A gazdasági erőforrások átcsoportosításának egyik legnagyobb vesztese az építőipar volt. A hadigépezet működtetéséhez a legkevésbé volt szükség újabb és újabb házak, lakások építésére, a tőkét, a nyersanyagokat és a munkaerőt sokkal jobban lehetett használni más ágazatokban – vagy éppen a fronton. Csakhogy a lakhatás kérdése, ami szorosan összefüggött az építőipar összeomlásával, nem a háború miatt került napirendre. A gyorsan növekvő Budapest, kisebb részben a vidéki városok is, azzal küzdöttek, hogy a beköltözők száma jelentős mértékben meghaladta a rendelkezésre álló és készülő lakásokét. Az eredmény zsúfolt és drága albérlet, ágyrajárók, nyomortanyák – és persze jelentős haszon a tulajdonosok zsebében.
Ennek tükrében az sem meglepő, hogy a lakáskérdés megoldására 1917 folyamán születő tervek jóval többre vállalkoztak, mint a pillanatnyi feszültségek kezelésére. A Magyar Mérnök- és Építészegylet, egy sor politikus – köztük Wekerle Sándor és Vázsonyi Vilmos – vagy éppen a munkásszervezetek nem egyszerűen az építőipari termelés újraindítását akarták elérni állami beavatkozást szorgalmazó javaslataikkal. Mint Wekerle az egyesület által szervezett demonstratív gyűlésen kifejtette, a lakáskérdés megoldása valójában egy új gazdasági modell bevezetését igényli. Nemcsak a hadigazdaságból a békegazdaságba való átmenetet kell megoldani, hanem olyan tartós intézményeket kell létrehozni, amelyek később is fennmaradnak. Céljuk pedig, amit Vázsonyi is kiemelt, nem a nagy alapterületű, polgári lakások építése, hanem a kislakásoké. Egy- és kétszobás lakásokra van szüksége a munkásoknak, cselédeknek, kistisztviselőknek. A feladat tehát több mint egy gazdasági ágazat újraindítása: társadalmi reform.

Felhasznált irodalom:
Wekerle a lakáskérdésről = Pesti Napló, 1917. június 1.

Készítette: Egry Gábor