Népszava, 1914

Már a közalkalmazottak is… – a köztisztviselők viharos gyűlése 1917 végén

„A munkások évtizedek óta, a magánalkalmazottak évek óta szervezkednek – az állami tisztviselő pedig soron kívül akar előlépni. […] Ezért van az, hogy a húsipari munkás 3–400 koronát keres egy héten, egy főtisztviselő még egy hónapra sem kap ennyit. Azért mi elhatároztuk, hogy mi is úgy fogunk tenni, mint a munkások. A nyomor felébresztett bennünket. Mi felébredtünk és megalakítottuk az állami alkalmazottak szakszervezetét. Az a célunk, hogy munkánk díját ne egyoldalúlag állapítsák meg. Céljaink elérésére szövetkezzünk a munkásokkal és a szervezett magántisztviselőkkel. A mi jelszavunk a kopott kabát és a kérges tenyér szövetsége, mi szociáldemokraták vagyunk. Követelünk békét és kenyeret.” – így hangzott egy nagy tetszést kiváltott felszólalás az Állami Tisztviselők Országos Egyesülete kongresszusán 1917. december 9-én a Pesti Napló beszámolója szerint.
A háborús változások hatására tehát a magántisztviselők után már a köztisztviselők között is nyíltan megjelentek a szociáldemokraták, akik a munkások példáját követve szabadszervezetet alakítottak, és A Közalkalmazott címen 1917 novemberében indított új szaklap köré tömörültek. Az új szervezkedés az állami tisztviselők húsz év óta működő, középosztályi vezetésű, ún. hazafias egyesületének riválisaként lépett fel, megelégelve az addigi lojális magatartásnak és a kormánynak benyújtott tiszteletteljes kéréseknek az eredménytelenségét. A kormány ugyanis csak ígéreteket tudott nyújtani érdemi intézkedések helyett, ahogy azt 1917 végén már a Borsszem Jankó is kifigurázta, Hadik János közélelmezési ügyek vitelével megbízott tárca nélküli miniszter személyén keresztül:

„Minisztertanácson
Hadik János gróf: – … a tisztviselők beszerzési csoportjainak kiutaltattam több mint 400 vagon burgonyát, több mint 200 vagon káposztát, több mint 12 ezer mázsa rizst, több mint…
– Te, János, honnét van neked ennyi élelmiszered?
H. J. gr.: – Mit tudom én! Én csak meg akarom mutatni a tisztviselőknek, hogy a kormány gondoskodik róluk.”

Az „osztálytudatos”, „proletár voltuk tudatára ébredt” közalkalmazottak a december 9-i kongresszus előtt négy nappal külön gyűlést tartva léptek a nyilvánosság elé, amelyen a közalkalmazottak egyetemes szakszervezetének megalapítását tűzték ki célul: ez nemcsak tisztviselőkre, hanem az alacsonyabb rangú díjnokokra és szolgákra is kiterjedne, ahogy a dolgozó férfiak és nők azonos érdekeinek közös képviseletét is ellátná. Bár erősen kritizálták az Állami Tisztviselők Országos Egyesületének munkáját és kongresszusának megszervezését, azon mégis részt vettek, demonstrálva az új szervezkedés gyorsan növekvő erejét.
„A kongresszus alaphangja rendkívül izgalmas volt. Sokszor percekig tartott a zsibongás, féktelen és elkeseredett kiáltások hangzottak, de meglátszott. hogy a tisztviselők táborát a súlyos megpróbáltatás két táborra szakította szét. Egy részük – ma még a többség – lojális türelemmel várja sorsának jobbrafordulását, míg a kisebbség a radikális irányzat híve, mely ha kell, a legszélsőségesebb fegyverekkel akarja kivívni jogos követeléseit.” – így értékelte kongresszusra kialakult helyzetet a konzervatív Budapesti Hírlap. Azt nem tudhatjuk, hogy az újság által feltételezett többség-kisebbség pontosan hogyan alakult, de a sajtóbeszámolók szerint a kongresszus hangulatát inkább a radikálisok uralták. Végül a tisztviselők követeléseit összegző memorandumot egyetértésben fogadták el, amelyre újévig vártak kielégítő választ a kormánytól. És a történtek alapján nyilvánvaló lett, hogy a közalkalmazottak körében megindult sztrájkmozgalmaknak lesz folytatása, ha nem történnek a közalkalmazottak helyzetét érdemben javító intézkedések.

