1917-re jóformán minden hadra fogható férfit besoroztak a Monarchiában és már azok is a lövészárokban találták magukat, akik korábban vagy életkoruk, vagy kisebb testi hibáik miatt alkalmatlannak minősültek a frontszolgálatra. A bevonulók életkori cenzusának alsó és felső határát egyaránt kitolták, így 1917-ben már az 1899-ben születetteket is elvitték, csakúgy, mint a 45. életévüket betöltött, az akkori fogalmak szerint „meglett” férfiakat.
A sorozás elől jónéhányan próbáltak kibúvót találni: vagy különböző testi hibákat okoztak maguknak – egy levágott ujjal fegyvert nem, de kaszát-kapát még bőven lehetett fogni; vagy ahogy a Pesti Hírlap példája is mutatja, hamis papírokkal érkeztek a sorozóbizottság elé, ahol nem feltétlenül derült ki eme turpisság.
Utánpótlás tekintetében mindkét hadviselő fél bajban volt: napról-napra nőtt a dezertőrök száma, akik a halálbüntetés kockázata ellenére szöktek meg csapataiktól. A szolgálatmegtagadás végül tömegmozgalommá vált, 1918 első félévére a német hadseregből már mintegy 40 ezer katona dezertált, a katonaszökevények száma a háború végéig csaknem 200 ezerre nőtt.
Ilyen ütemű fogyás mellett nem csoda, ha már a 18. életévüket éppen csak betöltött sihedereket is felfegyverezték.

Felhasznált irodalom:
Szédelgés a sorozási igazolványokkal = Pesti Hírlap, 1917. március 14.
Az első világháború. A XX. század őskatasztrófája. Szerk. Stephan Burgdorff és Klaus Wiegrefe. Budapest, 2010.

Készítette: Kaba Eszter