Az Est

Merénylet a miniszterelnök ellen – Ausztria, 1916

„Betelt a mérték! Két évig véreztünk! Elég volt!” – állítólag ezekkel a szavakkal lépett a Lajtán túli birodalomfél miniszterelnökéhez egy osztrák fiatalember, majd elsütötte revolverét. Karl von Stürgkh, a grazi születésű konzervatív politikus, aki 1911 óta vezette az osztrák kormányt, holtan fordult le székéről. A lövés bő két évvel a háború kezdete után dördült el, mikor a fronton elesett katonák száma csak a Monarchiában már jócskán félmillió felett járt, és az elhúzódó háború miatti elégedetlenség immár mind kézzelfoghatóbbá vált a mindennapokban is.
Mindez fényes nappal, Bécs egyik legelegánsabb szállodájában, a belvárosi Meissl und Schadn szálloda éttermében történt; az elkövető pedig nem volt más, mint Friedrich Adler szociáldemokrata író, politikus, az Osztrák Szociáldemokrata Munkáspárt (SDAPÖ) egyik alapítójának, Victor Adlernek a fia. Ez természetesen az osztrák szociáldemokrata pártnak és – mind személyesen, mind politikailag – apjának, az Arbeiterzeitung főszerkesztőjének is rendkívül kínos volt, hiszen a pártvezetés többsége, minden feszültség ellenére, ekkor még támogatta a háborús erőfeszítéseket.
A lapok részletesen beszámoltak az október végi merényletről – a budapesti olvasó még azt is megtudhatta, hogy Adler, aki egy teremben ebédelt leendő áldozatával, mit fogyasztott aznap: levest rendelt darált tésztával, majd főtt marhahúst főzelékkel, desszertként pedig szilvatortát, amihez Giesshübli ásványvizet ivott és meg is kávézott a lövés előtt. Az Est azt is megjegyezte, hogy az ifjabb Adler „szőke, művésziesen felfelé fésült hajával, lecsüngő bajuszával, erős arccsontjával és bágyadt fényben úszó szemeivel” a fiatalkori – amúgy német, és nem osztrák – Nietzschére emlékeztetett. Utóbbi akkor már több mint másfél évtizede halott volt.
Pár nappal később Az Est egy sokat utazó, Oroszországot jól ismerő dán publicista, Aage Madelung esszéjét közölte a politikai gyilkosságokról. Nekrológnak nem igazán nevezhetjük ezt az írást, hiszen Stürgkhöt nem sokra tartotta, és ezt nem is rejtette véka alá. „Ausztriában a németségnek sokkal kevesebb szolgálatot tett, mint a szlovéneknek és az olaszoknak, a cseh hazaárulók pörében pedig a mentőtanú szerepére vállalkozott – összegezte ötéves miniszterelnökségét. A dán egyben azt is leszögezte, a politikai merényletek igazi hazája Oroszország volt; a politikai terror ott (is) teljesen hiábavalónak bizonyult: „Mennyi nagy úr esett már a terrorizmus áldozatául Oroszországban, anélkül, hogy a helyzet javult volna!” Ugyanakkor talán Madelung valóban megsejtett valamit az oroszországi feszültségből, ami pár hónappal később, 1917 februárjában robbant: „Az orosz nép azért harcol e háborúban, hogy általa szerezze meg azt, amit védelmezői eddig tőrrel, revolverrel és bombával akartak elérni: a szabadságot! Az orosz háború befelé is irányul – ezért hallgatnak most az orosz terroristák!”
Az való igaz, hogy az oroszországi anarchisták számos merényletet kíséreltek meg: a reformokkal kísérletező II. Sándor cár ellen 1881-ben a negyedik merénylet végül „sikerrel” járt, 1911-ben pedig Pjotr Arkagyijevics Sztolipin miniszterelnököt ölték meg. Ám abban Madelung téved, hogy ez afféle orosz sajátosság lett volna: 1881-ben és 1901-ben az amerikai elnökök, előbb James Garfield, majd William MacKinley is pisztolylövések – pontosabban az elfertőződő sebek – miatt veszítették életüket. De a századforduló táján történt politikai merénylet Franciaországban (Marie François Sadi Carnot köztársasági elnök), Spanyolországban (Antonio Cánovas del Castillo miniszterelnök), Olaszországban (I. Umberto király) és a Monarchiában is: utóbbi Erzsébet királyné halálához vezetett. Az I. világháború előestéjén még az angol szüfrazsettek egy csoportja is a brit uralkodó meggyilkolását tervezte. Sőt, Stürgkh 1911-es miniszterelnöki kinevezése is egy parlamenti lövöldözés után történt, amelynek hatására Paul Gautsch báró lemondott. És persze azt se feledjük, hogy maga a Nagy Háború is egy merénylet után tört ki.

