetni a Brit-szigetek lakosságát. Az 1915 februárjában meghirdetett korlátlan tengeralattjáró-háború elsősorban ezt a célt szolgálta.

Német U-Boot
Német U-Boot

 
A tengeralattjárók – akárcsak a repülőgépek – teljesen új harci eszköznek számítottak az első világháború elején. Már az 1850-es években kísérleteztek búvárhajó építésével – az első és sokáig egyetlen német kísérleti példány akkor az első próbaútján elsüllyedt a kieli kikötőben. A majd az első világháborúban is bevethető tengeralattjáró csak 1903-ban készült el, szintén Kielben. Azt Németország még Oroszországnak adta el, amely be is vetette az U1-et Japán ellen, majd 1906-ban Németország visszavásárolta a hajót. A gyors technikai fejlődésre jellemző, hogy az I. világháborúban az U1-et már csak kiképzésre használták. A háború kitörésekor mindenesetre a németek – a korábbi évek nagy flottafejlesztési programja ellenére is – jóval kevesebb tengeralattjáróval rendelkeztek, mint az antant, viszont az övéik modernebbek voltak.

Német U-Boot
Német U-Boot

 
A háború első hónapjaiban a német haditengerészet vezetése abban bízott, hogy a tengeralattjáró-támadásokkal megtörhetik a nyilvánvaló brit fölényt. A 28 bevethető német tengeralattjáró közül 10 részvételével zajló első nagy akció 1914 augusztusában súlyos kudarcot jelentett a német flottának – három tengeralattjárójuk is odaveszett –, ám ősszel az akkor még a felszínt nem látó, a hadihajóknál lassabb víz alatti járművek több brit hajót is elsüllyesztettek. Az év végéig a brit veszteséglistán 9 hadihajó, a németen 5 tengeralattjáró szerepelt. 1914 októberében – több mint négy hónappal a korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetése előtt – sor került az első, majd a második brit kereskedőhajó elsüllyesztésére is. Az első eset még „lovagias” körülmények között történt, a hajót a felfegyverzett német tengeralattjáró megállította a nyílt tengeren, átkutatták, majd miután a személyzet mentőcsónakokba ült, megtorpedózták a hajót. Egy héttel később az SS Admiral Ganteaume gőzhajó – és a rajta utazó 2500 belga menekült – már nem volt ilyen szerencsés. Találatot kapott – a német magyarázat szerint csapatszállító hajónak nézték – és bár el tudott vergődni egy francia kikötőig, a torpedótámadás okozta pánikban 40 utas az életét vesztette.

1915 februárjától, a korlátlan tengeralattjáró-háborúval az ilyen támadások a „normális ügymenet” részévé váltak. Egy hónap alatt a németek 29 hajót süllyesztettek el, vagyis lényegében minden napra jutott egy-egy áldozat. A központi hatalmak propagandája azt hangoztatta, hogy az antanthatalmak lépték át megbocsáthatatlanul a háborús erkölcs határait, amikor hajóikat semleges zászló alá rejtették. Az Est cikkei ezt hol kalózokhoz, hol szélhámosokhoz illő cselekedetnek minősítették. Ezért aztán a német támadások a semleges országok zászlaja alatt futó hajókat is elérték. Bár egy-egy dán, svéd, görög hajó megtorpedózása is komoly diplomáciai viharokat kavart, a legnagyobb ellenszenvvel az Egyesült Államokban fogadták az újfajta német tengeri háborút. A brit SS Falaba fedélzetén utazó Leon Trasher bányamérnök március végi halála már az amerikai közvéleményt is Németország ellen hangolta, ám a viharos botrányt az MRS Lusitania 1915. május 7-i katasztrófája váltotta ki. A támadás az óceánjárón utazók közül 1200 ember életét követelte, köztük 128 amerikai állampolgárét.

The New York Times, 1915. május 8.
The New York Times, 1915. május 8.

 
Németország ezt követően – igaz, csak 1915 szeptemberétől – kénytelen volt visszafogni a tengeralattjáró-háborút, amit időnként újból kiterjesztett annak reményében, hogy fél év alatt megbéníthatja a brit utánpótlás folytonosságát. Ekkor a német flotta már nemcsak néhány tucat tengeralattjáróval rendelkezett, mint 1915 elején, hanem 130-140-nel. Az 1917 februárjában kezdődő akciósorozat azonban csak addig járt eredménnyel, míg a britek – két-három hónap múltán – rá nem jöttek a tengeralattjáró-támadások ellenszerére: a konvojban utazó hajókkal szemben a tengeralattjárók nem bizonyultak hatékonynak. 1917-ben több német tengeralattjárót sikerült elpusztítani, mint az addigi két és fél év során. Ráadásul a kiújuló totális tengeralattjáró-háború nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1917 áprilisában az Egyesült Államok is feladta semlegességét.

 
Felhasznált irodalom:
Mirtl Ferenc: A német tengeralatti hadjáratról = Az Est, 1915. február 7.
Tengeralatti harc Anglia ellen = Az Est, 1915. február 6.
A háború erkölcse = Az Est, 1915. február 16.
B.Gy.: Február 18. = Az Est, 1915. február 19.

 
Készítette: Takács Róbert