A budapesti közlekedés egyre fokozódó anomáliái közt helyet kapott a bérkocsisok helyzetének romlása is. Miután „munkaeszközeik” – fogyasztás szempontjából – a hadsereg, sőt a lakosság versenytársai voltak a szűkös élelmiszerkészletekért folytatott versenyben, a szolgáltatók költségei elég gyorsan emelkedtek. A középosztály relatív elszegényedése viszont a keresletet szűkítette. A bérkocsisok erre tarifaemeléssel szerettek volna reagálni, ehhez azonban a városvezetés engedélye kellett.
A tarifaemelés szükségességének alátámasztására a bérkocsisok szakmai szervezete komoly dokumentációt nyújtott be a városvezetésnek. A memorandum részletesen bemutatta, hogy mennyibe kerül egy ló fenntartása, mekkora a kocsi „rezsiköltsége”, mennyit kap a segédbérkocsis (a bevétel 35%-át), és ebből milyen kiadásokat kell neki fedeznie (pl. a világítóanyagot a kocsi lámpájába), végül azt is, mekkora bevételre lehet számítani egy nap az átlagos fuvarszámból.
Az nyilván senkit nem lepett meg, hogy a bemutatott költségszámítások alapján bérkocsizni csak veszteséggel lehetett. Ám ezzel nem mindenki értett egyet, a kereskedelmi és iparkamara szerint a számításba vett költségek valójában 35%-kal meghaladták a ténylegest. Különösen a lovak ellátására számított fejadagokat találták túlzónak. Azt azonban nem írták, hogy ezt személyes tapasztalat alapján vagy az istállómesterüket megkérdezve gondolták.

Felhasznált irodalom:
A bérkocsisok tarifaemelése = Pesti Napló, 1917. január 23.

Késztette: Egry Gábor