Felhasznált irodalom:
A közalkalmazottak első nyilvános gyűlése = Népszava, 1917. december 6.
Minisztertanácson… = Borsszem Jankó, 1917/49.
Az állami tisztviselők rendkívüli kongresszusa = Népszava, 1917. december 11.
Köztisztviselők kongresszusa = Budapesti Hírlap, 1917. december 11.
Állami tisztviselők ultimátuma = Pesti Napló, 1917. december 11.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1917. december 11.
Az állami tisztviselők rendkívüli kongresszusa
Új úton a közalkalmazottak szervezkedése – Memorandum helyett szervezkedés – Kérés helyett osztályharc

Az állami tisztviselők december 9-én, vasárnap tartották meg a régi képviselőház üléstermében negyedik országos gyűlésüket. Az elsőn, húsvétkor hangzott el az állami tisztviselők között először az osztálytudatos szervezkedés szükségessége. Több ezer nyomorgó tisztviselő tombolása közepette jelentette ki akkor az egyik fölszólaló, hogy a „beamter-proletár megjelent és szót kér”. Az ily értelemben tartott felszólalásoknak akkor rögtön meg volt az az eredménye, hogy a nagygyűléseken a köztisztviselők ismert nyomorúságtól hajtottan húsvétkor 100, október 7-én 200% háborús segélyt kértek. A húsvéti nagygyűlésen még csak tapogatódzások, a május 20-i gyűlésen már tudatos akciók, október 7-én pedig nyílt bejelentése történt annak, hogy az állami alkalmazottak tömegei megelégelték a véghetetlen nagy nyomorúságot és immár a kétkézi munkások szakszervezeteihez hozzáilleszkedő és a munkásmozgalom testébe szervesen belekapcsolódó szervezetet akarnak létesíteni. Az októberi nagygyűlésen elmondták minden keserűségüket. Hangos szóval és alázatosan, gerinctelenül és keményen kérték és követelték, hogy adjanak az állami alkalmazottaknak nagyobb háborús segélyt, mert ilyképp nem bírják tovább a munkát.
És eljött a háborús segítség! Kaptak az állami alkalmazottak újabb segélyt, de abban ugyan nem volt köszönet. 73%-os átlagos segélyt szavazott meg nekik az osztályparlament – könyörületből, amelyről még maga is annyira tudta, miszerint ez csak paródiája az igazi és komoly segítésnek, hogy szükségesnek tartotta ezt is beígérni – a háború utánra. Mert vajon mi történt volna, ha ez sem történik? Hol volt az az erő, amely kikövetelte volna a nagyobb darab kenyeret? Hol vannak azok a kuruc nagyságos és méltóságos dísz-, fő-, társ- és alelnök urak, akik keményen, férfiasan kiharcolták volna a háborús segély fölemelését? Nem harcolták ki. Nem mintha a szándék nem lett volna bennük meg, hanem nem volt és ma sincs mögöttük komoly erő, szervezett akarat, amely ügyüket előrelendítette volna. Nem is a jó szándékú méltóságos urakban van tehát a hiba. A baj ott rejlik, hogy az állami alkalmazottak egyeteme nem ismerte föl még eddig a komoly szervezetekben rejtőző hatalmas erőt.
Ezek az eddig haszontalan gyűlések azonban mégis hoztak a közalkalmazottak számára egy ma még fölmérhetetlen eredményt és ez az, hogy kiadták A Közalkalmazott című lapot. E lap köré gyülekeznek most a magukat szociáldemokratáknak valló közalkalmazottak tömegei. Alig, hogy kibontották a vörös lobogót, máris ezrek tódulnak alája és jelentik be csatlakozásukat a mozgalomhoz.
Így jutottak el a köztisztviselők a december 9-i nagygyűlésükig. A kongresszus előtt egypár nappal A Közalkalmazott előfizetői ugyancsak a régi parlamentben óriási látogatottságú gyűlést tartottak, amelyen – amint már ezt az elmúlt csütörtöki számunkban is megírtuk – határozati javaslatban mondták ki, hogy ez a kongresszus nem az összes közalkalmazotti kategóriák gyülekezete, mert onnan a díjnokokat és a szolgákat kizárták.
