Biztos nem lenne ötvenmilliós kérdés a Legyen Ön is milliomosban, hogy ki volt Jean Jaurès (1859–1914) – Jászi Oszkár szavaival a „világ lelkiismerete”, akinek alakja úgy él a kulturális emlékezetben, mint az első világháború kitörését ellenzők Keresztelő Szent Jánosa. Egy józan hang az őrült hangzavarban, akinek éppen emiatt kellett meghalnia: 1914. július 31-én merénylő végzett az antimilitarista szociáldemokrata politikussal egy párizsi vendéglőben. Ezzel Jean Jaurès lett a „háború első áldozata”, a „világbéke mártírja”. A legenda megszületett. Második rész.
A nemzetközi munkásmozgalomban Jaurès mindent megtett azért, hogy növelje a II. Internacionálé súlyát. „A mi világunkban sorolni tudjuk a kiváló harcosokat, akik nagy szószólói voltak a békének és hatalmas ellenfelei a háborúnak, de még közülük is különbözik Jean Jaurès, akiről elmondhatni, hogy nagyszerű életének utolsó éveit kizárólag a gondolat telíti meg: békességet hirdetni az emberiségnek és elhárítani a világveszedelmet, amelyet ő, sirályos lélekkel, mindenkinél jobban megsejtett. Gyönyörű alakja a szocializmusnak” – írta Jaurès-ről a szociáldemokrata Révész Béla 1924-ben. Jaurès nemzetközi munkásmozgalmi béketevékenysége tulajdonképpeni csúcsának az tekinthető, mikor a II. Internacionálé hosszas vita után elfogadta a tömegsztrájk-koncepciót, és 1912. november végén Bázelben nemzetközi határozatot hozott, miszerint a nemzetközi munkásosztály világsztrájkkal felel a világháborús szándékokra: „Elvtársak! Ha a vihar mégis kitör, mi, szocialisták, igyekszünk majd távol tartani magunkat e merénylettől, amelyet a vezető körök fognak elkövetni. Ha van még hátra néhány óránk, ezenközben az a kötelességünk, hogy a katasztrófa meggátlására vonatkozó erőfeszítéseinket megkétszerezzük” – buzdított utolsó beszédében Jaurès.
Erősen cinikus megközelítésben akár a „sors kegyelmének” is nevezhetnénk, hogy a lelőtt Jaurès-nek nem kellett megtapasztalnia „tragikumát”, a II. Internacionálé csődjét és az elmaradó világsztrájkot, látni a „Berlinbe! Berlinbe!” kiáltással felvonuló munkásokat. Valamint tegyük hozzá, az is „szerencséje” volt, hogy – az időskort megélt Hervével ellentétben – Jaurès-t nem állíthatta már válaszút elé az 1914. augusztusi német támadás. Bár húsz évvel halála után – meglehetős idealizmussal – azt írták Jaurès-ről: „éppen azért kellett meghalnia”, mert „a siker reménységével dolgozott” a világháború megakadályozásán. Talán nem túlzott cinizmus, ha hozzáteszem: a modern szakirodalom azért mást állít a világháború 1914. augusztusi elmaradási esélyével kapcsolatban.
Ma emléktábla jelzi, hol végzett a „pacifista pártvezérrel” a merénylő, Raoul Villain az azóta megszűnt párizsi Café du Croissant teraszán. Két évtizeddel az eset után az Esti Kurir közölte a vendéglős visszaemlékezését: „A szomszéd asztaltól egy nem a társaságukhoz tartozó újságíró ült át hozzájuk. S megmutatta Jaurès-nek kislánykája fényképét. Jaur[è]s éppen egy őszibarackot hámozott, s mert imádta a gyerekeket, mosolyogva fordult a fénykép felé. Én ott álltam előttük s hirtelen láttam, hogy meglebben a nyitott ablak függönye Jaurès mögött. Kiáltani akartam. Késő volt. Egy kéz jelent meg a függöny mellett, két villanás, fülsüketítő dörrenés és Jaurès, az izgalommal felborított asztalok, töredező üvegek zajában, villámsújtottan oldalt hanyatlott a díványra.” Hogy valóban a kislány fényképére vetett mosoly volt-e Jaurès utolsó gesztusa, sosem tudjuk meg bizonyosan, hiszen a vágyott idea sokszor felülírja a valóságot. Túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen.
Egy biztos: Jean Jaurès meggyilkolásának ténye sokkolóan hatott. Sas Andor Charles Rappoport Jaurès-életrajzát ismertetve egyenesen a Pán halála legenda metaforikus felidézésével jelölte 1916-ban – az akkor már két éve pusztító világháború utólagos tudásának birtokában –, hogy a francia politikus halála korszakzáró volt: „Megöletésének híre 1914 júliusában jelképes erővel hatott: az ő kidőltével a béke haladó világának megmentésére alig maradt remény.” De vajon ezt a következtetést levonták-e már a merényletről szóló első tudósítások is 1914 utolsó napjaiban, miképp azt évekkel később állították? Nos, nem. Éppen ellenkezőleg: „Jaurès elvtársunkban megölhették az embert, de nem ölhették meg az ügyet, amely ellen az orgyilkost kiküldték. A proletárság nagy ügyének vannak kiváló előharcosai és zászlóvivői, akiknek kidőlte nagy veszteség, de maga a proletárság tovább halad azon az úton, amelyet számára a történelem kijelölt: halad a gazdasági felszabadulás, a kultúra és a béke felé. Ha a francia szociáldemokrácia már eljutott odáig, hogy meg tudjon akadályozni egy minden tekintetben igazságtalan, népellenes, undorító háborút és meg tudja magamagát menteni a rettentő embermészárszéktől, akkor ezt meg fogja tenni. És ennél dicsőségesebb emléket nem is állíthat a szabadság, kultúra és béke nagy mártírjának” – írta a Népszava 1914. augusztus 2-i Jaurès-nekrológjában.
