Móricz Zsigmondot realista prózái, a paraszthősök, a falvak és a vidék világának ábrázolása tette ismertté. A háborús évek alatt haditudósítóként is dolgozó Móricz írásait rendszeresen közölték a fővárosi hírlapok. A Pesti Hírlap 1918. május 26-i száma azt az esszéjét hozta le, amelyben egy tragikus sorsú idős „úrinőt” jellemez – pár mondatos dialógussal. Néhány szó után kiderül: az asszony özvegy, elvesztette a fiát (majdnem teljes bizonyossággal a háborúban), leülni nem mer a fapados villamoson, mert elkopik ruhájának anyaga, a cipőjének talpára ragasztott bőrdarabkák a lyukakat próbálják elfedni. Ez a döbbenetes szegénység a világháború utolsó évében a középosztály összeomlását mutatja be, az özvegy néhai férje ugyanis valamiféle közhivatalnok lehetett. De az idős asszony még nyugdíjat sem kap, miután elvesztette fiát és férjét is. Mindebből látszik, hogy a magyar társadalom feszültségeit a háború végképp kiélezte. A Népszava azon a héten pedig éppen arról írt, hogy a lakosság mindössze 5 százalékára terjed ki a kötelező baleset- vagy betegbiztosítás.

Felhasznált irodalom:
Móricz Zsigmond: Magyarország a háború alatt = Pesti Hírlap, 1918. május 26.
A szakszervezetek kongresszusa = Népszava, 1918. május 29.

Készítette: Szegő Iván Miklós

Pesti Hírlap, 1918. május 26.
Magyarország a háború alatt
A legmesszebbmenő kitartás
Budapest, máj. 24.

Tűnődve s elborultan maradtam a villanyoson. Valaki, egy nagyon kiváló, nagyon értékes közéleti férfi rövid előadást tartott nekem (egymás mellett lógtunk, a tartószíjakba kapaszkodva), hogy „ma egységes front van: cél a győzelem: eszköz a legmesszebbmenő kitartás.”
Mint erős egyéniségek világos és egészséges filozófiája szokta az embert, egy pillanatra elkápráztatott ez egyszerű, biztos, impozáns kijelentés. Láttam, beláttam, hogy így van s egyúttal meghatott, hogy mily nagy energiák, valóban nagy lelki értékek vannak e cél szolgálatába kapcsolva. Barátom leszállott egy forgalmas megállón, a kocsi fele kiürült, egy kétüléses pad üresen maradt előttem. Idős hölgy állt a padhoz közelebb. Rám nézett, mintha mondaná: tessék.
— Kérem, tessék parancsolni.
Megrázta a fejét, hogy nem. Nem ül le. Fáradtan és benső kimerültséggel, az élet fáradt érzésével ültem le. A másik hely még mindig Üres.
— Tessék… — szóltam újra a néninek; mert zavart az ismeretlen oka állva maradásának; zavart, hogy egy ősz hajú úrinő energikusabb, mint én; hogy van valaki, aki nem ragadja meg az alkalmat, hogy legalább öt percre leüljön.
— Nem… nem ülök, — szólt s hideg szürke szemeit rám szögezte — drága a ruha.
Megdöbbent arcom, úgy látszik, jól esett neki, s elismételte:
— Drága a szövet, nem lehet koptatni; fapadokon.
Néhány pillanat múlva még azt mondta:
— Nem vesz mást az állam…
Később, egészen hideg és nyugodt szemmel ezt mondta:
— A fiaimat elvette… nyugdíjat nem ad.
Soha súlyosabban, tragikusabban nem hatottak rám az élet kicsapódó szavai. A szigorú kis úrinőn fekete blúz volt, fekete, harangszabású gyapjúkelméből készült alj. Kis fekete szalmakalap az acélszürke haján, az arca kissé petyhüdt, az orra sólyomszerű kemény orr. Puha testű asszony volt, de a lélek meg volt benne acélozva s valami hallatlan erély és kitartás volt beleszorítva feszes övébe. A helyet is elfoglalták már és sűrűn jöttek, mentek az utasok s hol idébb, hol odább kellett mozdulnia.
— A cipő is kopik, — enyhítettem kicsi tréfával a sötét kedvet.
Az öreg nő szúrósan nézett vissza rám a szeme sarkából:
— Megnyugtathatom, hogy a talp még bírja.
Fölemelte cipője sarkát (nőnél, még idős nőnél is azelőtt elképzelhetetlen mozdulat) s gyászos látvány: apró, babalakú bőrhulladékokkal volt az sűrűn teleszögezve. Soká nézett rám, én őrá. Úgy nézett, vádló szemmel; rajtam keresztül kire nézett? kikre? hová?
— Állami hivatalnok özvegye vagyok — mondta később, kurtán, bólintva.
Percek múlva, ismét enyhítve, a közbajok, a közös sebek szellemét idézve mondtam:
— Sok baj van ma… sokan vannak így… mindenki, minden család így van…
Metszően, vívó hidegséggel kapta el a szót, mint vágást.
— Nem!… — mondta. — Sokan gazdagodnak. Sokan rettegve gondolnak arra, hogy vége lesz a háborúnak… A fiaik is itthon vannak, pénzt is keresnek…
Aztán tovább állott szegény, kopott, talpvédős öreg néni… Idős asszony, a modern egri nő, aki befelé küzd a törökkel: nem a várfalról veri le az ellenséget, de magát szorítja példátlan tortúrával, szigorú nincstelenségében a modern hadviselésnek ideális hősnőjévé.
Mert ma egységes front van: cél a győzelem: eszköz a legmesszebbmenő kitartás: hadserege a kisemberek milliárdnyi asszonynépe, akik tudnak beosztani, spórolni és soha föl nem jajgatni.

Móricz Zsigmond