Ilyen előzmények után nyitotta meg Kosinszky Viktor a kongresszust, és amikor elfoglalta az elnöki széket, a kongresszus résztvevői percekig fölállva tüntettek az összes állami alkalmazottak új lapja, A Közalkalmazott mellett.
Az elnöki megnyitó után mindjárt kitört az első vihar. Amikor Biró Benedek főtitkár a kongresszus tisztikarába megválasztandók névsorában Vásárhelyi Lajos nevét említette, percékig tartott a tomboló felháborodás vihara. Ez a kuruc az Állami Tisztviselők Egylete hivatalos közlönyében a szociáldemokrata pártról és A Közalkalmazott köré tömörült tisztviselők csoportjáról olyan hangon írt, amely méltán váltotta ki elvtársaink fölháborodását
– Mars ki a teremből!
– Kinek a nevében rágalmaz, üzletfiú? – ilyen és hasonló fölkiáltások röpködtek e közkedvelt férfiú felé, akit ilyképp azután arra kényszerített az elnök, hogy a jelöléstől lépjen vissza. Hiába mondta a kitűnő üzleti érzékkel megáldott jeles férfiú, hogy ő nem áll el: senki sem hallgatott reá. A szerkesztő úr el volt intézve.
Dr. Andor Endre miniszteri tanácsos olvasta föl a memorandumot, amelyet a kormányhoz nyújtanak be. […]
A „Közalkalmazottak Szabadszervezete” nevében Robicsek Pál elvtárs kijelentette, hogy ez a kongresszus nem az ő kongresszusok, mivel a díjnokok és szolgák kirekesztésével rendezik. Kirekesztették a napidíjasokat és napibéreseket, így nem mondhatják el, hogy az a kormány, amely az iparcikkek árát nem maximálta, az ő „100 százalékos” háborús segélyüket 96, 720, illetve 600 koronában maximálta A kirekesztettek szava: éhesek vagyunk és tenni kell valamit.
Az állami tisztviselők egyesülete tizenhat oldalas memorandummal akarja a kormánynak megmagyarázni, hogy nagy a drágaság, hogy a fizetésből nem lehet megélni.
Az öntudatos közalkalmazottaknak nincsenek ily ábrándjaik, ők jól tudják, hogy logikával nem lehet az Esterházy hercegek, Weiss Manfrédok és Lánczy Leók osztályállamától nagyobb fizetést elérni, mert a fogyasztási adók címén a szegény emberekből kipréselt fillérekből nem telik a havi 116 koronánál nagyobb fizetés a tisztviselőknek, az ő tisztességes megfizetésük csak a nagy vagyonnak súlyos megadóztatásával lehetséges.
Robicsek elvtárs megállapítja, hogy a közalkalmazottakkal szemben ugyanazok az emberek és osztályok állnak, mint a munkásokkal és magánalkalmazottakkal, csakhogy az utóbbiakkal szemben a magántőke nyíltan jelenik meg, míg a közalkalmazottaknál az osztályállam palástjában. […]
A tőkével szemben csak az osztályharcos szervezkedés hozhat eredményt.
Évtizedek óta folyik a munkások és a tőke között az osztályharc, de ebbe a tisztviselők nem elegyedtek bele, mert ők nem tartották magukat munkásoknak. A háborúnak kellett jönnie, hogy a tisztviselők proletár voltuk tudatára ébredjenek.
– De fölébredtünk – jelentette ki Robicsek elvtárs – és szervezkedünk. Megalakítottuk a szakszervezetünket naponként százával jönnek A Közalkalmazott zászlója alá az állam kizsákmányoltjai.
Meg kell szüntetni azt a lehetetlen állapotot, hogy a mi fizetésünket a pénzügyminiszter egyoldalúan állapítja meg. Szervezkedésünknek a célja: alku tárgyává tenni a munkaerőnk árát. Megindultunk a szervezkedés útján és sem terror, sem rágalom nem fog minket utunkról eltéríteni.
Robicsek elvtárs végszavait, hogy a szervezett közalkalmazottak békét és kenyeret követelnek, percekig tartó zajos tapssal fogadták az öntudatra ébredt állami proletárok. […]