Ha végigolvassuk a Népszava egykori nekrológját, híradását, láthatjuk, hogy az egész cikkben semmi apokaliptikus, végítélet-hang sincs. Mi több: a magyarországi szociáldemokrata napilap kifejezetten reményét fejezte ki benne azzal kapcsolatban, hogy „a francia proletárok tízezrei […] nem fognak vágóhídra kerülni Szerbiáért” (kiemelés tőlem – Cs. P.). Az egyetemes érvényű, antimilitarista kiáltványnak szánt nekrológ sorai közé ugyanis az van írva, a Népszavát kifejezetten az aggasztotta, hogy Franciaország a Monarchia érdekei ellen lép be a háborúba. Nem egy doktrinér antimilitarista álláspont.
A cikkben óhajtott Jaurès-„emléket” végül nem az azonnali sztrájkkal adósan maradó munkásság állította, hanem a háborút valójában az elejétől a végéig ellenző Ady Endre az Emlékezés nagy halottra című versével. Nyilvánosan a Galilei Kör 1915-ös Jaurès-ünnepségén hangzott el: ezzel a szimbolikus aktussal vette kezdetét a szabadgondolkodó diákegyesület háború alatti antimilitarista tevékenysége. Ady versét 1924-ben újra közölték a Népszavában, a tizedik évfordulón, címlapos gyászkeretes megemlékezésükkel együtt, melyben akképp jelölték 1914. július 31-ikét: „Ezen a napon indul a hekatomba, amely milliók életét dönti magára-magába növő könyörtelenséggel. […] A világot átkaroló, nem szűnő, ágyúkkal, tankokkal, pergőkkel zúgó szörnyű dallamnak tragikusan tökéletes nyitánya: a Jaurès halála…”.
És mi lett Jaurès merénylőjével? 1937-ben egy rövid hír számolt be arról, hogy a Baleári-szigeteken bomba végzett Villainnel. Annyit tettek hozzá, hogy „a világháború tízmillió emberáldozatának hekatombájában legalább annyi része volt, mint Ludendorffnak vagy Nyikolaj Nyikolajevicsnek”, ami mégiscsak túlzás. Egy másik híradás szerint viszont babonás halászok verték agyon, mert „őt tartották a sziget rossz szellemének”.
Különös. Akár egy nyár-éjszaka 1914-ben.
Felhasznált irodalom:
Ady Endre: Kis szenzációk Párizsból. III. Hervé és tanítványai = Ady Endre összes prózai műve.
Ady Endre: Emlékezés nagy halottra (Jean Jaurès emlékének) = Népszava, 1924. július 31.
Farkas Gejza: A béke vértanújának háborús eszméi = Huszadik Század, 1915/8. 121–126.
Kelen Jolán: Eliramlik az élet… Budapest, 1976.
Kunfi Zsigmond: Jean Jaurès az emberiség és szocializmus nagy halottja. Budapest, 1915.
Rab Balázs: Hervé és az antimilitarista propaganda = Huszadik Század, 1906/I. kötet
Révész Béla: Jean Jaurès, „a béke magasztos mártírja” = Népszava, 1928. október 14.
Sas Andor: Jaurès emlékezete = Huszadik Század, 1916/9. 205–208.
Székely Aladár: Hervé és a magyar szabadgondolkodók = Huszadik Század, 1906/I. kötet
Följegyzések. Elzász = Magyar Figyelő, 1917/4. 356–358.
Jaurès jóslata – Jaurès-nek egy kiadatlan beszéde = Népszava, 1917. augusztus 11.
Az utolsó üzenet = Népszava, 1920. március 28.
Jaurès = Népszava, 1922. július 30.
Franciaországban leleplezték az első Jaurès-szobrot = Népszava, 1923. június 16.
Jaurès arcképe a francia parlamentben = Népszava, 1924. június 1.
Jaurès hamvait a Pantheonba szállítják = Népszava, 1924. július 9.
Jaurès = Népszava, 1924. július 31.
Jaurès a Pantheonban = Népszava, 1924. november 23.
Emléktábla a gyilkosság helyén = Népszava, 1924. november 24.
Jaurès tragikuma = Népszava, 1924. december 4.
Jaurès = Népszava, 1934. július 31.
Jaurès tragikus halálának ismeretlen részleteit mondja el a párisi vendéglős = Esti Kurir, 1934. augusztus 1.
Bombatámadás vagy babona áldozata lett Jaurès gyilkosa? = Népszava, 1937. május 12.
Egy gyilkos halálára = Népszava, 1937. május 12.
Jaurès halálának napját francia nemzeti emléknappá nyilvánították = Az Est, 1937. július 25.
Café Croissant = Népszava, 1937. december 22.
Készítette: Csunderlik Péter