A politikai merényletek terjedését ezért egy modernizációs állapot sajátos következményének is lehet tekinteni: olyan évtizedek voltak ezek, amikor a tömegsajtó elterjedése folytán hirtelen kiszélesedett a hírfogyasztó, politizáló emberek köre. Egy olyan időszakban, amikor a modern ipari fejlődés számos újabb feszültséggel járt, és amikor még sokan úgy vélték, egyetlen személy, a hatalom csúcsának eltávolításával megoldhatóvá válnak a problémák. A fegyverek – bomba, pisztoly – mindehhez viszonylag könnyen rendelkezésre álltak, ellenben a politikai vezetők védelme még korántsem volt megoldott, számtalan alkalom kínálkozott, amikor a politikus közelébe lehetett férkőzni, és a tömegben elrejtőző, kisméretű pisztolyt, kést szorongató merénylő kivárhatta az alkalmas pillanatot, hogy előlépjen és áldozatára emelje a fegyverét.
Ez – 1918. október 31-i meggyilkolása előtt – Tisza Istvánnal is többször előfordult. Előbb 1912 júniusában egy függetlenségi párti képviselő, Kovács Gyula ugrott le az újságírói karzatról, ám lövései nem találták el az akkori az akkori házelnököt, aki – miután az öngyilkosságot megkísérlő merénylőt elvitték a teremből – tovább vezette az ülést. Az 1916-ban Tisza ellen szövögetett tervek nem léptek a megvalósítás fázisába; de 1918 októberében, két héttel Tisza halála előtt kísérelt meg merényletet egy tüdőbeteg, rosszul látó radikális fiatal újságíró, Lékai János. Lékainak ugyan szintén megvolt a lehetősége arra, hogy a volt miniszterelnök közelébe férkőzzön a parlament előtt, azonban sosem lőtt még azelőtt fegyverrel: a Korvin Ottó által a siker érdekében kibiztosított pisztoly ravaszát gondosan visszacsukta, így az nem sült el, Tisza sofőre pedig kiüthette a fegyvert a kezéből.
Lékai a forradalom miatt megúszta a büntetőeljárást, de a Tanácsköztársaság bukása után – amely Bécsben érte – nyugati emigrációban maradt 1925-ben bekövetkezett haláláig. Stürgkh merénylője, Adler szintén túlélte a Nagy Háborút. Első fokon ugyan halálra ítélték, ám ezt 18 évnyi börtönbüntetésre mérsékelték, az 1918-as forradalom alatt kiszabadult. A két világháború között aktívan politizált Ausztriában, illetve szerepet vállalt a nemzetközi szociáldemokrata mozgalomban. Az Anschluss után kényszerű száműzetésben előbb Belgiumba, Franciaországban, majd 1940-től Angliában, a II. világháború után pedig az Egyesült Államokban élt.

Felhasznált irodalom:
Aage Madelung: Politikai gyilkosságok = Az Est, 1916. október 29.
Stürgkh halála = Az Est 1916. október 23.
Gróf Stürgkh osztrák miniszterelnök meggyilkolása =Az Est, 1916. október 23.
Adler Frigyes és a szociáldemokrata párt = Az Est, 1916. október 23.
Bertényi Iván, ifj.: A gyűlölt Tisza István = Kommentár, 2011/5.
Fiziker Róbert: Merényletterv Tisza István ellen 1916 nyarán. MNL Archívuma.

Készítette: Takács Róbert